LUXEMBURG

Először tetszett. Aztán nem tetszett. Aztán megint tetszett. És hogy mi? Hát Luxemburg!! Kihasználva a négynapos pünkösdi szünetet, ill.  a hely relatív közelségét, ismét felkerekedtünk.
Először tetszettek a dimbek-dombok, a  sok zöld, a csinos porták, az úton-útfélen felbukkanó várromok, kastélyok.

Csak aztán megijedtem, amikor a "csinos porták" színfalai mögé néztem, hogy "atyavilág, ez pont olyan mint Belgium francia része": a rabul ejtő színfalak mögött, bizony minden rohad a valóság kevésbé csillog, kevésbé tetszetős, sokkal inkább koszos, büdös, igénytelen, beleértve az embereket, a szállodát, az éttermet... a mindent. Aztán hiába voltam én "Luxemburg Svájcában"(így nevezik az északi területeket), csak lassan oldódott csak az ijedelmem. Az első éjszaka után persze már inkább nevettem a 80as évekből itt ragadt abszolút retró szállodán, a barna tapétájával, a barna funérbútoraival, a barna csempéjével, a sokatlátott pokrócaival,  a  barna-sárga zuhanyfüggönyével, a kazettás magnójával (ahonnan a 80as évek slágerei zümmögtek reggeli közben), a döglött legyeivel itt-ott, a papírvékony falain, de ehhez túl kellett lendüljek az első ijedelmemen (ez most úgy hangzik, mintha én világéletemben csak 5 csillagos szállodákban jártam volna és minimum egy elkényeztetett szobacica lennék, pedig nem is vagyok az). Másnap már észrevettem a "luxemburgi Svájc" igazi arcát is: a hegyeket, a pipacsokat, a völgyekben csörgedező hegyi patakokat, a 200 millió éves homokkő sziklákat, a barlangokat,  az itt maradt kastélyokat, vagy éppen Luxemburg város pezsgő forgatagát.

Mert szép. Nagyon szép. Egy túra-paradicsom, amit soha nem gondoltam volna. Nem mintha bármit is gondoltam volna Luxemburgról azelőtt, mert azon túl hogy pécsi ismerősünk is él itt (fordítanak az EU-nak), semmiféle kötődésem nem volt. Azt tudtam, hogy kicsi, kb. 30 km északról délre. És mivel mi nem használunk "Navy"-t (tudom, mi vagyunk az utolsó Mohikán ezen a téren),  és emiatt rendre eltévedünk, így be is jártuk keresztül-kasul :) Na és a nyelv! A francia, a német és a luxemburgi a hivatalos nyelv. Én már azon is csodálkoztam, hogy szemrebbenés nélkül váltanak egyikről a másikra. Sőt, észrevettem (miután a nap legjavát egy gyerekparadicsomban töltöttük, ahol volt állatkert, vizi- és "rendes" játszótér, mesepark és sültkrumpli...), hogy míg alapvetően franciául beszélnek, ha a gyereket nevelni kell, azonnal németre váltanak. Míg minden OK, addig az elegáns, dallamos franciát választják, de mihelyst rendre kell igazítani a kölyköt, jön a katonás: HÖR DAS SOFORT AUF!!! német dresszúra (vajon miért ? :)). A luxemburgi nyelv pedig valahogy ezek keveréke, kiegészítve egyfajta olaszos, spanyolos hangzással. Az ember nem tudja eldönteni, hogy most milyen nyelven is beszélnek. Csuda érdekes...  

És mivel "az ember gyerekkel nem nyaral hanem nyaraltat" (ahogy egy kedves barátnőm mondani szokta), ezért persze az idő nagyobbik felét  olyan programokkal töltöttük, amik nekik kedveztek.

Ott volt ez az óriási park, ahol mindeki elemében lehetett és szerencsére az erdőjárás sem áll távol tőlük, de a városnéző programot már fagyizásnak kellett álcázni, hogy eladható legyen (addig is bírták nagyjából, míg megették a fagyit), de nem baj, mert kárpótlásul azért levezetésképpen még kirándulhattunk egyet, amivel aztán végkép belopta magát a szívünkbe ez a nagyvárosnyi ország.

NEM CSALÁS, NEM ÁMÍTÁS

Ruhr vidék. Mi jut eszetekbe? Nekem, a barnaszén és a kőszén földrajzi jele (fekete négyzet, valamint egy, függőleges csíkokkal), amit valamiért annak idején általános iskolában Európa vaktérképén el kellett tudni helyezni (persze tudom, miért: hogy ezt a blogbejegyzést el tudjam kezdeni :)). Meg minden, ami - a képzeletem szerint- a bányászattal jár: szürkeség, pala, ipartelepek, füst, eső, szomorúság. Tehát semmiképpen nem széles, zöld parkok, napfény, virágok, madárcsicsergés.
Rokoni kapcsolataink révén már háromszor is jártunk Essenben és azt kell mondjam, eddig a "híresen ronda" Ruhr vidéket még nem is láttuk, pedig ott voltunk a szívében. Persze Essen sem most éli a fénykorát, a bányászatnak (és ezáltal a bányászoknak is) már leáldozott, a Kruppok sincsenek már sehol, de talán pont ezért kerülhetett sor már a hajdanvolt ipartelepek rehabilitációra is. Mert ki mondta, hogy nincs élet a bányák után?! Nem ácsingóznak üresen és elhanyagoltan az egykori aknák és tárnák (mint mondjuk Pécsett és környékén), hanem az eredeti formákat megtartva, modern tartalommal töltötték meg őket. Egy kicsit mint, a mi Zsolnay negyedünk otthon, csak nem olyan színes-csempés, hanem inkább amolyan "acélos". Az egyikből kulturális központ lett kiállításokkal, előadásokkal, egy másikban pedig egy "csodák palotáját" alakítottak ki, az eredeti ipari környezetet meghagyva, mindenféle fogaskerekek, láncok, óriási kapók között. Tudom, sokan mondjátok most, hogy az van Budapesten is, tudom az is jó, de mivel én még sem ott sem, másutt nem jártam hasonlóban, nekem nagyon tetszett. Csupa csalás, csupa ámítás! Csupa érzéki csalódás!

Ki látta a Juli lábát?

Hunyjuk be a szemünket és...?

Ezt ki tudja összeolvasni?

Na, mit látunk? Vagy kit? Vagy esetleg kiket?

Minden érzékszervünket megtornáztattuk, néztünk (de sokszor nem láttunk), tapogattunk, hallgatóztunk, szaglásztunk és muzsikáltunk, csukott szemmel hintáztunk, ámultunk és bámultunk és azon gondolkodtunk, hogy de jó is lenne tudni a fizikai (és egyéb) magyarázatát mindannak,  amit most láttunk és megéltünk (azt hiszem, az iskolai fizika oktatást erről a végéről kellene megfogni és nem megragadni a képletek és szabályok bemagolásánál). Aztán egy-két óra múlva már ki kellett jönni a levegőre, mert annyira megtelt a fejünk, annyira elfáradt az agyunk, hogy kifejezetten jól esett felmászni  az egykori bánya nemtudomilyen tornyába és megtekinteni a hamisítatlan ruhr-vidéki panorámát: