#1 INDÍTÁSNAK MINDJÁRT ITT VOLT PRÁGA

 

Az 50. születésnapom Prágában ért. És jó is volt ez így, mert már egy éve „rettegtem” attól a pillanatttól, hogy egyszer csak reggel felébredek és hirtelen belém nyilal, hogy 50 éves lettem! Azt persze nem tudom, hogy hogyan és mikor, mert belül még mindig az a nyuszicsoportos óvódás vagyok, csak hát ha a tükörbe nézek, vagy még inkább ha egy fényképet látok magamról, akkor egy pillanatra eláll a lélegzetem: Atyaég! Ki ez a közékorú nő?! És egyből, hogy ehhez archoz már illene megkomolyodni, nem? Meg hogy már ügyesen kell sáfárkodni az idővel, mert ahogy az elmúlt 20-25-0 év is huss, elillant, pontosan úgy fog a következő is.

Egyik kedvenc íróm, Ljudmilla Ulickaja írja az "Alisza halált vesz" c. novellájában*, hogy: „Amikor az életen már nem volt mit tökéletesíteni, beköszöntött az öregség.” Hát remélem, hogy még sokáig lesz mit csiszolgatni, ezért ki is találtam magamnak egy újabb „cselindzset,” hogy még véletlenül se herdáljak el egyetlen hetet sem semmiségekre vagy még rosszabb, üresjáratokra: most egy éven keresztül, minden héten találok valami programot, ami megszínesíti az életet és erről be is számolok itt a blogban.

Indításnak mindjárt itt volt Prága. Imádtam! Nem csak én, az egész kis családom is. Ilyen intenzív városlátogatáson még nem jártunk így együtt soha, mert eddig úgy éreztük a lányok kicsik voltak hozzá. És ki akar egy-két duzzogó gyereket maga után húzni egész nap csak azért, hogy kipipálhassunk mindent a látnivalók listáján: az óvárost, az óratornyot, a folyópartot, a várat és mindent, amit kell, de közben egy rossz érzés maradjon meg benne emlékül. Mi sohasem voltunk mondjuk ilyen kipipálósak, mi jobban szeretjük, hogy sétálgatunk, hagyjuk hogy hasson ránk a hely és persze lelkesedjünk a részletekért: a sokadik Kisvakondos bögrénél, szatyornál és naptárnál is felkiáltsunk : „ÁÁÁÁÁÁÁ, milyen aranyos!” (az ovis énem ugyebár). Vagy együnk valami finomat, ill. egy igyunk egy pohárka cseh sört (mit mi viccből még mindig „csehszlováknak” mondunk), vagy éppen nevessünk a cseh(szlovák) nyelv fordulatain (tudtátok, hogy az „ugrálóvár” csehül „hoppsalka”?). Mi így szeretjük, mert így kapunk teljes(ebb) képet egy városról, helyről, kultúráról és így élvezi a városnéző kirándulást apraja-nagyja. Ki is hoztuk a városból, amit lehet: Prága reggeli ködben, Prága gyönyörű őszi napsütésben és Prága az esti fényekben.

Beszélgettünk, nevettünk, bóklásztunk, persze sok mindent meg is néztünk, ettünk, ittunk, jól mulattunk és így ez az érzékeny átmenet egyik évből a másikba mindjárt nem is volt olyan fájdalmas, ahogy azt előre képzeltem. Igen, egyszer csak arra ébredtem, hogy 50 lettem, de már inkább megkönnyebbüléssel fogadtam, hogy már nincs mitől tartanom: 50 vagyok és kész. El is meséltem jó sok embernek, és gyakorlatilag senkit nem érdekelt. Jól van, 50 vagy, és?

*A lélek testéről, 2020

A VÁLTOZÁS SZELE

Pontosan 7 évvel ezelőtt jártunk Normandiában. Mondhatnám, hogy csak a      kabát színe változott, de azért én is érzem, hogy nem teljesen… Na nem a  gyönyörű partokra vagy a hangulatos halászfalvakra, a sikkes-sármos        éttermekre, a reggeli briósra, a még mindig inkább borzasztó halpiacokra, a  gőzölgő francia hagymaleves illatára vagy a beletunkolt pirítós állagára  gondolok, mert azok pontosan olyan lélekmelegítők, mint 7 évvel ezelőtt. Na, és persze, amikor Madame-nak szólítanak ....? Hát akkor még mindig pontosan úgy kihúzom magam mint annakelőtte :)

 Ahogy visszaolvastuk a 2015-ös bejegyzésemet,  visszaidéztünk a már rég elfelejtett részleteket: a szerenádozó bácsit, a  pironkodó eladó lányt, a napozó nyugdíjasokat vagy a rengeteg kóbor macskát. Milyen jó, hogy ezt akkoriban leírtam mintegy snapshot-ként megőrizve a pillanatot, amire már valósznűleg az érintettek maguk sem emlékeznek...

