#10 NÉMETALFÖLD KÉPEKBEN

Nekem nagyon tetszenek a 16.századi németalföldi festők képei. Vermeer, Brueghel, Bosch és társaik. A részletgazdagságuk, a színek, a fények, de legfőképpen azért, mert a képeik, mint fényképek, adják vissza az adott kort. A történelemből sem soha az érdekelt igazán, hogy milyen háborúk és milyen csaták, hanem sokkal inkább az, hogy  hogyan  is éltek az emberek akkoriban. Hogyan zajlottak a hétköznapok, mit ettek, mit ittak, milyen tárgyak vették őket körül. Erre ennek a kornak a képei pedig tökéletesek. Mikor megláttam az egyik utcai plakátot, hogy februárig nálunk is lesz egy németalföldi csendéletekből kiállítás, tudtam, hog be kell férjen az időmbe. Azt nem gondoltam persze, hogy pont a karácsony utáni napokban fog erre sor kerülni, minthogy nem tudthattam, hogy az ünnepekre itt ragadunk. De ha már így alakult, megpróbáltuk tartalmasan kihasználni az időt. 

És a kiállítás sokkal jobb volt mint vártuk! Képből nem volt több, mint talán 15, de mind kontextusba  helyezve, így pontos képet adva a 17. századi Hollandia életéből. Hogy egy terített asztalon látható gyümölcs vagy hús vagy éppen a só vagy bors, honnan is került oda? Melyik volt helyi és melyik volt import? Ez mit árul el a család helyzetéről? Tehetősek voltak vagy épőpen szegény halászok? Kik? Hogy hogyan alakult ki a sajt kultúra, miért volt fontos a hering, aminek tartóstásához honnan lett akkora mennyiségű só? Mekkora értéke volt egy a gyarmatokon dolgozó rabszolgának, (értsd: hány gyöngyért vagy hány kagylóért adták vették őket)? ... egyik kérdés a másik után, egyik válasz a másik után míg, egy teljes(ebb) képet nem kaptunk erről a már letűnt korról. Vagy a híres delphti kék-fehér csempék, amik igazából a drága kínai csempék utánzatainak indultak, de idővel annyira kinőtte magát az iparág, hogy már a delphtieket adták el visszafelé, Kínának. Vagy ha egy korabeli festményen egy virágkompozíciórt látunk, az nagy valószínűséggel a művész fantáziájának és korabeli rajzoknak köszönhető, mert a vágott virág mint olyan nagyon ritka és nagyon drága kincs volt. A mai holland tulipánok és egyéb vágottvirágok még csak üvegházi kísérletekként léteztek, nem tették őket vázába. Hogy a gyerekszületés nagyon nagy kincs volt (főleg mert csak a felük érte meg a felnőtt kort), amit nagy vendégeskedésekkel ünnepeltek meg és nem csak a kiváltságos, gazdag emberek. No és hát a női festők, akik nevüket nem adhatták, de titokban minidg megjelentek a képen: egy rejtett aláírás vagy a poháron megcsillanó tükörkép formájában... mind, mind nagyon izgalmas! Szerintetek nem?h

GRÚZIA BEKÖLTÖZÖTT HOZZÁNK

 

"Endlich wieder Buffet!", vagyis "Végre újra büfé!" - sóhajtott fel Borka osztályából egy apuka, miközben gyűltek csak gyűltek a finomságok az asztalon. Sokéves waldorf páyánkat egy valami biztosan végigkövette: a büfé! Mert a covid-ig szinte havi szinten készítettünk valamit, hol évnyitóra, hol bazárra, hol szinházi előadásra... ide-oda, de 2020 tavasza óta nem hogy büfé nem volt, nem volt semmi. Egészen mostanáig! Megérkezett ugyanis a grúz csere-csapat, hogy 10 napig nyakig merüljön a német kultúrában. (Ez már eleve vicces volt nálunk, akik ugye...de nem baj azért a hétköznapi kommunikációt nálunk is lehett gyakorolni...) De úgyis mondhatnám, hogy Grúzia beköltözött a mi német-magyar életünkbe, hogy egy intenzív parfüm felleget és egy hulla fáradt vendéglátó gyereket maga után hagyva 10 nap után, ahogy jött úgy el is mentjen. Ezalatt az idő alatt én megtudtam, hogy pontosan hol is fekszik ez az Európát és Ázsiát összekötő kis ország, aminek kultúrája is európai ugyan, de egy kis orientális, de ugyanakkor szovjet touch-csal. Hogy az orosz és a grúz nyelv együttesen van jelen a hétköznapokban (érdekesség, hogy mindkettőnek saját írásmódja van és egyik sem az általunk ismert). Hogy nem mindenki sötét bőrű és fekete hajú. Hogy szeretik az erős illatokat és az édes ízt. Hogy igenis létezik kék (!) tea. Hogy a néptáncuk nagyon mutatós. Hogy az időt nagyvonalúbban kezelik mint itt (na jó, azért ebben németeknél mindenki nagyvonalúbb). Hogy az ő iskolájukban a nemzetköziséget az azerbajdzsáni, török, orosz és ukrán diákok jelentik. Hogy -saját bevallásuk szerint- igen vendégszerető, de a egymással már kevésbé kedves népről van szó. Hogy a nagy hamburger láncok ott is megtalálhatóak, de az olyan földi paradicsom, mint a Zara vagy a többi kétbetűs ruha-láncok már nem és, hogy vásárolni Törökországban érdemes (vagy Németországban pl.😉). Hogy a tengerparton, ahonnan ők is jöttek csak kettő évszak van és míg mi itt már a vastagabb kabátokat vettük elő, addig ők a 35 fokból érkeztek. Hogy az iskola reggel 9-kor kezdődik és maga a tanév szeptember közepén  egy 3 hónapos nyári szünetet követően. És hogy a mi DM-ünk maga a menyország (ahová naponta érdemes benézni), ill. hogy a currywurst a kulinária csúcsa (illetve az AAchener Printen, ami egyfajta mézeskalács szerűség, szoros második). De a legnagyobb tanulság számomra: hogy a 17 évesek mindenhol egyformák: ugyanúgy néznek ki, ugynúgy öltözködnek, ugyanúgy kellemetlen nekik a felnőttek társasága, ugyanúgy szeretnek vásárolni, együtt lenni, zenét hallgatni és vihorászni teljesen függetlenül attól, hogy hol élnek a világban, Németországban, Grúziában vagy éppen Magyarországon...

HOGY MIK VANNAK?!

 Az ember felkel - ahogy szokott. Megmosakszik - ahogy szokott. Elkészíti a reggelijét és megeszi - ahogy mindig. Felöltözik - csakúgy, mint máskor, majd ráveszi kiskutyát, hogy induljanak neki - csakúgy, mint minden nap. Hagyja, hogy ő vezesse, amerre neki tetszik - mint az esetek többségében. 

Igenám, de mostanában egy 20 perccel előbb vágunk neki, mint szoktunk és tegnap mindjárt jött is egy nem várt fordulat a Megszokások Nagy Tengerében! Mert fél 8-kor még más kutyák sétálnak, mint 8.15-kor vagy éppen 9.30-kor. Megvannak a turnusok és ha az ember előbb megy vagy éppen kicsit később, teljesen másokkal találkozik. Mint tegnap is... Egyszeriben megismertük Astro-t, akit eddig az életben nem láttunk. De nem is ez a nagy fordulat, hiszen sok kutyát ismerünk, de még többel még sohasem találkoztunk bármennyire is mindenki ugyanazokat a köröket futja.

 Szóval, megismertük Astro-t és vele együtt megismertük Astro gazdáját is: EGY MAGYAR ANYÁT!!! Errefelé nagyon kedvesek a kutyás (nők). Megállunk, a kutyák ismerkednek mi pedig feltesszük a szokásos "fiú/lány?, milyen fajta? milyen idős?" (kutyára vonatkozó) kérdéseket, majd szép napot kívánva tovább megyünk. Most sem volt ez másként, már jó pár perce németül diskuráltunk, amikor is elérkeztünk a "Gyere Bali, menjünk tovább!" befejező mondathoz. Ekkor Astro anyukájának elkerekedik a szeme és csak annyit kérdez: "Magyarok vagytok?" 

És innen már ment a beszégetés, mint a karikacsapás, sőt az is kiderült, hogy ő az a magyar anya, akit nekem már évekkel ezelőtt "ajánlottak", hogy itt lakik az utcában, de hát eddig még sohasem sodort össze vele az élet, az ember meg nem csenget "csak úgy" be sehová csak azért, mert véletlenül mindketten magyarok vagyunk. És hát megint a kutya! Már annyi, de annyi értékes ismeretséget köszönhetek Balunak, sőt mondhatom, hogy barátságokat, hogy örökké hálás leszek neki ezért (is). És ha Astro nem bukkan fel az ő életükben, annak az esélye, hogy mi összefussunk a minimálissal marad egyenlő, hiszen eddig sem találkoztunk még véletlenül sem. Hogy mik vannak, nem?!

AHOGY TETSZIK

Ha lenne egy rendes kertem, nem ilyen kis minike,  ültetnék bele narancsepret v. epernarancsot, ahogy tetszik (no meg persze ha tudnám, hogy hogyan kell szaporítani). Nekem már akkor is tetszett, amikor Pécsen, a Szabadságszobornál hébe-hóba belefutottam így szeptember környékén, de nem tudtam, hogy mi ez. Aztán olvastam valahol a nevét... Igen fura egy szerzet: mint egy kislabda, kb, akkora, kívűlről friss világoszöld és szerkezetét tekintve barázdált, mint az agy, belülről meg nem is tudom, olyan tömött. Ehhez a fizimiskához el tudnék egy citrusos illatot képzelni, de nincs neki. Se citrusos, se másik. És se nem mérgező, se nem ehető. Szerintem még a madarak sem eszik... Úgy tűnik csak ez a fura megjelenés jutott neki. Itt sem találkozik vele gyakorlatilag soha az ember, de nálunk a park egy eldugott kis szegletében áll egy fa, ami alatt ilyenkor nagyon sok van. És ez is olyan, mint a gesztenye, meg a kagyló, meg a dió, hogy egyszerűen nem lehet otthagyni, még akkor sem ha cipelni kell hazáig mert zsebben nem fér el és egy kicsit ragad is. Én is hozok persze minden évben, aztán nem csinálok vele semmit, lerakom a teraszon, gyönyörködök benne, hogy milyen jól mutat a kék asztalon, majd romlásnak indul és kidobom a komposztra. Hát így végzi nálunk minden epernarancs  v. narancseper - ahogy tetszik.

OTTHON MARADUNK 1. HÉT

Hát nem mondom, hogy nem ijedtem meg, amikor egyszer csak megjött a munkahelyemről az email, hogy bizony 5 hétig nem kell menni dolgozni. Valahogy úgy éreztem, hogy kihúzták a talajt a lábam alól... Mire pedig még ugyanaznap délután megtudtuk, hogy iskolába sem lehet menni, már belenyugvással fogadtam a hírt. Jó, most ez lesz, hogy itthon vagyunk. Meg is érti az ember, főleg miután belegondol, hogy ha mi, felnőttek elkapjuk a vírust és esetleg kórházba kerülünk, mi lesz a gyerekekkel? Senki nem fogja őket befogadni, hiszen mindenki fél... Na , ezért maradunk mi itthon! És azt kell mondjam, egy hét után, hogy nem is olyan rossz ez itt. Ez a " slow living", vagyis egy lassúbb élet,, ami nekem mindig valahol az álmom volt, csak hát nehéz a normális hétköznapokban megvalósítani. Jó, persze nem vagyunk TELJESEN bezárva, hiszen a természetbe ki lehet menni. És nem tudom eléggé áldani az eget, hogy itt lakunk ahol, gyakorlatilag a természet kelős közepén és hogy mióta elköltöztünk már kvázi kertünk is van. Így naponta többször sétálunk és mivel a múlt héten az időjárás is kegyes volt hozzánk, még kint is ettünk majd' minden nap. Azért így könnyű nem olyan nehéz. Kevesebb az összezártságból fakadó feszültség, mert mindig lehet egyet "menni" vagy tollasozni vagy csak úgy "kiszagolni". Gyakorlatilag csak boltba megyek el, igaz, akkor viszont az összes otthon jól kezelt stressz a nyakamba szakad: mert sorba kell állni, mert üresek a polcok, meg nem látok a maszktól, meg egyáltalán... ki vagyok szolgáltatva. Azért ez nem könnyű, de ezzel mindenki így van most a világ bármely táján. Meg különben is, ezt most el kell fogadni, ez most a mi nagy, közös sorsunk. Viszont mi még mindig több pozitívumát látjuk a helyzetnek és ezt nap mint nap meg is osztjuk egymással. Ez is segít...

Megpróbálok 20t összeszedni belőlük. Az első tíz könnyű lesz, de biztosan összejön kétszer annyi is- Szóval, jó hogy:

1.egész nap együtt vagyunk

2. sokkal minőségibb időt tudunk együtt tölteni mint, a rohanós hétköznapokban

3. mindig együtt eszünk...

4. ...  és garantáltan egészséges ételeket (mivel én főzök és nekem ez fontos)

5. a főzést bizony meg kell tervezni, de nekem ez nagy segítség. Ez alapján vásárolok be próbálok bevásárolni, tehát többé-kevésbé minden van itthon hozzá

6. ugyanakkor a főzéshez nagy leleményesség és kreativitás is kell, attól függően hogy mit terveztem el és mit kaptam a boltban. Viszont én ezt mindig is élveztem és valahol most egy kihívásnak is tekintem.

7.  sokat vagyunk kint a levegőn, mert egyelőre azt még lehet.

8.  van idő mindenre.

9.  jobban rálátok, hogy a gyerekek mit is csinálnak az iskolában.

10. lehet pakolászni meg takarítani. Most olyan fiókok is sarkok is sorra kerülhetnek, amire munka mellett nincs idő. Vagyis eddig is eljutottam az észrevételig, hogy ezt+ezt  meg kellene csinálni, csak aztán tovább nem. Hát most erre is van lehetőség! Sőt! Be is lehet osztani, így nem kell egy nap mindent megcsinálni.

11. jut idő telefonálgatni is és ezáltal arról tájékozódni, hogy a világ különböző csücskeiben ki hogyan boldogul a kialakult helyzetben

12. azt mondják,  a "kézimunka az agy jógája". Hát most erre is van idő és segít is, hogy az ember elrendezze a gondolatait

13. tudunk a kiskutyára hangolódni és megpróbálni elméletben felkészülni arra, amire úgysem lehet

14. több idő jut a blogra is

15. a gyerekeknek elmaradnak a "nemszeretem" projektek az iskolában 

16. tovább lehet aludni

17. jobban részesei vagyunk egymás életének, többet beszélgetünk

18. kénytelenek vagyunk digitálisabbak lenni és lépést tartani (valamennyire) a világ fejlődésével

19. a megszokottnál is gyakrabban mosunk kezet

20. kevesebbet költünk

Hát csak sikerült a 20 és nem is volt nehéz! Nektek miért jó, hogy OTTHON MARADUNK ?

ÍGY.

Az hogy Ázsiában nem könnyű gyereknek lenni már sokszor hallottam a tanítványaimtól. Már születéskor megindul a verseny a legjobb egyetemi helyekért és ennek érdekében mindent, de mindent feláldoznak a szülők. Nem lelkiznek, hogy mi a jó a gyereknek, különóra vég nélkül egy "magasztos" cél érdekében. Amikor erről a koreai vagy taiwan-i tanítványaim mesélnek, mi, akik világ elkényesztetett nyugati felén nőttünk fel, csak hallgatjuk őket elkerekedett szemekkel, hogy "ilyen nincs"! Hogy este 10ig iskolában vannak, aztán haza és még akkor jön a külön tanár, aki éjfélig foglalkozik a gyerekkel. Aztán másnap kezdődik minden előröl...

De szerencsére, ahogy lenni szokott, ott sem hajlandó mindenki beállni a sorba. Borka egyik tanára, egy ízig-véri dél-koreai nő. Borka imádja és már  annyi minden jót hallottam róla, hogy csak ezért is elmentem a fogadó órájára, hogy megismerjem. És velem is megteázott ahogyan a gyerekekkel szokott az óra elején és rám szánta az időt és nem volt olyan érzésem, mint a többi tanárnál, hogy 15 perc az 15 perc és semmivel sem több. Jó, gondolom a fafaragás tanárhoz eleve kevesebben mennek, nincs rajta túl nagy idő nyomás... Szóval teázgattunk és közben elmesélte az élettörténetét.

Én mindig is csodáltam azokat az embereket, akiknek van mersze megfordítani az életük kerekét, főleg egy olyan konform kultúrában mint az ázsiaiak legtöbbje. Az ő története ott kezdődik, hogy éldegéltek a férjével Szöulban. Mindketten a számítástechnika területén dolgoztak éjt nappallá téve, amiben  ott semmi szokatlan nincs. Mindenük megvolt, jól kerestek, csak éppen nem látták egymást szinte soha. Hétköznap dolgoztak, hétvégén pedig aludtak. De ezt is normálisnak gondolták. Aztán kiderült, hogy gyereket várnak és ekkor jött al első megvilágosodás: ők nem akarják, hogy a gyerekük így nőjön fel, ahogy ők is, iskoláról iskolára vándorolva az egyetemi diploma megszerzésig, kvázi családi élet nélkül. Ekkor került a tanárnő kezébe egy könyv, az addig számára teljesen ismeretlen, waldorf pedagóiáről. Miután elolvasta, ő is úgy volt vele, mint mi az ázsiai rendszerrel: "ilyen nincs!" 

És itt el is dőlt a sorsuk. Kinézett magának egy waldorf képzést Németországban. Mindent feladtak, nem törődtek a barátok és rokonok véleményével, felpakoltak és ide jöttek úgy, hogy sem ő, sem a férje nem tudott németül. Egy évig intenzív nyelvtanfolyamra járt majd megkezdte a tanulmányait. Rudolf Steinert magyarul olvasni is nagyon nehéz. hát még németül, hát még hiányos nyelvismerettel! Mindenen kétszer kellett magát átrágnia, minden kétszer annyi időt vett igénybe és ráadásul közben megszületett a második fia is. Két kisgyerek mellett, éjszakánként tanult (ehhez kell viszont az ázsiai vasfegyelem) és ebben a tanévben felette az i-re a pontot. Tavaly még a gyakorlatát töltötte itt az iskolában, idéntől pedig teljes állású tanár. Nem bánt meg semmit. Kevesebb ugyan a pénz mint akkoriban, de teljes életet élhetnek a gyerekekkel. És hogyan lett számítástechnikusból fafaragás tanár? "Az az anyám álma volt. Az enyém a művészet." A férje is szakított a számítástechnika világával: Ő fogorvosnak tanul!! És mikor kérdeztem, hogy neki mennyi van még vissza, csak ennyit mondott nevetve: "Nem tudom. Nem merem kérdezni, mert azzal csak idegesítem! A lényeg, hogy lassan élünk és együtt vagyunk". Így.

KLÍMA VÁLTOZÁS

Nem követtem a magyar sajtót az utóbbi napokban, nem tudom, hogy megjelent-e egyáltalán, de mi itt az elmúlt két hétben szó szerint együtt éltünk a Klíma konfenerciával. Eredetileg Fidzsi szigetére tervezték, de az a 25 000 résztvevő, aki ma is itt van, nem fért oda be, ezért Bonnra esett a választás, és ezért ezt a klíma csúcsot "mini Fidzsinek" is nevezik.

Na, Fidzsi szigete most ide költözött mellénk, a Parkba, ugyanis ide építették fel a központi épületeket. Az "épületek" sátrakat jelentenek, amin már augusztus óta dolgoztak és riogattak már jó előre, hogy majd novemberben, a konferencia idején,  milyen forgalmi helyzet lesz, hogy készüljünk fel a legrosszabbra. Már az én fejemben is ott volt a menekülési útvonal, hogy ha minden kötél szakad, majd komppal járunk át a túlpartra az iskolába, de azt kell mondjam, le a kalappal a szervezés előtt! Azt a rengeteg embert olyan flottul szállítják az egyes helyszínek között, hogy nem is érzékelünk az egészből semmit, pedig pontosan azon az útvonalon közlekednek, ahol én is napjában többször. Sőt, még jobb is a helyzet mint amúgy! Vannak shuttle buszok, ingyenes biciklik, "dotto vonat" szerűségek, személyautók és mikrobuszok. Még mikor a héten a Merkel asszony vagy a francia miniszterelnök itt jártak, még az sem okozott fennakadást. Biztosan biciklivel mentek a parkon át A-ból B-be :)))! Ezen felül rengeteg rendőr figyel a biztonságunkra: mikrobuszból, gyalog, lóháton, mini és "rendes" rendőrautókból pásztázzák a vidéket és felügyelik a rendet.

A ráérőket, ill. a az egyszerű bonni népet pedig egy mini karácsonyi vásár (italkimérés) szórakoztatja, óriáskerékkel, ringlisspíllel és hamisítatlan német slágerekkel (ez állítólag Fidzsi külön kérése volt. Nem a slágerek, hanem am blokk.)

És hogy ez az egész mennyire környezetbarát? Hááát.... csak annyira, amennyire a feltúrt Park, a benne élő állatokkal, az olajjal fűtött sátrakkal, az állandó cirkuláció a fent említett közlekedési eszközökkel (bár legtöbbjük árammal üzemeltetett), a járó motorú mikrobuszokban melegedő rendőrökkel és az állandó nyüzsgés mellett ez lehet. Nem hiszem. hogy ez a 25 000 (valószínűleg javarészt repülővel érkező) résztvevő tudná a világot megváltani és tenni a klímaváltozás ellen, de elmondhatják, hogy legalább megpróbálták. Számunkra, laikusok számára, mindenesetre volt két kulturálisan színes hetünk ebben az inkább szürke- esős novemberben... 

A sátortábor

Horgolt tipi - mint kísérő modern művészeti alkotás. Sajnos semmiféle magyarázatot nem találtunk rá...

A jegesmedve szimbólumához talán nem kell magyarázatot fűzni....

JAJ AZOK A NÉMETEK!

Már régen írtam ebbe a rovatba, no nem mintha nem lenne mit, de valahogy az ember már idővel hozzászokik a furcsaságokhoz. Mondhatnám, már semmin sem csodálkozik, de aztán mégis szembejön egy-egy gyöngyszem.

Rudi egyik magyar kolléganője kapott egy ebédmeghívást egy német kolléganőtől. Örült is neki, csak azt nem értette, hogy miért augusztus 24-re szól, biztos valami tévedés történt. Fel is hívta az adott kolléganő titkárnőjét, hogy köszöni szépen, de valami szerinte nem stimmel. Kiderült, hogy  minden stimmel, a kolléganő egy "késő nyári napon szeretne valamikor vele ebédelni" és ő az augusztus 24-t nézte nekik ki. Könyörgöm, január 27 van!!! Így legalább van idejük felkészülni a találkozóra... Pontosan hét hónap!

MULTIKULTI

Különben nem igaz, hogy 2 napig építettük a kerti WC-t, mert a legtöbben azért a kettőből csak egy napot voltak. Mi is. Éspedig azért, mert a munkálatok első napján jobb dolgunk akadt: a bonni Nemzetközi Iskolában, ahol tanítok, nemzetközi nap volt, amikor is bemutatkoznak az itt összegyűlt nemzetek: sütnek, főznek, műsorral készülnek. Voltak olaszok, amerikaiak, spanyolok, japánok, koreaiak, afrikai- és "volt szovjet" népek, kanadaiak, lengyelek, svédek ... és még sok-sok más. Standok, illatok, zene, zaj, forgatag. Kóstoltunk kanadai juharszirupos grillezett lazacot, olasz fagyit, francia palacsintát, japán izéket, orosz és kirgíz pirogot, koreai marhahúsos valamit és kék-fehér-piros muffint (nem, nem Rudi és nem én. Na, akkor ki? :) )

Amikor régesrégen Dániába vetett a Jósors és sok-sok nemzettel együtt éltük a mindennapokat, ott voltak ilyen események. Amikor pedig ide kiköltöztünk, titokban arra számítottam, hogy, majd olyan izgalmas lesz mint ott, azon a "legszebb nyáron". Aztán hamar rájöttem, hogy a németekkel bizony semmi nem lesz olyan mint akkor ott. Viszont mióta itt taníthatok ebben a multikulturális közegben és bejuthatok ilyen programokra mindig visszajönnek azok a 20 évvel ezelőtti érzések. És mondhatom, nagyon jó. Mert a lelke nem öregszik az embernek.... És nagyon jó érzés, hogy ismerőseim vannak, akik örömmel, kedvesen fogadtak és látszott rajtuk hogy örülnek, hogy egy számukra ilyen fontos eseményen láthatnak engem is. És ez is olyan jó!!!

A lengyel szomszédaink (b.) és a tanítványom (jobbról a 2.)

Reiko és Mayumi, a japán tanítványam

Eugenia, a spanyol szomszédasszonyom a gyönyörű virágdíszével

A "volt szovjet" stand

Az afrikai

Meejoh, a koreia tanítványom

Rudi, a frissen szerzett lengyel (telekomos) barátjával, amint azon törik a fejüket, mit is írjanak a nagy nemzetközi üzenőfalra

Végül ezt írták. Lengyelül és magyarul ugyanazt. Nem szép?

ITT VAN MÁJUS 1!

Lassan már 5. éve élünk itt ahol , ez már talán a 4. május 1-nk volt, de azt hiszem még egyszer sem meséltem a májusfa állítás eleven szokásáról. Azt nem tudom, hogy Németországnak csak ebben a csücskében szokás-e (erről a no-i olvasók tudnak többet), de itt bizony mind a mai napig egy különös izgalom járja át a várost május 1-re virradó éjszaka.

Nem igaz, az izgalom már akkor elkezdődik, amikor április vége felé megjelennek a hirdető táblák, hogy hol is lesz május fának való nyírfacsemete árusítás. A mi útvonalunkon is van egy "tenyészet", ami aztán egyetlen napra árudává alakul és állnak sorban az autók, a szerelmes fiatalemberek válogatják a legszebb, legnyurgább, legmagasabb fákat. Azután (vagy már ezelőtt) ugyanezek a szerelmes fiatalemberek az OBI-ban vagy egyéb barkácshelyeken beszerzik a elmaradhatatlan fa- szíveket, hozzá a piros festéket és a krepp-papírokat, amivel aztán az éjszaka folyamán, titokban feldíszítik a kedves ablaka alá állított fát. Szeretjük nézni, ahogy április utolsó napján a kocsik csomagtartójából ugyanúgy kukucskálnak ki a nyírfák, mint a fenyők decemberben. De ennél is jobban szeretjük másnap, május 1-n figyelni, hogy hova is került fa és kinek a neve áll a szíven. A fák aztán kb. júniusig maradnak talpon, bár az első eső  igencsak megtépázza a szépségüket...

2014 július 6, 22.00 (!!) óra

AZ VAGY, AMIT MEGESZEL

Ha igaz a mondás, miszerint, "az vagy, amit megeszel", már értem, hogy a japánok miért olyan légiesek és én mondjuk, miért nem (jó, nem az 500 kilós szumóversenyzőkre gondolok). A múlt héten ugyanis "munkaebédet" tartottunk a japán tanítványommal, vagyis ebéd közben angoloztunk. Ő hozta a miso levest, a szusit és én császármorzsát készítettem desszertként, ill. hozzá bodzaszörpöt hörpintgettünk, mindezt kint a teraszaron, lágy napsütésben. Hát mit mondjak? A főtt retekkel és spenóttal megbolondított miso szósszal kevert (ez egy hagyományos japán szósz, amit alapvetően fermentált szójából készítenek és a legtöbb japán ételhez, mint ízesítőt adnak) halalapléből készült leves (amit ők, hétvégente, ráérősen, rizzsel kipótolva reggeli gyanánt fogyasztanak amúgy) és a füstölt lazaccal, avokádóval, répával és tojássárgájával töltött szusiban kevesebb kalória volt összességében mint az én császármorzsámban! Most már értem, hogy miért olyan finoman, elegáns minden mozdulatuk és voltaképpen minden amihez nyúlnak legyen az papír, fa vagy selyem: mert ők maguk ilyenek! Nem húzza őket a sok vaj meg liszt meg cukor és nem pörgeti őket a sok koffein mint minket itt, a világ ezen csücskében. Tovább is élnek...

És, hogy milyen élményekkel szolgált maga az ebéd, az ételek varázsán túl? Hát, kicsit olyan volt mint a "Róka és a gólya" meséje: míg ő életében először evett igazi leveses tányérból és kanállal, nem pedig amolyan japán módra: nagyobb csészéből, a szilárd részeket pálcikával kihorgászva, a levet pedig a végén felhörpintve, addig én, a magam amatőr, módján próbáltam a pálcikával boldogulni :)

És mint utólag elárulta, életében először evett kint a teraszon!! Olyannyira, hogy mikor ezt elmesélte az otthoni barátnőinek, mindenkit evett a penész és további fényképeket kértek tőle, hogy el tudják képzelni azt a földrehullott mennyországot,  amiben ezen a közönséges keddi napon része lehetett:! Mikor ezen pedig én nem győztem csodálkozni, elárult az okát: Japánban annyian vannak, hogy mindenkire csak a legszükségesebb négyzetméter szám jut. Terasznak már nincs helye. Kicsi erkélyek vannak, de oda nem fér ki senki, így mindenki marad a négy fal között. Pedig ott sem nagyobb a hely...

MASLENITSA

Most már tudom, hogy hogyan is lesz a bozóttűz. Kell hozzá jó pár száraz ág, fű, virág, min. 25 fok vakító napsütés és egy icipici szikra. És huss...! A minap láttam ezt a saját szememmel.

Mert úgy tűnik, mindenképpen extrém időjárási feltételek között lehet csak az iskolai "Butterfest"-et megrendezni. Tavaly, március közepén -3 fokban, hóesésben, idén pedig +25 fokban temettük azt a telet, ami nem is volt. Mert idén valahogy elmaradt: se hó, se fagy, most pedig már hetek óta 20 fok körül vagyunk, tombol a természet ( és vele együtt tombolnak a pollenek és tombolok én, a pollenek miatt...)

A "Butterfest" ( avagy oroszul "maslenitsa" nem más mint a a tél lezárását és a húsvét előtti böjti időszakot bevezetni hivatott ünnep, no ezúttal nem a német, hanem az orosz kultúrkörben.

Arról már meséltem, hogy Borkáék oroszt (is) tanulnak az iskolában. Ez megosztja a szülőket, mert sokan szeretnének inkább valami használhatóbb nyelvet, de nekünk voltaképpen nincs az orosszal sem semmi bajunk. És nem azért, mert mi magunk is tanultuk annak idején (én szívesen fel is eleveníteném ha nem félnék, hogy kiszorítja a németet a fejemből...), hanem, mert mi helyzeti előnyben vagyunk a német gyerekekkel szemben: a mieink, már tudnak magyarul és németül, mellé úgyis megtanulnak még angolul, ami pedig már eleve három nyelv. Úgy vagyunk vele, hogy ha ezeken kívül még véletlenül megtanulnak oroszul is valamelyest, az nem baj, de ha nem akkor sincs tragédia. Viszont betekintést kapnak egy másik, "keletibb" világba, ami csak jó. Ilyen pl. az évenkénti "Butterfest" is. Igaz, ez is minden évben ugyanolyan (mint itt általában minden... az ismétlődés biztosan ad a egy fogódzkodót az élet rejtelmei között): előadják a "Répamesét" vagy a "Vajas pánkót" vagy egy-két éneket (attól függően, hogy elsősök, másodikos vagy harmadikosok), játszanak egy pár olyan hagyományos játékot, mint a zsákbafutás, leég az a három méter magas gyönyörű  "kisze báb", amit egy anyuka (ki más?) hosszú órák munkájával felépített, majd jöhet a délután fénypontja: a palacsinta evés! Mert hagyományosan ez az a nap, amikor még a húsvéti böjt előtt jól be lehet lakni, aztán jöhet a koplalás. "Blini"-t sütnek, jó laktatót, jó zsírosat - mármint az oroszok. Persze mi is kaptunk receptet, de ahány ház, annyi szokás: volt ott mindenféle palacsinta. Nem is ez a lényeg: fogyott! A gyerekeknek ez élmény, a tűzre mindig emlékeznek, mert mindig rettenetesen füstöl az elején, aztán valamilyen irányba  elindul (persze a szebbek felé :)), némi sivalkodás, menekülés, majd egy biztos fedezékből a lángok figyelése (idén ez 1 percig tarthatott csupán a meleg miatt, de tavaly a hidegben bizony jól esett melegedni egy kicsit), míg a büféasztalokat meg nem lehet rohamozni. Utána pedig már senkit nem érdekel a tűz, a "tavalyi hó" és azt is elfelejtik, hogy ők tulajdonképpen  nem is akartak idejönni (mert szerepelni kell, mert játszani "kell")...

JAJ AZOK A NÉMETEK! 4

Már régen írtam ebben a "kategóriában", de az idővel az ember sok mindenhez hozzászokik, mondhatni már semmin nem csodálkozik, de azért mégis néha akad egy-egy gyöngyszem:

Rudi a napokban kapott egy csomagot. Mivel nem voltunk itthon, bedobták a értesítőt, hogy melyik postán vehető át munkanapokon 9.00-18.00 óráig. Másnap, háromnegeyed 9-kor el is ment a posta felé és örömmel látta, hogy már 8.00-kor kinyitott. Bement, odaadta az értesítőt a postáskisasszonynak, aki megnézte azt, majd felnézett Rudira és csak ennyit mondott: "Nincs még 9 óra. Nem tudom kiadni." Tessék??? A posta nyitva, a kisasszony már munkában, Rudi szinte az egyetlen és ő nem tudja kiadni, mert a papíron 9.00 óra áll. ÁÁÁÁÁ!!! Szerencsére a másik pultnál is egy ugyanilyen cipőben járó hölgy állt, így ha már ketten voltak, nagy duzzogva előkeresték a csomagokat de nyomatékosan kérték, hogy máskor 9 előtt ezzel ne jöjjenek.... :)))))

De hogy valami szívet melengetőt is meséljek, mesélek mást is, ami ugyanúgy a német élet része tud lenne, ha az ember jókor van jó helyen:

Ha waldorf iskolába jelentkezik a gyerek, egyidejűleg jelentkezni kell egy állami iskolába is, mivel az előbbibe felvételi van és nem biztos, hogy meg is felel, vagy van elég hely, vagy akármi. Tehát mi is, annak rendje és módja szerint, már Borka idejében is, és most is Julival is jelentkeztünk a hozzánk legközelebb eső állami iskolba is. A "felvételi" napján át is sétáltunk, Juli megcsinálta a tanítónénivel a feladatokat, amit kért és ezzel a dolog el is rendeződött. 

A múlt héten aztán hív az iskolatitkár, akinek a kedvessége már 2 éve is megmelengette a szívemet.

- "Frau L., csak azért hívom, hogy akkor a Júlia kapott- e helyet a waldorf iskolában?"

- "Igen, kapott, de ne haragudjon teljesen kiment a fejemből, hogy odaszóljak."

- "Semmi gond, csak holnap postázzuk az értesítőket, így pontosan kell tudjam. Biztosan nagyon jó helye lesz a w-ban, hiszen már a testvére is oda jár. Hogy is hívják? Borbála?"

- "Így emlékszik rá?"

- " Igen, igen, mert egy nagyon helyes gyerek volt egy szokatlan névvel."

- "???"

- "Köszönöm, akkor sok sikert kívánok. A waldorf iskola nagyon szép. Egyszer jártam ott egy koncerten és a légköre nagyon megfogott... Tschüß."

Az a "helyes gyerek, ezzel a szokatlan névvel" több mint kettő évvel ezelőtt járt náluk és nem is nála, hanem egy akkori tanárnőnél. A ember melle meg csak dagad, dagad...

MÉG 2 NAP...

Még 2 nap és megáll az élet. Még kettő nap és megáll az ész. Még kettő nap és beindul a 2014-es év karneváli szezonja itt Észak-Rajnában. Még kettő nap és az amúgy inkább tartózkodó németek, kifordulnak önmagukból, jelmezt öltenek és ki nem látszanak a mulatozásból. Még kettő nap és az utcák, a terek, a boltok, a buszok, a munkahelyek megtelnek bohócokkal, medvékkel, boszorkányokkal, a hajdani "Boney-M" együttes hasonmásverseny nyerteseivel  (megvan?) és ki tudja még mivel és kivel nem. Még kettő nap és a vérbeli rajnaiak belevetik magukat az éjszakába, hogy legközelebb hétfőn kerüljenek haza. Még kettő nap és csúcsosodik az influenza. Még kettő nap és Borka átváltozik macskává, Juli manóvá és Rudi a  cowboy-já (hiába, ami egyszer bevált...). Hogy én mivé változom át két nap múlva, azt még nem tudom. Idén Borkáéknál az iskolában az állatok világa  a téma, valamit ebben kellene kitalálnom ha meg is s szeretném nézni őket (márpedig), de , hogy mi legyen az, ami elég diszkrét is, de azért mégis valami, na azt egyelőre nem tudom. Még van két nap...

TUDTÁTOK...

hogy Japánban, a leghidegebb, északi területek kivételével, nincsen a lakásokban fűtés? És tudtátok, hogy a személyi lapokon a "haja színe és szeme színe" kérdések nem szerepelnek ? És tudtátok, hogy vasárnap reggel, amikor mi mazsolás zsemlét vagy éppen kakaós csigát eszünk, a japánok főt rizst zöldséglevessel? És tudjátok, honnan lettem én hirtelen ilyen japán szakértő?

Hát onnan, hogy január óta a  kis angol csoportom mellett magántanítványom is lett: egy japán hölgy. Korábban a csoportban volt ő is, de rájött, hogy ott a "latinok" mellett labdába sem rúghat, ő ott bizony nem fog angolul megtanulni, pedig mivel 3 gyereke is jár a nemzetközi iskolába, igencsak rá van szorítva. Ezt mondjuk pontosan értem, és megértem. Pontosan tudom, hogy milyen az limitalt nyelvi eszközökkel, felnőtt fejjel megpróbálni beilleszkedni egy anyanyelvi közösségbe. Amikor az ember nem ért, vagy ért éppen, de hozzászólni már nem tud, vagy csak azt mondja, amit tud és nem azt amit akar és ettől napokig teljesen hülyén érzi magát, mint egy komplett idióta. Nem egy kellemes érzés... Így aztán gyakorolunk: én kérdezek, ő pedig csak mesél, mesél. Hát így tudtam (sőt tudok óráról, órára) meg sok , azelőtt soha nem hallott érdekességet és így tud meg ő is sok, azelőtt soha nem látott érdekességet a "nyugati" világról.

Ő például itt találkozott először a fent említett "haja/ szem színe" kérdéssel. Nem is értette először, hogy miért kérdezik. "Miért, nem fekete?" Tetszik neki, hogy a férje már este 7-kor otthon van, míg otthon 22.00 előtt soha nem került elő. Sokszor a férjnek külön hálószobája van (már ha a lakás mérete megengedi, de legtöbbször azért nem), hogy mikor ő későn hazaérkezik, ne zavarja a már alvó családtagok nyugalmát.) Azt is jónak találja, hogy itt mernek az emberek különbözni. A japán ember nem szeret kilógni a sorból, nem mutatja meg az igazi énjét. Az iskolában egyenruha van, a fejeket lehajtják...

