NA VÉGRE!

 Nekem jól esik a német "vonalak" közül néha kimozdulni (igen, jól esik az otthoni összevisszaság is...) és lazítani egy kicsit, és jól esik a városból a vidék kellős közepébe csöppenni, és jól esik a "tutiból" egy kicsit alávenni. Itt arra komfortzónára gondolok, amivel gyakorlatilag ki vagyunk párnázva: autóval megyünk majd' mindenhová,  egy karnyújtásnyira vagyunk a radiátortól, a fürdőkádtól, a Tvtől és a kényelmes kanapétól. Na, nem mintha bánnám, félreértés ne essék, de néha ezt már soknak érzem. Ti nem vagytok ezzel így? Egy kicsit sem kell alábbhagynunk, alkalmazkodnunk az egyszerűbb körülményekhez, és összességében sok a műanyag, a beton, a levegőtlenség  és kevés a madárfütty, a lélek (bár én itt a zöldben még nem panaszkodhatom). Ezért szeretek Hollandiába menni, mert valahogy ott úgy érzem, egy kicsit lazább, természetközelibb az élet és még ha csak pár nap is, mégis feltölt. 

Már régen ígértem a beszámolót a legutóbbi kiruccanásunkról, de aztán azóta annyira felgyorsult az élet, hogy elmaradtam vele. Már annyi minden történt azóta, hogy úgy tűnik, igaz se volt. Pedig ott jártunk, képek is vannak...

Ugyanott  voltunk, ahol már 2 éve is: Delpht mellett, egy madárrezervátum kellős közepén, egy csatornákkal szabdalt erdő-szélen egy amolyan igazi holland "falusi turizmusban". Nem kockáztattunk, ami egyszer már bejött, annál maradtunk (mivel tavaly kockáztattunk és olyannyira nem jött be, hogy bejegyzés sem készült róla). A gyerekeknek (meg hát nekünk is) szuper a állatok miatt, a tenger is közel van, és ha éppen nem olyan az idő, hogy egész nap a parton lehet bogarászni (amivel azért valljuk be ugyanúgy számolni kell mint itt), ott van Depht a "fülbevalós lánnyal", Hága az új királlyal (Borka nem nagyon érti, hogy a mai királyok nem koronában és palástban üldögélnek egész nap a piros bársony trónon mint a mesékben) vagy éppen a Leiden nevű ékszerdoboz. Egész nap sétálunk a friss levegőn és gyönyörködünk. Ha meg elunjuk, vagy kifújt a szél, óriás palacsintát eszünk és ülve bámészkodunk tovább.

Nagyon szeretem Hollandia hangulatát, szinte bármikor kapható lennék egy kirándulásra, mert:

- mert olyan mint "Teszvesz város"

- mert vidékiesen bohém (jártatok már olyan panzióban, ahol az összes vendég a konyhában, egy nagy asztalt körbeülve reggelizik és a személyzet közben ott süt-főz?)

-mert állandó a kikötői hangulat

- mert merész

- mert a kétméteres, pirospozsgás, szélfújta, kócos fejeken látszik, hogy az élethez egyfajta nagyvonalúsággal állnak hozzá

- mert természetközeli

-mert letisztult 

- mert mindez az embereken is látszik és

- mert nagyon zöld

(A gyerekek pedig azért, mert finom a tej, mert minden nap lehet palacsintát ebédelni  és, mert  a vajaskenyeret tortadarával lehet enni... Kinek mi?)

Legalább ennyire...

Bogarászók

Madárlesen

Hágánál a tenger

Holland klisék a leiden-i piacról 1.

Holland klisék 2.

Kismacska az ablakban...

...nagy kutya az utcán (hogy ez is kinek jutott az eszébe?!).

Horgolt házszám... Stílusos? Bohém? Merész? Praktikus?

Jaj de szeretnék egyszer egy lakóhajót kipróbálni! Hogy én innám a kávét a fedélzeten! Hogy az én ruháimat lengetné a szél!

MA ITT VOLT A VILÁG VÉGE...

  video  (nem saját, nem is túl szalonképes)

és ugyanaz képekben

 Mi jól vagyunk, bár én még nehezen tértem magamhoz a döbbenettől, pedig már elmúlt, a nap is süt, mintha mi sem történt volna, csak az utcákon hátramaradt szemét, a lezárt utak, a leázott  pincékben szorgoskodók és a házak elé kipakolt vizes limlomok tanúskodnak arról, hogy ma itt volt a világ vége. 2 egész órán keresztül...

INTENZÍVEN

Gondoltam, hogy a nyári szünetig, ami itt még nagyon sokára kezdődik, beiratkozom egy nyelviskolába és intenzíven németet fogok tanulni: az időmet is kitölti, a hasznomra is válik. Az első meglepetés akkor ért, amikor a szintfelmérő tesztem alapján egyből felsőfokú csoportba soroltak be, a második, amikor egy óra után számomra is nyilvánvalóvá vált, hogy ez a szintem. (úgy látszik, észrevétlenül rámragadt a nyelv valahogy...) Úgyhogy most minden délelőtt 2x90 percben ott ülök az ázsiai osztálytársaimmal (öten vagyunk) és intenzíven nyelvet tanulok (nem a beképzeltség mondatja velem, de a kiejtésemmel én vagyok a "Jani"). 

A csoporttársaim -mostanra csak fiúk maradtak- Taiwanról, Dél Korából és Szíriából érkeztek. Mind egyetemre járnak már, vagy szeretnének a jövőben. Nagyon igyekvőek, okosak és rendesek, pl. nem éreztetik velem, hogy én hozzájuk képest már igencsak néni vagyok (igaz, az olvasószemüvegemet nem mertem még elővenni...). Azelőtt, amíg én is hasonló csoportokat tanítottam és akadt egy-egy 35 feletti diák, mindig úgy tekintettem én is rá, hogy "jó, jó, de ő már idősebb, nem vág úgy az esze..stb". Hát most én vagyok ez az idősebb a csoportban és nagyon igyekezem, hogy ne így tekintsenek rám a tanárok, hogy "jó, jó, de...". Viszont, amit még akkoriban nem tudtam, de most már igen, hogy a kor micsoda előnyt jelenthet akkor, ha fogalmazást kell írni, véleményt kell nyilvánítani vagy egy novellának a mondanivalóját összegezni, csupán amiatt, hogy az ember mögött már több van: többet láttam a világban, több tapasztalatom van, többet olvastam. Megint egy lecke az élettől...

KALANDTÚRA

Már gyerekkorom óta nem ültem és nem utaztam teherautó sofőrfülkéjében. (Akkor is azért, mert a nagyapám a Pécsi Borkombinátnál volt sofőr és néha magával vitt minket egy-egy útjára.). Egészen tegnap délutánig... Hogy hogyan kerültem oda? Elmesélem...

Megbeszéltem egy magyar ismerőssel, aki méhészkedik, hogy délután elmehetünk hozzá és megmutatja a kaptárait meg mesél egy két dolgot a méhecskékről. Ő kb. 25 km-re lakik tőlünk. Egy kicsit zavaros volt már reggel 6.45-kor ('!!) is amikor a telefonban elhadarta, hogy hogyan is jutunk ki hozzá, de azt gondoltam, ha megnézem a térképen,  baj nem lehet. De lett. Valószínűleg nem ott jöttem le az autópályáról, ahol kellett volna és ettől már semmi sem volt ugyanaz.  Próbáltam hívni, de nem jó számot írtam ki magamnak (már a délelőtt rettenetesen szétcsúszott, amitől aztán és is, és amitől minden még inkább...). Így Rudit kellet hívjam, hogy nézze már meg a leveleim között a pontos számot. Ehhez félreálltam egy parkolóba. Megvolt a szám, hívtam a hölgyet: nagyon jó, már majdnem ott vagyunk. Ekkor indultam volna tovább, de nem így az autó!!! Minden előzmény nélkül, egyszer csak azt mondta: nem tovább! (Otthon már számtalanszor jártunk így, de az egy öreg autó, a maga szeszélyeivel,  nem olyan kis "fruska " mint ez itt - úgy látszik nekünk ez a karmánk...) 

