EGY PERC

Borka ovijába jövet-menet áll az út mentén egy vitrin, úgy hívják "Öffener Bücherschrank", vagyis nyitott, nyílvános könyvszekrény. Ez egy mini könyvtár. Itt bárki szabadon bogarászhat, aztán  a választott könyvet hazaviheti, majd ha kiolvasta, visszahozza és visszateszi a helyére. Mindig sokan vannak és mindig van könyv is. Tehát tényleg vissza is hozzák (legalábbis a javarészét) pedig senki és semmi nem kényszeríti őket rá. "Csak" a becsület.

Eleinte szinte csak német könyvek voltak, de az utóbbi időben megjelentek az angol nyelvű kiadványok is (sőt francia és kínai is), így már én is meg szoktam állni és ha valami megtetszik, el is hozom, aztán viszem vissza. Hoztam már kanadai és indiai szerzőtől is, de akadt Harry Potter is. Hogy honnan jönnek a könyvek, ki teszi őket be (saját megunt darabok- e vagy valaki "központilag" fgyeli a készletet), nem tudom. Tavasszal felújították az egész sétányt. Akkor elvitték a szekrényt is, de pár nap múlva visszahozták - új ajtót kapott.  

Már rájöttem, ha egy könyv felkelti az érdeklődésemet, abban a pillanatban le kell csapni rá, mert 20 perc múlva, ahogy jövünk visszafelé az oviból már valószínűleg nem lesz ott. Így bukkantam rá legutóbb Örkény egyperceseinek angol-német kiadására (a könyv első felében németül, a másodikban angolul vannak ugyanazok), melyet szinte "hazafias kötelességemnek" éreztem elhozni. Aztán, ahogy itthon  kinyitottam, a következő magyar nyelvű bejegyzésre találtam:

 "Ez egy nagyon jó könyv. Vigyázz magadra! Zoli 

1996 április 25., 17. nap Nélküled"

És innentől már nem egy "egyszerű" Örkény kötetről van szó, hanem egy Örkény kötet aminek története van! De mi? Az biztos, hogy a szerelem véget ért, különben nem végezte volna itt, "közkézen" a könyv. De hol járhatott az elmúlt 15 évben? Mi lehet Zolival? És  mi lehet a Kedvessel, aki bizonyára német lehetett (különben miért a fordítás?), talán Jutta, vagy Ulrike, vagy Tanja? Kérdések, amikre csak a könyv tudná megadni a választ. vagy Örkény. Egy percben...

CSAK ÚGY...

KINCSKERESŐ

Borka az utóbbi időben rendszeresen féldrágakő, ahogy ő mondja "gyémánt", darabkákat talál az oviban a homokban. Eddig nem értettük, hogy hogyan kerülnek oda és főleg, mitől van ennyi? De tegnap fény derült a titokra! A közönséges homokot szándékosan vegyítik (több)kilós kiszerelésben kapható féldrágakő morzsákkal, és azáltal, hogy a gyerekeket (kincs)keresésre ösztönzik  közvetetten fejlesztik a  koncentrációjukat, kitartásukat és finommotorikájukat! Okos, nem?

NEMEZ

Nagyon nagy élményben volt részem a hétvégén! Ezúttal nem, NEKÜNK, nem NEKEM ÉS A GYEREKEKNEK, hanem csak NEKEM EGYEDÜL!!! Háromnapos nemezelő szemináriumon voltam a közeli Sankt Agustinban. Nem vagyok a nemezelés szerelmese, még nem is találtam meg szerteágazó területén belül azt, ami annyira megfogna, de vonzott az új kézműves technika kipróbálása, ill. kiváncsi voltam Nagy Marira, a kecskeméti nemezelő művészre, akiről már nagyon sokat mesélt nekem egy itteni barátnőm, aki a tanfolyamot is megszervezte (immáron harmadszorra). Péntek estétől, vasárnap délutánig voltunk együtt és elmondhatom, hogy annyit tanultam és annyira de annyira feltöltődtem, mintha egy egyhetes szanatóriumi kezelésen lettem volna (Rudi közben belátta, hogy amit itthon csinálok hatodik éve a lányokkal azért nem kismiska... Hmmm...)! Mindamellett, hogy gyönyörű dolgokat készítettünk, nagyon sokat kaptam is Maritól (gondolom, mindenki ráismer a képen :)). O hihetelenül karizmatikus: egyszerre bölcs és egyszerre gyerek. Egyik pillanatban útravalót ad egy életre, másikban meg mint egy kisgyerek rollerozik kint az udvaron vagy táncol a nyolcévesekkel. Nagyon sokat kaptam tőle és az egész csapattól, akikkel együtt dolgozhattam (tizen voltunk) 3 napig szinte megállás nélkül és élvezhettem ennek testet lelket harmonizáló hatását. (A kurzus maga németül volt, de nagyon jól lehetett követni, de emellett Mari velünk,  magyarokkal közben magyarul beszélt - ezért kaptunk mi többet, mert amit nekünk mesélt nem feltétlenül mesélte el németül is a többieknek.)