Janet-et és Gerard-ot azóta is felemlegettük hébe-hóba, ahogy a folyamatosan franciául beszéltek hozzánk anélkül, hogy különösebben érdekelte volna őket, hogy mi bizony egy kukkot sem értünk. Velük is mi lehet… ? Amúgy mégis észrevehető egy icipici változás: már vannak, akik „I speak English a little”, tehát egy kicsit beszélnek angolul, ezáltal lehetővé téve egy minimális kommunikációt, bár a fő csatornánk továbbra is a kézzel-lábbal nyelve volt. Mondjuk érdekes, hogy nekünk is az angol az első nyelv, amihez fordulunk és nem a német vagy esetleg a magyar…  Mi viszont még mindig nem vagyunk annyira magabiztosak, hogy ilyen helyzetekben a szomszédunk stratégiáját kövessük: ha ők mondják franciául, ő bizony csak azért is az anyanyelvén, lengyelül, próbál érvényesülni. Pont annyira megy vele, mint az angollal, de legalább úgy érezheti, hogy „na jól megmutatta nekik!”

Hét évvel idősebbek lettünk és 7 évvel nagyobbak a lányok is. Borka sem àll màr minduntalan kèzen a parti homokban, egyedül Juli vadàszösztöne lankadatlan, ahogy lehajtott fejjel kutatja a kagylòkat, csigàkat, milliò èves fosszìliàkat. Viszont már nem kell a nyaralásainkat a gyerekprogramok köré szervezni és az utazásunk 6. napján már bizony jó esik egy kis szusszanás, nem kell állandóan úton lenni nekünk sem: jó lesz a szomszéd falu, ott is adnak ebédet és ott is valószínűleg csodaszép a part, lehet kagylót szedni meg kilométereken keresztül gyalogolni a homokban.  A gyerekek sem bánják, ha ma nem kell egy újabb számomra elbűvölő falucskát megnézni, vagy lelkesedni a végeláthatatlan póréhagyma földekért vagy az almafákkal tarkított normandiai tájért (igaz, őket sem lehet már egy sültkrumplival vagy egy beigért fagyival lekenyerezni...) Ők köszönik szépen itthon is el vannak, esetleg, ha a partra lemegyünk, az már elég is lenne, de tényleg (többnyire) egy zokszó nélkül jönnek, nézelődnek, kóstolnak, bóklásznak,  vagy éppen húzzák fel a szemöldöküket egy-egy furcsa ruha-összeállításon vagy egy vicces kutyán – ki -ki az érdeklődésének megfelelően. Ilyenkor csak összenézünk és szavak nélkül is tudjuk: „Láttad?”

Tudom én is, hogy a közös utazásaink végnapjait éljük, már kevesebb közös nyaralás van előttünk mint mögöttünk és éppen ezért egyre nagyobb kincs minden egyes együtt átélt kaland. Persze azt is tudom, hogy míg engem ez már most egy édesbús melankóliával tölt el, ők már alig várják, hogy végre nélkülünk is  kalandozhassanak a nagyvilágban. Hát ... c´est la vie...

CSAK ÚGY, ANGOLOSAN

Már vágyódtam újra Angliába. Mert már régen voltunk,meg már ha az ember a nyelv tanításával keresi a kenyerét, nem árt ha néha felfrissíti a tudását. És mert szeretem Angliát. Szeretem ezt a fura világot úgy ahogy van: a fordított közlekedésse, a sofőr nélküli autókkal, a mezitlábas, a februári elemekkel egy szál nyári ruhában küszködő nőkkel, a felül téli kabátos, alul rövidnacis gyerekekkel,  a pórázon sétáltatott togyogókkal (és nem a kutyákról beszélek), vizes hajjal flangálókkal, a "very British" akcentust, hogy mindenért elnézést kérnek, hogy többször is odajöttek segíteni miközben a londoni metrótérképet silabizáltuk, sőt még a rémes fürdőszobákat is! Na jó, azokat nem. Azt nem is értem, hogy hogyan lehet a fürdőszoba ennyire nem fontos, mikor számomra meg ez az egyik legfontosabb helyiség a házban. Jártam én már padlószőnyeges fürdőben (ahol minden, de minden egyadta penész volt), akkorában mint az ebédlőasztalunk, de ahová még egy ülőkádat is bepasszíroztak, olyanban (és ebből többen is ) ahol nem volt víznyomás és olyanban is, ahol a zuhanyzó csapja teljesen önálló életet élt: ha akart meleg víz folyt, ha akarta forró, ha akarta hideg, de ha úgy gondolta, akkor semmi. És mindez váltakozó víznyomással, tehát lehet, hogy egyik nap rákvörös lett a bőröm teljes víznyomás mellett  és másnap csak álltam habosan és csak csurgott valami. 

Így aztán amikor a Kensington palotát nézegettük és megpróbáltuk elképzelni, hogy milyen élete is lehet Vilmos hercegnek és a családjának, nekem csak az járt a fejemben, hogy vajon nekik is olyan béna-e a fürdőszobájuk és ez nekik is látszólag teljesen mindegy-e. Mert gondolom, ők is átfázva érnek haza egy februári este, amikor egész nap tépett a szél (és mondjuk rajtuk sem volt egy nyári ruhánál több, harisnya nélkül!) és lehet, hogy az ő lakásuk sincs -angol módra- túl fűtve, akkor ők nem vágynak arra hogy beálljanak a zuhany alá?  Vagy megelégszenek még egy csésze teával?!

MOST PEDIG REKLÁM

Most egy kis reklámot csinálok valaminek, ami igazán megérdemelné a nagyobb hírverést, de csak szerényen meghúzza magát a saját határai között. Bárcsak az én dolgaimért tudnék így kiállni, de történetesen egy állatkertről lesz szó. Egy belga állatkertről, ami az északrajnai olvasóknak igazán csak egy bakugrás.

Délen, a francia határ közelében fekszik Mons városa. Mons városától nem messze, két falu között található a "Pairi Daiza" állatkert. Én már sok állatkertben megfordultam az elmúlt 10 évben, mióta Julikát ismerem, de komolyan mondom, ennél szebben még nem. Abban hasonlít a (hozzánk közel fekvő) gelsenkircheni állatkerthez, hogy itt is témák szerint vannak az állatok, de sokkal részletesebben: míg az előzőben Alaszka, Afrika és Ázsia a három fő téma, itt Ázsián belül is a Távol Kelet és India, Ausztrália, Afrika és még ki tudja mi. Egy nap alatt nehéz is bejárni. De nem csak az állatokat gyűjtötték kontinensek szerint össze, hanem akkor már az adott növényvilágot és épületeket is. Így a pandák, nem csak pandák, hanem bambuszerdővel körülvett pagodák és japán kertek között mellesleg "megbúvó" állatok. Vagy az afrikai lábasházak között úszkáló pelikánok, vagy a vízparton "mellesleg" heverésző törpeviziló is mindjárt autentikusabban hat. Mi közben bekukkanthatunk egy buddhista szentélybe vagy egy afrikai iskola osztálytermébe. Az  éttermek is a kontinensekhez kapcsolódnak, így Kínában kínait ehetünk, Afrikában sült banánt vagy éppen rovar quiche-t, de persze akad hagyományos hamburger-sülkrupli kombináció is, kinek kedve szerint. Az egyes kontinenseket több méter magasban himbálódzó függőhíd köti össze, amelyen hol egy normál szélességű fapallón, hol csak egy kötélen, hol pedig  egy egész vékony deszkán egyensúlyoz az ember miközben kétoldalt persze kötelekbe kapaszkodik és így rugózik el Á-ból B-be. Nevettünk... Ha pedig már megnéztük az pandákat, az íbiszeket, a vizilovat, a kengurukat, a koalákat, az afrikai - és az ázsiai elefántokat és mind a 7000 (!) állatot és már ebédeltünk is és a gyerek már fagyit is kapott és tényleg már csak a shop van vissza, akkor még mindig felülhetünk egy keskeny nyomtávú nosztalgia kisvasútra ami aztán még közelebb visz az állatokhoz vagy egy újabb látószögből mutatja meg őket. De ha ez még mindig nem elég, pihenésképpen belógathatjuk a lábunkat a "pedikűr halak " közé. Biztosan láttatok már ilyet, ha máshol nem hát a Tv-ben, hogy rengeteg,  kb. 8 cm nagyságú halak harapdálják a "páciens" lábát. Illetve nem a lábát, hanem a lábáról az elhalt bőrt. Amikor én láttam, nem gondoltam volna, hogy alávetem magamat valaha is egy ilyen kínai (?) kezelésnek, de mivel Juli elszánt volt, hát én is vele tartottam és mit ne mondjak, nagyon jó volt! Először persze nem mertem lenézni a lábfejemre, hogy mis is történik tulajdonképpen, csak éreztem, hogy csiklandoznak. Olyan érzés volt mintha pezsgőfürdőbe áztatnám a lábamat. Pár perc után már megszoktam (nem nevettem) és csak hagytam magam. Aztán azután! Mintha légpárnákon járnék! Fáradságnak, száraz bőrnek semmi nyoma, csak egy légies könnyedség! Még egy kis szamártejes balzsamot is kaptunk, így ezután már gond nélkül bejártam Afrikát, Indiát és Ausztráliát! 

Mutatok képeket:

Távol-kelet (ezt gondolom Ti is kitaláltátok)

Az égbe tartó csigalépcső

Itt még nem mertem lenézni...

Himbálózunk...

Afrikában járunk: alattunk a vizilovak

Itt is, csak valahol máshol: a hiénák földjén

(egyik) kedvencünk: az ecsetfülü malac

India: kívülről is meg lehet mászni és belül pedig az orangutánok laknak faragott márvány cirádák között

(családi) Shiva (?)

Állatokat nem mutatok, mert azt úgyis el tudjátok képzelni. Vannak ritkák is mint pl. a már említett panda vagy koala, vagy tasmán ördög, óriás kenguru, vagy afrikai elefánt vagy nem tudom még mi, de nekünk mindig sokkal nagyobb élményt nyújtanak azok az állatok akik nem csak alszanak az árnyékban, vagy egy fa tetején, hanem ténylegesen is csinálnak valamit, így jobban megfigyelhető a viselkedésük: egy zsiráf amelyik odajön, odatartja a fejét, hogy megsimogassuk, egy gorilla amelyik olyan hangosan veri a mellét mintha üres hordókat ütögetnének, egy lepedővel játszó orangután, egy fejjel lefelé lógó és úgy falatozó óriás denevér, vagy egy strandoló elefánt család. Ebből a szempontból is szerencsénk volt, mert sok élethelyzetet láttunk. 

Németországban valahogy nem reklámozzák, akiknek meséltem róla, soha nem hallották, pedig tényleg csak 3 óra járásra van Bonntól (ez itt semminek számít). Mi is csak véletlenül bukkantunk rá, amikor olyan állatkertet kerestünk, ahol van panda (a környéken nincs, Berlinben van) és akkor egyből felvettük a mi kis utazós bakancslistánkra és a múlt heti hosszú hétvége igazán kapóra is jött. Hosszú hétvége lesz még májusban... menjetek állatkertbe!!

LANDLUST

Itt Németországban számos magazin szól a vidéki élet romantikájáról. Vannak csak a kertről, vannak csak a vidéki konyháról, vannak csak barkácsötletekről szóló kiadványok, de vannak átfogó művek is, amik mindhárom területet egyszerre érintik. A közös bennük, hogy a városból elvágyódó emberek éhségét elégítsék ki csupa gyönyörű -napos- fotón keresztül. Egyik sem mutatja be a falusi élet árnyoldalait, amikor térdig a sárban, a zuhogó esőben kell a földön dolgoznod, különben oda a termés és vele együtt az éves bevételed. Nem tudom hány valóban vidéken élő ember lapozgatja ezeket a magazinokat, de talán nem ők a célközönség, hanem én, aki csak vágyakozik, aztán marad a fenekén, ott ahol van, ill. próbál egy kis hangulatot becsempészni a városi mindennapokba, úgy, hogy kertje van, de az is az erkélyen, imádja a bioboltokat, a heti piacokat és a kistermelőket, a kirakodó vásárokat, szeret maga sütni, főzni és néha elutazni a valódi vidékre. 

Már nem is tudom, melyik utazásunk töltött fel ennyire, mint ez a mostani a Fekete erdőbe. Talán nyáron, Korzikán éreztem azt, amit most is: hogy de jó itt! Mert a globalizáció még valahol keretek között tartott, hogy úton-útfélen "alma eladó", "krumpli eladó", "pálinka eladó" táblákba futsz, hogy a házak előtt állnak a tökök halomban és a kitett perselybe várják (és kapják) az árát, hogy a  helyi pék büszke rá, hogy ő még kézzel készített kenyeret árul, hogy a helyi étterem helyi és szezonális étlapot kínál a sütőtöklevestől, a gombás szarvasraguig. Szeretem...

A japánoknak van egy szavuk, »Shinrin Yoku«, ami valami olyasmit jelent, hogy "megmártózást az erdőben". Ezt nem úgy kell elképzelni , hogy keresni kell egy hegyi tavat, patakot vagy akár pocsolyát és ott fürdeni, hanem elég kimenni a közeli erdőbe és ott nagyokat szippantva sétálni egyet. Túlhajszolt embereknek írják fel, mert az erdő illata, ami a tiszta levegőből, az avarból és abból az illat keverékéből áll össze, amivel a fák egymással kommunikálnak (bizony, tudják egymást figyelmeztetni ha kórokozó támad), vérnyomás-csökkentő, rákmegelőző, "kisimító" hatása van, amit egy rövidke erdei séta után is érezhetünk már magunk is. Hát én éreztem egész idő alatt míg Sasbachwalden körüli erdőkben kószáltunk (hiúzt keresve) vagy Freiburgban, de akár, amikor Strassburgban kalandoztunk. E két utóbbiban látja az ember (ismét), hogy milyen szépek lehettek a német városok a Háború előtt, mielőtt aztán kaptak a nyakukba sok mindent. Azok a csipkék és hullámok és színek és hangulatok, amit már csak egy jóféle helyi "spätzle" vagy "flammkuchen" egészíthet ki...! Hát, ez is tetszett..

Ezalatt a pár nap alatt , folyamatosan úgy éreztem magamat mintha a fent említett magazinok oldalai elevenedettek volna meg és én ezen díszletek között sétálgatnék nagy lelki nyugalommal és széles vigyorral az arcomon...

WANDERTAG, avagy jaj azok a németek!

Seligenthal (Hennef)

Nálunk kb. 6 hetente van szülőértekezlet az iskolában, de mivel két gyerek van két osztályban, ezért ennél sűrűbben kell menjünk. Nehezíti még, hogy este 8 órakor kezdődnek és legtöbbször el is húzódnak este tízig is, tehát negyed 11 előtt nem vagyunk itthon. Emiatt aztán mindig az megy, akinek aznap éppen nagyobb kedve van, de mivel a harmadik osztály csak különösen erős idegzetűeknek ajánlott, így oda legtöbbször Rudi megy, nekem marad az ötödik. 

A tavaly tanév vége felé történt, hogy egyszer csak különösen karikás szemekkel jött haza. Belépett az ajtón és annyit kérdezett:

- Tudod mi volt?

- ???

- Az idő nagy részében azt beszéltük meg, hogy a következő tanév tavaszán, mikor menjünk kirándulni !!!!

Nos, a következő év tavasza most van és a tavaly ilyenkor megbeszéltek alapján, a kirándulás tegnap volt. Nem jöttek el túl sokan, pedig azt nem lehet mondani, hogy nem tudtak róla, vagy túl későn értesültek volna :). Inkább az eső tarthatta a családokat vissza (lsd. az előző bejegyzésemet). Mi már úton voltunk mire elkezdett esni, így már nem hátráltunk meg. És milyen jól tettük, mert számunkra új, ismeretlen ösvényeken jártunk. Egy óriási víztározó mellett visz az út, siklókkal és fészkükből éppen kipottyant madárkák megsegítésével tarkítva, ami a kilencéveseknek maga a földi paradicsom. A végén egy szállodaként működő hajdan volt kolostornál piknikeztünk (az esőbeállóban) és fogadásokat lehetett kötni, hogy kinek a gyereke csúszik előbb bele a patakba (a végére mindenkié) és ki viheti végül haza az autójában az ott fellelt rozsdás vasakat és méternyi fahusángokat  (végül talán senki).

Az utóbbi időben nagyon rákaptam a gyaloglásra. Amennyit tudok, megyek. Nagyon élvezem. Jót tesz testnek, léleknek. Megyek egyedül is, akkor csak itt a parton, társaságban viszont az erdőt járom a legszívesebben. Egy otthoni barátnémmal kezdtük,  megyünk és közben egy kicsit mindig megváltjuk a világot is. Nyáron nagyon harapunk: egy kétnapos "menésre" készülünk. Erre (is) kell az edzés... Aztán jöhet a Camino ...

TRIER

Trier... Igen, már a régi rómaiak is. Sőt, ők csak igazán! Ma is ebből él a város,  hogy valaha már az ókori rómaiak is... 9 azaz kilenc Unesco világörökségét tud ez a 100 ezres város a Mosel partján felmutatni. És ebből 7 római városkapu, fürdő, amfiteátrum, híd, síremlék, aulaépület, valamint -a nem római- Dóm és a Miasszonyunk templom. Megnéztünk egy párat. Az összeset csak azért em, mert egy idő után megtelik az ember és római kor ide, római kor oda, már csak kövek és kész. Meg amúgy is elfárad az ember lába... Főleg a gyerekláb... Míg a Porta Nigránál rácsodálkoztunk, hogy "Hűha,  1800 éves, habarcs nélkül, homokkő téglákból épült és még mindig áll!", és próbáltuk elképzelni, hogy milyen is lehetett az élet akkoriban, vizuális segítség nélkül, hamar ráuntunk (főleg a gyerekek, mert neki aztán tényleg semmit nem mond az az 1800 év) és már meg sem próbáltuk elképzelni. Mert nekem a nagy szívfájdalmam, hogy még nem jártam olyan római, görög vagy egyiptomi emlékhelyen vagy múzeumban, ahol  képekkel kontextusba lennének hozva a a kiállított ... hát igen: kövek. Nekem nehéz elképzelnem hogy hogyan is folyhatott akkoriban az élet. Angliában szeretik a múzeumokat emberközelivé hozni azáltal, hogy emberek beöltöznek és tesznek vesznek a díszletek között. De jártunk már ilyen skanzenban Hollandiában is és mind a mi napig emlékszem a részletekre is. Míg így az első korsó maradványt hamar követi a második meg a sokadik, hogy aztán a felejtésé legyen az összes, ha nincs egy ember, egy kocsma, egy ivó, egy kút, egy valami, ahol élővé teszik őket.

Trier szép. Főleg napsütésben! Én nem sok mindent tudtam róla előtte, csak hogy Karl Marx szülőhelye (és mellesleg Borka tanítónénije is ide valósi, de ő még nem olyan idős hogy a "város híres szülöttjeként" emlegessék). De úgy vettem észre, a Marx családnév ott nem ritka: van "Modehaus Marx" is pl. és nem "Modehaus Karl Marx". Vagy hentes vagy éppen karosszérialakatos.  Azt is csak most tudtam meg, hogy nem is úgy ejtik a nevét, ahogy mi, magyarok mindig is, tehát : Trír, hanem már a franciás hatásnak köszönhetően inkább "Trier", de a végén az "R" francia vagy német elharapott, orr- vagy torok hang, ahogy tetszik. Gondolom ez a hármas határi fekvésből származik: Németország itt ér véget és Luxemburg valamint Belgium pedig itt kezdődnek. Az nyilvánvaló, hogy a második világháborús bombázásokból kimaradhatott, mert a belváros is szépen megmaradt: csipkés, rokokó vagy szecessziós házak, amiből Kölnben pl. csak egy utcácska van már meg, az épületek jelentős része az ötvenek évek rohamtempóban épült kockaházaiból állnak. Pedig ilyenek lehettek a német városok azelőtt. Kicsit mint Jicsin a Rumcájsz meséjéből. Sör a Bitburger, mert Bitburg is csak pár kilométerre fekszik és elképzelhetetlen gondolom, hogy az emberek valami mást szeressenek, már csak lokál patriotizmusból is.. Vagy a moseli bort, amit minden talpalatnyi napos flekken termesztenek. Mármint a szőlőt hozzá...

Porta Nigra - római városkapu, az a bizonyos 1800 éves

Amfiteátrum - maradvány

Főtér piaccal

(Az érdeklődők számára pedig. Mi itt szálltunk meg. Trier-től kb. 30 kmre a dimbek-dombok között egy szuper kis nyaralóban, ahol már lehetett érezni a tavasz első fuvallatát. Csak ajánlani tudom!!)