Viszont ami például nagyon zavarja, hogy szerinte itt, Németországban, mindenki siet és kapkod... Érdekes, hogy ugyanezt én fordítva látom: hogy azért jó itt, mert olyan nyugalom van. Őt idegesíti, hogy a boltban a pénztárnál kapkodni kell az elpakolással, "nehogy feltartsuk a mögöttünk állót". Én Mo-hoz képest pont azt élvezem, hogy nem kell. Ráérünk. Én is és az utánam következő is.  Neki Bonn vagy Barcelona, vagy Párizs minden egyforma. Minden olyan mint Németország... Nekem pedig Ázsia olyan egyforma: az emberek, az ételek, a városok (nem mintha már jártam volna ott, de úgy képzelem).

A gyerekei pedig tanulnak, tanulnak és tanulnak. Reggel korán kelnek, az iskola előtt még tanulnak egy kicsit, délután fél 4 után pedig újra. Szombatonként japán iskolába járnak. Ezt én úgy képzeletem eleinte, hogy van egy marék japán gyerek, akik szombatonként haladnak az ottani iskolai anyaggal. Nem ám!! 100 gyerek (!!!), osztályokba sorolva, több tanteremben, japán tanárokkal tanulnak írni, olvasni és számolni. Év végén pedig vizsgáznak!! Az itteni magyarok között vannak családok, akik haladni próbálnak a magyar követelményekkel, de szervezett iskola itt Bonnban nem működik. Van Kölnben, de egyházi alapokon szerveződik és a magyar szentekről több szó esik mint a "J" és "LY" betűkről...

Nagyon élvezem egy tarkabarka miliőt , amibe egyszeribe belecsöppentem. Amikor felmerült az ötlet annak idején, hogy próbáljuk ki magunkat egy idegen kultúrában, titkon azt reméltem, hogy majd ez lesz, ami pont most van. Persze aztán éveket kellett még erre az érzésre várjak, de most nem tudok elég hálás lenni a Sorsnak, hogy megismerhettem azokat az embereket, akikkel hetente több órát tölthetek együtt és több órán keresztül tanulhatok tőlük az életről, a világról (és remélem, hogy talán ők is egy icipicit hálásak nekem, amiért hetente több órán keresztül tanulhatnak tőlem - angolul :))

VALAMI...

... furcsa, narancssárga fényre ébredtünk. Hát ezért:

GEDEON BÁCSI

Ma szürreális élményben volt részem... Fodrászhoz általában Magyarországon járok, mert nyelvi gondom sincs és hát harmad annyiba kerül mint itt - mindkettő ugye fontos tényező egy női frizura tekintetében. A férfiak csak annyit mondanak "kurz" és mindenki tudja a dolgát. Egyszer aztán, amikor már tarthatatlanná vált a helyzet,  mégis elmentem itt egy fodrászhoz. Na, jó lehet hogy még ilyen-olyan copfokkal kihúztam volna egy darabig, de felbátorodtam azon, hogy  Rudi egyik munkatársa véletlenül rábukkant egy magyar fodrászra: belépett hozzá és maga magyar akcentusával megkérdezte, hogy kaphatna egy egy időpontot. Erre a fodrász magyarul kérdezett vissza: "Kedden délután fél három jó lesz?" 

Hát így került be Misi a "nagy  magyar közösbe" (közben kiderült, hogy nem is Misi a neve.. Sajnos nálam. Mindenki más nevetett a megkönnyebbüléstől, hogy nem ő "misizte le" Rolit...). Mert egy magyarul beszélő fodrász nagy kincs ám!! Aztán a férfiak után én is lemerészkedtem még tavasszal, és nem bántam meg. Azóta pedig kétszer is belefutottam már odahaza egy fantáziátlan kis fodrásznőbe, aki igaz , hogy olcsón vágott (már relatíve), de hát úgy is. Akkor megfogadtam, hogy marad Misi. 

A hosszú bevezető után pedig, ami ma ott várt: ott volt Misi, aki ugye magyarul beszél, a német felesége , aki szintén tökéletesen beszél magyarul ( ő is fodrász), a két fiúk, akik beszélnek, de legalább is értenek magyarul és az üzletben dolgoznak, Borka, Juli, egy másik magyar vendég és jómagam. Mindenki magyar volt!! Sőt, ma én voltam a negyedik!  Mintha otthon lettem volna. Ja, és ott volt a kutyájuk is: Lilike - szintén ért magyarul (az igazi non plus ultra az lett volna a ha a kutya legalább egy magyarvizsla lenne, de nem - labrador).

BEVÁSÁRLÓ KÖRÚT

A szünet előtti utolsó németórán, különleges városnézésen vettünk részt: utaztunk 100 évet vissza az időben, egészen pontosan 1910-ig. Idegenvezetőnk, Berta volt, a cselédlányok "gyöngye", akit csütörtökön, a bevásárló napján kísérhettünk el. Hogy hogyan? Hát így:

"Jaj hát a naccsos asszony kezembe nyomott egy listát, hogy vegyek a piacon almát, sprárgát, répát, a vegyeskereskedésben 2 font cukrot és egy kék anyagot, aztán hozzam el a kalapját a tisztítóból, vegyek a húsdarálóhoz új pengét, és ha már ott vagyok a "vasedényben" hozzak egy pár dunsztos üveget is. Mert modern háztartás ám a mienk! Van befőző edényünk is! Hallottak már erről? Jaj, csuda modern! Az ember csak beteszi a gyümölcsöt meg a zöldséget a Weck üvegekbe, aztán az egészet a befőző lábasba és magától elkészül a befőtt. Mehet aztán a pincébe és egész télre nincsen dolgunk! Próbálják ki ha tudják, nagyon ajánlom!! Az üveget meg a Weck-éktől rendeljük, direkt. Csak kitöltjük a megrendelő lapot és visszaküldjük. Ők meg kiszállítják a pályaudvarra, ott át lehet őket venni. Jaj, nagyon kényelmes!! És hallottak már a sütőporról? Az is nagyon új. Dr. Oetker, az orvos, találta fel! El tudják képzelni, hogy megnő tőle a sütemény?! Na, én sem. Mindent beletesznek manapság ilyen csiricsáré tasakokba, aztán az ember azt sem tudja mit vesz! Lehet,  hogy méreg?! Annyi mindent beszélnek az emberek. Én, nem merem és kész. De az új sampont a Herr Schwarzkopftól! Hát, nekem nincsen arra pénzem, de ha naccsos asszony haját mossuk... hát az egy álom! Az a sok hab! Az a sok puhaság!!... Voltam ám moziba' is. Gyönyörű filmet láttam. Szerelmeset. Asta Nielsen-nel. Hát, az ő haját is biztosan ezzel a Schwarzkopf-samponnal mossák, olyan szép volt a frizurája. Nekem erre nem lesz pénzem soha. De amit megheteket, hogy bemehetek a Hermann Tiez féle nagyáruházba. Na, ott én is naccsos asszony vagyok. És képzeljék, fel lehet próbálni mindent! Bármit!! Én is belebújtam ám egy tollas kalapba és egy passzoló ruhába. És mindent meg lehet tapogatni! Minden asztalokra van kirakva, nem ám pultokra és csak úgy rábökve lehet kérni. Jaj, nagyon jó itt! És a limonádé sarkok! Oda aztán hölgyek is leülhetnek, nem úgy mint a Marktplatz-on az "automatcafe-ba". Oda csak férfiak mehetnek. Pedig én is szívesen kipróbálnám a szabadnapomon. Csak bedobnék egy centet és egy