   A tanfolyam lényege egy olyan technika elsajátítása volt, amellyel egy (természetes) anyagot tudunk gyapjúval elegyíteni, ezáltal egy sokkal érdekesebb és strapabíróbb anyagot hozva létre. Ezt "Bandami"-nak nevezzük. Mari sokat jár Kisázsiában és Indiában, ahol a nemezt, nemezelés technikákat kutatja (többek között). Indiából hozott kézzel festett pamut és selyem szárikat, amiből választhattunk. Egyik szebb volt mint a másik, de aztán szem előtt tartva hogy én egy takarót szeretnék, erre az aranyszélű, piros-pöttyösre esett a választásom. (Mások készítettek, szoknyát,vállkendőt is.)

Először egy kisebb próbadarabot lészítettünk (az enyém a fenti képen a legalsó), aztán szombaton nekiugrottunk a 2x1 méteres szárinak. Első lépésben piros, narancs és lila gyapjúból tépett "szöszökkel" terítettem be a két négyzetméternyi anyagot, majd kapott egy második, csak piros réteget is, ezúttal keresztbe. Ez egy meglehetősen hosszú unalmas  meditatív szakasz volt.

Ezután egy 3x7 méteres gyékénybe csavartuk, majd 6x10 percig csak ütögettük, gyúrogattuk a kb. 10 kilós tekercset. Ez volt a legnehezebb, de mégis a legizgalmasabb része. Mivel hárman tudtunk egymás mellett dolgozni, így ezt már

csapatmunkában végeztük, de így is estére már minden porcikámat éreztem külön-külön. 10 percenként kibontottuk, javítgattuk, igazítottuk, aztán újra be a "palacsintába" és gyúrás tovább. Ezt hatszor. Innen már nem kellet túl sok a végéig, de ezzel nem untatok senkit, inkább megmutatom a a végeredményt elölről:



(igaziból a fényben átsejlenek a piros, narancs és lila foltok, de talán itt ez nem látszik túl jól...)



...és hátulról (lila csigák is kerültek rá, mert NAGYON szeretem a csigamintát és ha lehetne, mindenre rátenném...)



A teteje selymesen "kreppes", az alja pedig nagyon meleg, puha. Ahhoz képest, hogy a bemutatkozásnál, Mari az én nevem mellé azt írta, hogy "nagyon nem" - vagyis "nagyon nem nemezelt még"- a végeredménnyel még ő is meg volt elégedve. (Mások neve mellé, ilyesmiket írt: "török", "Hollandiából"... stb. csak engem "írt le" - láttam, mert mellete ültem...) Meg Rudi is.  Meg a gyerekek is megbocsájtották, hogy 3 napig "rájuk sem néztem", amikor becsavargatták magukat a frissen szerzett takaróba. Rudi meg kipiheni magát a munkahelyén...

HOLLANDIA

Nem, ez nem egy nálunk kedvezőbb éghajlaton készült tengerparti kép, hanem a hely: Hollandia, az idő pedig nem más mint 2011 Nagypéntek. Igen, jól látjátok fürdőruhás emberek! Tudom, mostanra már több szempontból is szürreaális az összeállítás, de hát ez volt: kb. 25-27 fok, ragyogó napsütés, strand! Én sem gondoltam volna hogy ez vár ránk Hollandiában húsvétkor és jól bepakoltam a gumicsizmákat meg az esőkabátokat. Aztán inkább a naptej kellett.

Delft városát választottuk uticélul, ami egy festői kisváros Hágától 7 Km-re délre és a tengertől is csupán 10 Km-re. Ha még így sem mond semmit (mert miért is mondana), akkor még annyit segítek, hogy a németalföldi festő Vermeer is itt élt annak idején jó régen. Neki pedig híres képe a: "Lány gyöngy fülbevalóval". Ez adta a kulturális kísértést nekünk felnőtteknek, de sajnos szinte azzal, hogy ezt az utánérzés képet egy étterem falán megnéztük róla, ki is fújt a gyerekek és ezáltal a mi türelmünk is. Ők inkább a tengerparton akartak bogarászni és kagylót gyűjteni, vagy a szállásunk körül őgyelgő állatogat kergetni, etetni, ill. simogatni.Ők ennyivel is bőven beérték volna.

A tenger Borkának nyújtott nagyobb élményt, Juli nem mert közel menni "nehogy a tenger bekapja" (hullámzott is, dagály is volt). Borka nem tudott betelni a látvánnyal, az érzéssel. Ujjongott, ugrált örömében. Egy kicsit be is merészkedett, de NAGYON hideg volt azért a víz. De neki az, hogy futhatott a hullámok elől, alkalmasint kagylókat szedegethetett, nagyon is elég volt. Imádta minden pillanatát! Ezért kétszer is elmentünk, de lehet hogy mentünk volna többször is, ha egyből odatalálunk és a 10 Km-es utat nem 1-1 óra alatt tettük volna meg minden alkalommal. Nem baj, így legalább elmondhatjuk, hogy Hágát is láttuk, nem csak az unalmas autópályát -úgy nem kunszt!