HOLLANDIA SOKADSZOR

Hát ha első hollandiai utam, úgy 20 évvel ezelőtt pont Rotterdamba vezetett volna, hát bizony nem nyűgöz le és talán eszem ágába sem jutna újra és újra odamenni. Mármint Hollandiába... Mert Rotterdam nem szép. Mert nem amolyan "hollandosan" hangulatos. Mert nem amolyan "hollandosan" aranyos. Mert nem amolyan "hollandosan" kerek. Mert Rotterdamot már a háború elején, 1940-ben jó alaposan lebombázták, majd utána hamar-hamar újraépítették és emiatt nagyon modern és nagyon kocka. Pécsett az Uránvároshoz hasonlítanám (a nem pécsi olvasóknak talán már ez a név, hogy "URÁNváros" ad egy képet, a pécsieknek meg nem kell részletezzem). Szóval kicsit sem megkapó. De ez a csúfság is olyan "hollandos": valahogy stílusos, valahogy merész, valahogy nem egyből elrettentő és a sok kockaság között is átsejlik a lélek. Itt van mindjárt a vásárcsarnok. Pécsett is van vásárcsarnok, csak hát, ha összehasonlítjuk ezzel, egy kicsit azért ... más.

Két éve épült, vagy két éve alakították át a épületet vásárcsarnokká, ezt most nem tudom pontosan. Alul árusok a világ minden kultúrájából, a holland sajtostól, a virágárusig, a kézműves kenyérig, a vietnami kifőzdén keresztül a közel keleti fűszeresig, tényleg mi szem szájnak ingere. Csak jöttünk mentünk, ténferegtünk, vásárolgattunk és közben oly sok szépet láttunk, sok színt, illatot, ízt, hangulatot szívtunk magunkba, hogy egyből megtetszett nekünk ez a "nemszép" város is. Hozzá kell tegyem, Rudinak azért tetszett a modernségével együtt is: neki inkább ez jön be, mint a horgolt függöny zöld ablakkeretben, de nekünk, lányoknak inkább a viccesen kedves apró részleteken akad meg a szemünk, mint például ez a fürdőző maci-cégér vagy ez a lábát a semmibe lógató hölgyike: 

De erről beszélek:

Ez bentről a plafon. Efölött vannak a lakások... Az ablaknyílások tényleges ablakok.

... és alatta a bazári forgatag:

A holland paradicsom őshazájában járunk...

 

És közben egy-egy étterem, kávézó a világ minden tájáról:

Már csak hab volt a tortán ez az egy volt gyárépületből kialakított alternatív piac (szeretem a piacokat, mondtam már?). Itt éttermek, árusok, kifőzdék, könyvesbolt, sőt még egy alkalmi kovácsműhely is helyet kapott... és mindez a tenger/csatorna/folyó partján ahol le lehet ülni lógatni a lábát, eszegetni, iszogatni, nézelődni.... Már ha süt a nap. De most (is) sütött.

 Rudi egyszer elment az egyik szomszédunk előadására, aki nem mellesleg holland és építész és azon belül is várostervező. Ugyanis a mi zöld városrészünket is be akarják építeni, annyira nincs már Bonnban (sem) hely. Ő bemutatta a holland modellt, alternatívaként szolgálva az ésszerűtlen innen is-onnan is elveszünk területek politikájára: először is beépítik a foghíjakat, ráépítenek a már meglevő épületekre, azután a már használaton kívüli ipari létesítményeket alakítják át lakóövezetekké, lakóházakká és majd-majd csak a legeslegvégén veszik el a zöldet, ha egyáltalán. Ezért laknak a vásárcsarnok tetején, volt ipari parkokban, hajókon és minden lehetséges helyen. Erről Bonnak is példát kellene vennie. Most még ott tartunk, hogy a legeslegbénább kedvezőtlenebb fekvésű helyeken húznak fel társasházakat, pl. a négysávos és a vasúti pálya között. Vagy a benzinkút mögött. vagy a vasúti sín és a szupermarket közé. És mindig akad jelentkező, aki azt mondja, ő szívesen lakna akár ott is. Mi nem. Mi még várunk és tovább keresünk. Hátha egyszer csak ...


Továbbí képek, érdekességek a rotterdami vásárcsarnokról az építészet szerelmeseinek, pl. itt 

ÜVÖLTŐ SZELEK

Hogy milyen az angol időjárás februárban? Hát, három "állása" van: NAGYON szeles, BORZASZTÓAN szeles, ill. ha ezek valamelyike még esővel is társul. És mindezt honnan tudom? Hát, láttam. A karneváli szünetet kihasználva baráti látogatást tettünk Dorchester-ben, ami állítólag Anglia Floridája (ha-ha), és ott volt részünk ebben a nem mindennapi időjárásban. Jó, ez azért már ott is túlzásnak számított, a hírekbe is bekerült, még nevet is kapott (Imogen), de nekünk inkább hozzáadott az élményhez mint kedvünket szegte volna (pedig én alapvetően nem szeretem a szelet). Annál is inkább, mert amikor kinti programot szerveztünk, legalább az eső nem esett, sőt volt, hogy a nap is kisütött mielőtt újra több órára beborult volna. Így eljutottunk a  tengerhez, igaz nem arra a partra ahová terveztük, mert egy meredek sziklaparton nem tudtunk leereszkedni, miután a kisebbeket felkapta a szél!!! Eljutottunk viszont egy másikra, ahol az általunk még soha nem látott magasságú hullámok csapdosták a partot, amit egy természetes gát választott el a víztől és ahol a világ legszabályosabb kerek kavicsait lehetett begyűjteni. Az hogy fújt a szél, még segített is a keresgélésben: szigorúan lehajtott fejjel, mint annak idején a "Deltában", törtük magunkat előre.  Hát ilyen élményben mikor van része az embernek, nemde?

Itt nem jutottunk le...

De itt igen.

Kicsit szeles, nemdebár?

Meglepő módon a gyerekeket is érdekelte MINDEN. A mindenbe pedig beletartoznak a a sajátos angol furcsaságok: a másik oldalon vezetés (Londonig repültünk, ott pedig autót béreltünk), a hideg-meleg külön csapok, amitől a víz vagy leégeti a kezedet vagy lefagyasztja... köztes megoldás nincs. A WC lehúzó villanykapcsolók (a láncos fajta), a testközelbe került angol nyelv, de még a Fish & Chips is. A legmeglepőbb viszont az volt, hogy a Stonehenge mellett Borkát a salisbury-i katedrális fogta meg a leginkább. Egy templom!! Nem egy sültkrumplis-gofris-palacsintás a tengerparton, hanem egy templom!!! Nagyon örültünk, mert úgy látszik nem volt hiába az a rengeteg fagyizásnak álcázott városnézés, lassan meglátszik az eredményük is. 

Hogy hogy lehetett ilyen szerencsénk a napsütéssel pont ott és pont akkor?

És Salisbury-ben pedig már nem?

És hogy milyen volt a másik oldalon vezetni? Ezt az élményt meghagytam Rudinak. Ő azt mondja, nem is a "rossz" sáv a zavaró arra ott a gyerek, hogy szóljon: "Apa ,ez nem a másik oldal?"), a balra kis ívben kanyarodás vagy a rengeteg körforgalom, hanem, hogy bal kézzel kell sebességet váltani. Sokszor kaparászta a jobboldali ajtót az elején, míg megszokta, hogy a legjobb ha a jobb kezét a kormányon tartja, míg a balt folyamatosan a sebességváltón. Utasként viszont, szerintünk rosszabb volt mint a megszokott. Engem az zavart a legjobban, hogy a bal oldalon, tehát ahol én ültem , viszont nem volt kormány, a szűk utakon kb. 10 cm-re suhantunk el a parkoló autók, a sövények vagy éppen a házak mellett és nem volt kontrollom felette. Ez egy abszolút bizalmi kérdés: megbízom-e annyira Rudiban és a vezetői képességeiben, hogy nem súroljuk le a kocsi oldalát? Persze, hogy meg, de azért néha többször el kellett fordítsam a tekintetemet. A hátul ülőket pedig a szinte egymásba érő körforgalmak viselték meg, így váltogatni kellett, hogy ki ül elöl és kinek a gyomra kavarog hátul :)

Nekem az élő brit angol nyelv tetszett a legjobban. Az a rengeteg udvarias fordulat és szóvirág! Hát az valami gyönyörű! Mindig azt gondoltuk, hogy a német egy udvarias nép. Nos, azt kell mondjam, az angolokhoz képest "kismiskák". Mert itt is kívánnak "szép napot" a pénztárnál meg bárhol, amitől Magyarországon már könnybe lábad az ember szeme, de hogy itt egy levegővel a pénztáros nő a Stonehenge-nél a szuvenír shopban, úgy indítson, hogy "Jó napot Uram, hogy van? Kellemes volt a kirándulás?",  vagy, hogy a Tesco-ban megkérdezzék, hogy mindent megtaláltam-e amit kerestem, vagy mikor hiába kerestünk egy ebédelési lehetőséget egy istenhátamögötti kis faluban, odakiáltott egy ember hogy "Egy kicsit szeles ugye? ... Zárva? (mármint az étterem amit kinéztünk. Van innen nem messze, itt és ott...", vagy a reptéren odajönnek, hogy úgy tűnik, segítségre van szükségünk, az még 6 év Németország után is meglepő. Élő, emberi kapcsolatoknak lehettünk tanúi, amik még ha csak egy-egy üres frázis erejéig is, de működnek. Itt nem nagyon állnak szóba egymással az emberek, csak ha nagyon kell. Magyarországon meg még akkor sem... Sajnos.

Persze, 6 év Németország után az ember már hozzászokik a német direktséghez is és lehet, hogy hosszútávon ez a sok körülményeskedés adott helyzetekben idegesítene, de most kifejezetten szórakoztatott.

Szóval tetszett. Minden. De mondom legfőképpen annak örülök, hogy  a lányoknak is tetszett és, hogy újra tágíthattuk egy kicsit a világukat.