Én egyedül R. külsőn, a két gyerek hátul, mindezt az első igazán nyári napon, izzadva, szomjasan (a méhek miatt egy meleg napot kellett választani...). Aha... Telefon Rudinak, telefon a szervízbe, hogy mentsenek meg. Mondták, jó, de nem biztos, hogy minket is meg tudnak menteni, mert éppen nincsen csereautójuk, de majd mindjárt visszahívnak. Hívtak is, hogy próbáljam megoldani, mert tényleg nincs autó. Ezen a ponton ezzel nem akartam foglalkozni, gondoltam , vigyék előbb az autót, aztán majd lesz valami velünk is. Közben R. is felhívta őket, hogy ez így mégsem lesz túl jó, hogy minket otthagynak a világ végén, mindjárt lett megoldás , mégpedig az, hogy az autómentő minket is behoz a műhelyig és addigra próbálnak csereautót keríteni (még jó, hogy ő is rájuk telefonált, mert egy autószerelő és egy nő közötti párbeszéd teljesen másképp zajlik le mint  a fent nevezett és egy férfi között...). Másfél óra után meg is érkezett a mentés, az autót felhúzta a platóra, mi pedig befészkeltük magunkat a vezető mellé, mindenféle csörlők és szerszámosládák közé.(A gyerekek előtt le a kalappal!! Egy zokszó, nyafogás nélkül vették tudomásul a helyzetet és oldották meg velem együtt az elejétől a végéig.)  Hát így kerültem én egy teherautó fülkéjébe vagy 35 év után ismét... 

De a történetnek itt még koránt sincs vége. A műhelynél ültettek minket ide, meg oda, mire valaki foglalkozott az ügyünkkel (nem panaszként mondom, mert kaptunk enni-inni, játszósarok és gumicukor is akadt, csak addigra már kezdett elegem lenni). Aztán végre szólítottak és nagyon kedvesen, flottul és angolul elintéztük a "betegfelvételt". Ekkor terelődött a szó a cserautóra.

Egyetlen egyet tudtak felajánlani, egy WV Polot, amiért nagyon elnézést kértek, hogy "éppen nincsen egy tisztességesebb", de engem ez egy cseppet sem zavart. Még az automata váltóra is rá tudtak beszélni, mondván ha már 20 éve egyszer (Amerikában) vezettem ilyet, akkor nem lesz gond. Jó. Átvettem, átpakoltunk, beültünk. De aztán lett némi gond, nem is kicsi. Ugyanis olyan magasan fogott a fék, hogy ha csak rátettem a lábamat már lefejeltem a szélvédőt. A parkolóban próbálgattam, de látszott, hogy így nem lehet a forgalomba kimenni (még akkor sem ha ha amúgy 5 percre lakunk a szervíztől). A gyerekek ki akartak szállni, de az igazat megvallva: én is. 

Szerencsére ennek a jelenetnek a műhelyvezető is szemtanúja volt, igaz, ő azt hitte hogy most hoztam be egy elromlott kocsit... Ő is látta, hogy ez így nem lesz jó, bár gondolom ő az autót  féltette jobban. Mikor mondtam, hogy azért ezzel bénázok próbálkozom, mert csak ez van, akkor nagyon rendes volt, mert egyből rávágta, hogy ez lehetetlen! Persze kiderült, hogy akad valahol  "sarokban" egy ugyanilyen csak hagyományos váltóval. Ami  a legeslegszebb dolog volt viszont ebben a szorult helyzetben, hogy a bérautós kolléga, aki közben elindult haza, egy szó nélkül jött, átírt, cserélt és közben nem győzte hajtogatni, hogy "ez igazán nem probléma és természetesen és magától érthetődő". Nem ciccegett, nem forgatta a szemét, tette a dolgát, holott az utcáról jött már vissza. Pedig én nem szabadkoztam és nem sajnálkoztam, mert már nem voltam abban az állapotban, csak haza szerettem volna érni végre. Az új autóval, aztán gond nélkül, de annál meggyötörtebben végül hazaértünk...