Delft "külsőn" találtunk egy csatornákkal körülvett "falusi turizmust". Mi nagyon szeretjük az efféle vidékies hangulatot. Nagyon jól fel tud tölteni a csend és a viszonylagos nyugalom. A gyerek meg imádják az állatokat (Julika a gyakorlatban is, Borka inkább elméletben), így mindenki jól szórakozik. (Két dolgot viszont most megtanultuk: 1. hogy Hollandiába saját bicikli nélkül nem érdemes elindulni ha a legtöbbet akarjuk kihozni az adott lehetőségekből, ill. 2. hogy sajnos a gyerekeink abba a korba érkeztek, amikor már nem lehet őket akármire rábeszelni, tehát a városnező programokat most egy jópár évre félretesszük és maradnak a tyúkok meg a kecskék. De így legalább nem nyafognak -mármint a gyerekek- és ez sok  indent megér...)

Egy kis padlászobában laktunk, a reggelit pedig nagyon családias hangulatban a panzió többi 15 (?) lakójával közösen, egy asztalnál ülve költöttük el vagy a nappali-konyhában vagy az udvaron. Meglepő, hollandosan bohém megoldás, de tetszett. Közben a tyúkok a lábunk alatt kapirgáltak, a kutya meg ugyanott hevert. Még jó, hogy a lovak, tehenek és kecskék máshol voltak....

(az IKEA a háttérben elég vicces ebben a falusi idillben)

Hazafelé még elkanyarodtunk Hollandia híres tulipán-termő vidéke felé (ez holland viszonylatban + 30 kilométert jelentett), ahol olyan szépben volt részünk, hogy csuda! A tulipánok teljes erejükből virágoztak, úgy színenként sorba rendezve, ahogy az a "nagykönyvben meg van írva"!. Végeláthatatlan színes sávok mindenfelé, mintha óriási sálak lettek volna! Sajnos erről nincs kép, de készült jópár felvétel, a Keikenhof parkban, ahol 7 millió szál tulipán nyílik minden évben! Ez amolyan szépen megkomponált park, ahol fűre lépni is tilos, rengeteg turistával, nézelődővel, jól szervezett éttermi hálózattal, fagyissal,  parkolóval. Ez is gyonyörű volt nem mondom, de nekem mégiscsak inkább a "sálak" tetszettek a maguk egyszerűségében. De a sálak amúgy is mindig tetszenek....  

KÖLN

Nagyival töltött egy hetünket tegnap egy kölni kirándulással koronáztuk meg. Már azelött is jártunk az állatkertben és a csokoládé múzeumban, de a Dómot még soha nem néztük meg közelebbről. A gyerekek érdeklődését és ezáltal lelkesedésést elég nehéz a kulturális élményekért felkelteni (nyílván). Most is azt mondtuk nekik, hogy pizzázni megyünk - és azért ez most is megtette a kívánt hatást.

Jártam már Kölnben, a Dómot is láttam már kétszer, de úgy látszik egyszer sem voltam elég érett a feladathoz, mert soha még ekkora hatást nem tett rám: most, ahogy kis hangyaként felnéztem az égig érő templomra, szó szerint egy "HŰHA!-élményben" volt részem. Ahogy ott alltam a tövében, csak nézve az ezernyi csipkét, szobrot, cirádát... hát tényleg még a szavam is elállt. Teljesen lenyűgözött a monumentalitásával! (Ezzel más is így lehetett, mert míg a 2. világháborúban Köln csaknem egészét lebombázták, a Dómot megkímélték. Talán nem merték bántani. Végtére is soha nem lehet tudni... Ugyanígy ha megfigyelitek az útmenti kereszteket sem bontják le, sokszor inkább "beleépítik" a házba, de nem bojgatják. Pécsett, a Szigeti úton látni egy ilyet - többek közt.)  Nem tudom végülis mennyi ideig építették, de csak egy-egy cifra részlet kifaragása egy emberöltőig tarthatott, nemhogy az egész befejezése. Sok mester talán nem is látta egészben a művet, csak azt a részletet, amit éppen ő készített.

Ezúttal be is mentünk. Belül, valljuk be, azért a legtöbb templom valahol egyforma. Ez is. Ami viszont hozzátett, az az éppen kezdődő mise volt. Amikor megszólalt az orgona... hát, az ember hátán futkosott a hideg, annyira betöltötte az összes teret, zeget-zugot az épületben is de az emberek lelkében is. Valahogy így érezhették magukat a Királyi Esküvő vendégei múlt pénteken a Westminster Abbey-ben (csak itt kevesebb volt a kalap...). Nem mondom, az ezt követő Rajna parti ebéd és séta sem volt utolsó anyák napi program, de nekem mindenképpen a Dóm adta a legtöbbet. Főleg, hogy ezúttal a gyerekek sem nyiffogtak. Talán őket is megfogta a hely szelleme....