(Most pedig elolvasom az "Üvöltő szelek"-et... :))

FRANCIA PARTRASZÁLLÁS

Őszi szünet van, volt és még lesz is. Nálunk Rudi, ellentétben számos német apával, nem tud két hét szabadságot kivenni és elvinni minket Mallorca-ra (nem is akarnánk :)), de még egyet sem. Viszont egy hosszú hétvége azért belefér. Ezúttal Franciaországban néztük meg a tengert. Még Calais után voltunk (igen, ott is vannak menekültek, de inkább Afrika felől érkeznek és a Csalagútnál próbálnak kamionokra felkapaszkodni és egy jobb élet reményében Angilába eljutni - de ez egy másik történet), közvetlenül a parton Janet-nél és Gerard-nál. Nem, nem ismertük őket, de azt kell mondjam, a szívünkbe zártuk őket ezalatt a pár nap alatt. Pedig aludni sem tudtunk a falak vékonysága miatt és meleg víz sem volt mindig, de valahogy ez is belefért...
A nyelvtudás teljes hiánya mellett vendégszobák kiadásával foglalkoznak. Nem baj, hogy ők nem értik a vendéget és a vendég sem érti őket, mesélnek, beszélgetnek, kedveskednek. A magyar ember, mivel abban nőtt fel, hogy a magyar nem világnyelv, egyből külföldi üzemmódba kapcsol, ha idegenekkel kell szót értsen és ha máshogy nem, hát kézzel-lábbal próbálkozik. Nem úgy a francia! Ő mondja, mintha mindenki értené. Odaül a kis kávéjával a reggeliző asztalhoz és csak mondja, mondja. Mi meg válaszolunk valahogy, valamire. Janet és Gerard egy 70es házaspár, akik világ életükben ebben a kis halászfaluban éltek. Gerard, igazi tengeri medve (a soványabb fajtából), hosszú ősz haj copfba kötve, szakáll, bajusz. És a tengert járja. Gondolom járta is világ életében. Janet pedig egy igaz francia dáma: a legszebb (?) ruhájában reggeltől estig. Igaz, ha folyamatosan (?) vendégek vannak a házban, akik áttrappolnak a nappalijukon míg ők TV-t néznek, nem is engedheti meg magának hogy slamposan mászkáljon. Talán szezonon kívül, de ezt sem hiszem. Nem úgy nézett ki.

A kilátásunk...

Minden tetszett nekünk!! Franciaországnak ezen csücskében még nem jártunk: a belga határhoz relatíve közel, a híres doveri fehér sziklákkal majdnemhogy szemben. Úgy is mondhatnám, a szikláknak ezen oldalán, mert az jól látszik, hogy valaha ők egyek voltak, csak a tenger közéjük furakodott. A part sziklás, széles homoksávval, majd a tenger valamikor jó messze bent. Szerencsére kagyló itt is adódott bőven, meg rákpáncél, meg szépia és egyéb kincsek, így Juli szinte csak leszegett fejjel járt-kelt, nem hiszem, hogy magából a tenger szépségéből bármi is eljutott hozzá :)

Imitt...

...amott

Erről beszélek :)

És megint jól esett a német vonalasság után egy kis francia lezserség, ami folyamatos mosolyt csalt az arcunkra: a bácsi, aki csodálatos énekhangon szerenádot adott a cukrász kisasszonynak, aki zavarában pedig csak irult-pirult a vásárlók előtt. A nénik-bácsik, akik kihasználva, hogy -gondolom kivételesen- nem tép a szél és süt a nap, kikocsikáztak a tengerparti parkolóba, fogták a kempingszéküket is kiültek egy kis dumapartira. A másik bácsi (pedig nem csak idősek voltak), aki ugyanebben a parkolóban megetetett és megszeretgetett vagy 15 kóbor macskát, vagy a piac ahol nem a fényesre sikált nagybani portékát kínálták mint felénk, hanem igenis hús-vér árusok, kicsit saras, kicsit földes, nem oly' tökéletes zöldséget, gyümölcsöt miegyebet...

Aztán a halpiac, annak minden borzalmával együtt is nagy élményt kínált. Frissen fogott halak, kagylók, rákok, csigák, ráják és egyéb tengeti izék és a köztük teljes magabiztossággal válogató vevők. Borkának és nekem inkább borzasztó volt látni, ahogy ezek az állatok a partra vetve kínlódnak míg ebédidőben bekerülnek végül a lábosba. Nem értem, hogy az állatvédők küzdenek a ketreces csirketartás ellen, de az teljesen OK, hogy ezek az állatok élve várják a sorsuk beteljesedését egy műanyag ládában! Értem én, hogy akkor friss ha még mozog, de akkor is a lábos már megváltás nekik! Folyamatosan érkeztek a halászhajók, hogy amíg tart a piac, folyamatos legyen az ellátás is. Ezt is jó volt látni, jó a gyerekeknek, hogy lám, miért is jár az ember iskolába, miért is tanul: hogy legyen választási lehetősége és ne kellejen egy halászhajón vagy egy halpiacon  dolgozni hóban, fagyban, napsütésben 6 nap egy héten! Talán megértették :)

Tetszett hogy "madame"-nak szólítanak és a gyerekeknek tetszett, hogy őket pedig "madmoiselle"-nek. Mindjárt kihúzza magát az ember. A száraz "fráu" nem hangzik olyan elegánsnak. Németországban  is  azért szeretek az olasz fagyishoz járni mert egyből "senora" lesz belőlem :)  

Madmoiselle Lulu , amikor egyszer, egyetlen pillanatra felnézett

Gondolom, hogy megyünk még erre, sőt ha egy kicsit több időnk lesz egyszer, tovább is. Sőt ha Borka, ahogy tervezi, híres divattervező lesz Párizsban, megyünk majd rendszeresen :) Addig majd megtanulunk valahogy franciául, hogy az unokákkal tudjunk beszélni :)