Vannak napok, amikért kár. Mert minden nap úgy indul, hogy bármi lehet belőle. Legtöbbször azért semmi különös, sőt inkább jó mint rossz. Aztán a rengeteg jó nap után, gondolom, hogy el ne kényelmesedjünk, jön egy rémes. Aztán ha azon túl vagyunk, megint jön sok jó. (Szerencsére, ma is volt már egy...)

Tegnap sokszor eszembe jutott egy kedves barátnőm, aki nemrégiben a tengeren túlra költözött a családjával, hogy ő bizony nem nagyon készül előre, mert kelet-európaiként mi már annyi mindent megugrottunk, hogy nem sok olyan helyzetet tud elképzelni, amiből ne ő kerülne ki győztesen. Talán igaza van...

ÉN KIS KERTET KERTELTEM...

Amíg elkészülök a hétvégi hollandiai kirándulásunkról a beszámolóval (mert bizony ott jártunk), addig is megmutatom a kertemet. Na, nem, nem költöztünk el, de abból élek, ami van: erkély meg láda. 
Nekem hiányzik a kert, meg az ültetés, meg az a kis izgalom, ami ültetés után hatalmába keríti az embert: "Na, mi lesz? Kinő, nem nő? Virágzik? Nem?" Mivel egyelőre itt nincs kertem, így az ezutáni sóvárgásomat az erkélyen kell kiéljem. És így lettem én kertész! Városi kertész!
Már egy ideje nézegettem mindenféle forrásokat, hogy balkonládában mit lehet termeszteni. Mindenhol azt a választ kaptam, hogy gyakorlatilag mindent. Csakhogy itt számolnom kell azzal, hogy a nap csak ritkán süt le ránk, viszont annál több a csapadék, tehát a paradicsom -ami pedig a legnagyobb kedvenc lenne- eleve kizárt. Aztán húztam, halasztottam, hogy mi is legyen az a bizonyos "kísérleti nyúl", amikor a Sors az OBI-ban az orrom elé dugott egy tálca jégsaláta palántát. Egy fadobozom már volt, amit a boltból szereztem és egy lomtalanítás alkalmával szert tettem egy jó nagy cserépre is. Igaz műanyag, nem túl csinos, de kezdésnek pont megfelel. Aztán elültettem őket, az "én kis drágáimat" (ahogy Julika nevezi a saját kis növénykéit) és naponta lestem, hogy " Na, mi lesz? Nő, nem nő?" És tessék: egyszer csak elkezdtek erősödni, magasodni. Most ott tartunk, hogy már látom, az én "ágyásaim" túl kicsi kapacitásúak ennyi palántának, így most "kényszervágunk": naponta, kétnaponta kiveszek egyet, hogy a többieknek legyen elég helye. Nem tudom, mikor van a jégsaláta igazi szüreti ideje, de már most is elég kövérek, levelei fényes levelei csak úgy ropognak és majd kicsattannak az egészségtől. Biztos a párás levegő teszi... Szóval, igazán büszke vagyok az első termésemre! Közben helyet szorítottunk pár lóbabnak is, amik terveim szerint az erkélyrácsra futnak majd fel, szóval, ha kifogyunk a salátából, jöhet a bab! Az időjárásnak köszönhetően már most akkora a levelük mint egy kisebb lapulevél. Ezek után kíváncsi vagyok, a babok mekkorák lesznek! Lehet, hogy miénk lesz az igazi égigérő paszuly?

Nem tudjátok véletlenül augusztus (végén) mit érdemes ládába ültetni még, hogy ősszel szüretelni tudjam?