órát ülnék a limonádém felett.... Mert lehet ám már Sinalco-is kapni. Tudják, ez amolyan alkoholmentes limonádé, "SIN ALCOhol". Mindenki ezt issza mióta az alkohol ellenes propaganda beindult. Persze, hogy el ne üssenek biciklivel. Neeem, nem nekem van biciklim, nekem az túl drága meg nem is tudok. A professzoroknak meg az uraságoknak. Ők megengedhetik maguknak. Persze nem nevettetik ki magukat, hogy az utcán próbálkoznak vele, neem, először bicikli-iskolába járnak. Van belőlük több is: fedett csarnokok. Na, ott gyakorolnak tanárok segítségével és ha már jól megy, kijönnek vele az utcára. Egyre többen vannak. Győzzük kerülgetni! Meg a vasútat meg a kutya húzta piaci kocsikat. Tudják, ez a szegény ember lova és jobb mint a szamár. A szamár csökönyös, a kutya meg okos és egedelmes. ezért húzzák ők a kocsikat. Néha messziről jönnek az árusok, Godesbergből meg Wachtbergből is. Minden nap gyalog. De itt friss az áru. Lehet már persze egzoktikus dolgokat is kapni, ananászt meg kávét a "kolóniákról", de azokat nem itt a piacon, hanem a hátsó utcákban. Szeretek oda is menni, mert az ananaász az valami csuda érdekes. Kóstolták már? Nem? Kicsit édes, kicsit savanyú. Jöjjenek, megmutatom, hol lehet kapni. Mindig van kostóló is...."

És így tovább. És Berta mutatta és magyarázta az életet 1910-ből, ahogy vonultunk végig a belvároson meg- meg állva egy-egy még meglévő régi üzlet vagy a helyét átvevő újabb épület előtt.  Nagyon érdekes és vicces volt. Sokat tanultam. Pl. hogy a Leibnitz féle Butterkeks, ami az itteni "háztartási keksz", eredetileg Angliából származik. Herr Leibnitz is ott találkozott vele először és hazatérve meg szerette volna honosítnai. Akkor még "Leibnitz Cakes"-nek hívtál az angol "sütemény" szóból. De mivel németül ejtették az angol szót, így viccesen "kakesz-nak" hangzott, amivel nem nyerte el az emberek tetszését. Ezután váltottak egy elferdített "kéksz" szóra, ami aztán jól el is terjedt a világban. 

És mond valakinek a "Hertie" név valamit? Ez egy nagyáruház Németországban. Itt nincsen, de tudom, hogy Münchenben van. Na, az ugyanúgy azé a HERmann TIEz-é volt mint a többi "Galeria Kaufhof", ami talán több német nagyvárosban is megtalálható. Ez volt az első itt a városban és az első olyan megoldás, amiről Berta is mesélt, hogy nem pultok vannak hanem az áru az asztalon hevert. Ez aztán nagy aggodalomra adott okot a férfinép körben, mert hogy "bejön az a rengeteg nő, egyedül és megszédül az árubőségtől és majd lopni kezdenek". Kezdtek is.... 

De ugyanígy a századelőn váltották fel a mai is meglévő nagy kirakatok az addigi kicsi ablakokat. Azelőtt ugyanis nem tudtak ilyen nagy ablaktáblákat gyártani. És az üveggel megjelent egy új foglalkozás: a kirakatrendező. A férfiak nem nézték jó szemmel ha a nők dolgoztak, mármint a tehetősebbek, de ilyen kis rendezgetős semmi munkát vállalhattak....

 A WECK dunsztos üveg gyár pedig mind a mai napig itt működik Bonnban és annyira elterjedtek a termékei, hogy a németben az "Einweckglas" szóban is szerepel a nevük.

NÉZŐPONT KÉRDÉSE

Többek között azért is szeretem a kis csoportomat  és a világ minden tájáról összesereglett tanítványaimat, mert megmutatják, hogy ugyanazt a helyzetet hányféleképpen lehet látni ill., hogy a hozzáállásunk mennyire meghatározza  hangulatunkat:

Itt van például a forgalom, ami az én életemből éveket vesz el. Naponta kétszer teszek meg egy 20-20 km-es kört az otthonunktól az iskoláig, majd onnan az óvodáig és utána haza. 20 Km - 1 óra, mert lámpától lámpáig araszolok, ha éppen egyáltalán halad a forgalom és nem csak állok egy helyben. Pedig ez még nem is egy nagy város. Csak éppen az autók száma közelíti a nagyvárosokét. Az utcák pedig szűkek, nem erre lettek annak idején kitalálva. Naponta kétszer megyek végig például azon a belvárost átíveló egysávos úton (mármint egy oda és egy vissza), amelyen osztozik személyautó, villamos, biciklis, gyalogos, kukásautó, kamion és esetenként mentő. Ha relatíve jól lehet haladni, akkor pedig árut pakol egy teherautó, elfoglalva azt az egy sávot is. Vagy fát vágnak, vagy füvet nyirnak... Aztán ott a parkolás, ami egy másik történet. Az én szememben egy rettenet, pedig az emberek udvariasak, nem dudálnak, kivárnak.

Na, ugyanezt egy japán tanítványom úgy éli meg, hogy azt szereti Németországban, hogy itt alig van autó, alig van forgalom, lehet parkolni... semmi stressz.  Neki minden autós út egy sétakocsikázás. De ő Tokióból jött...

A Portugál hölgy pedig a hétvégén Párizsban járt a családjával autóval. Az ottani eszement forgalmon, dudáláson, összevisszaságon pedig olyan jót nevettek mint már régen. Hónapok óta nem szórakoztak ilyen jól. Meg is jegyezték, ha honvágyuk lesz, Párizsba mennek - de csak is autóval...