(EGYELŐRE) VÉGE

Beteg voltam. Nem kicsit. Népies nevén arcidegzsába, flancosabban "trigeminus neuralgia". De mindegy, hogy hogyan nevezzük, egy a lényeg: pokolian fájt. Sokáig. De most már a fizikai részén túl vagyok, azt hiszem. És nézzük a jó oldalát! Sokat tanultam belőle. Hogy mit?

- hogy innentől minden fájdalom relatív

- hogy igenis mindent ki lehet bírni

- hogy bizonyos szempontból erősebb vagyok, mint gondoltam

- hogy bizonyos szempontból gyengébb vagyok mint gondoltam

- hogy beszélni kell érzelmekről, gondolatokról, jóról, rosszról, nagy dolgokról, apróságokról, mindenről. Nem hordozhatjuk magunkban, mert kapunk egy pofont. Szó szerint.

- hogy nem csak kibeszélni kell, de beszélgetni is kell, mert az egyoldalúság frusztrál és csak bezárkózik tőle az ember. Aztán az a sok beszorult mondanivaló egyszer csak utat tör magának és az fáj. Szó szerint (is).

- hogy az ember egy rendszer és nem lehet csak részleteiben nézni és részleteiben orvosolni az adott problémát

- hogy minden, mindennel összefügg

- hogy test és lélek elválaszthatatlan egymástól: ha az egyik kibillen, kibillen a másik. Ha a "mások életét élem" és nem azt, amelyik a  lelkemből szól, kibillenek és jön egy betegség, amin keresztül próbál a test újra egyensúlyba kerülni. De a betegség tovább billenti a lelket és hiába múlt mára el a nyavalya, a lelkem még akkor is fáj.

- hogy van megoldás. Lehet hogy nem egyből, lehet hogy menni kell utàna meg kérdezôsködni, de megéri.

- hogy az oszteopátia egy csoda. Nem, ne egy nagydarab, szőrös csontkovácsot képzeljetek el, aki ide oda rángat és ropogtat (tudom ez most egy nagyon laikus megközelítése a szakmának), hanem egy finom kezű, a lélek rezdüléseit is észrevevő természetgyógyászt, aki úgy kezdi, hogy "Akkor mesélje el mi történt? Mi billentette ki az egyensúlyból?" És utána mozgat, tapogat, lapogat és egyszerre már hirtelen nem fáj semmi...  Németországban receptre írják fel ha kéred. Én kértem. És segített. Egyből.

- hogy tudatosan keresni kell a szépet a mindennapokban is. Mert minden napban van valami, amire este jó visszagondolni.

- hogy merni kell élni és nem félni meg aggodalmaskodni, hogy "mi lesz ha? mert az csak lebénít. Ne nagyban gondolkodjatok, hogy "mi lesz ha és most felmondok", hanem "mi lesz ha kocsival megyek és nem találok parkolót?  Pedig olyan bénán parkolok. " Vagy ha elkezd esni? Vagy ha nem ismerek ott senkit? Vagy ha...? Vagy ha...? Megoldom. Az lesz. De emiatt kár lenne otthon maradni. Nem?

- hogy el kell engedni dolgokat, mert nem lehet egyszerre sok lovat megülni, főleg ha ez egyfajta perfekcionizmussal is párosul. Mert az arcidegzsába nagyon fáj.

- hogy nem kell az embereket túl közel engedni. Mindenki úgy éli az életét, ahogy ő jónak látja. Nem kell nekem az ő gondjukkal, bajukkal, de még az örömükkel sem zsigeri szinten azonosulni. Nekem csak a saját gondommal, bajommal és örömömmel kell zsigeri szinten azonosulnom. Nem vehetem mindenki sorsát az én nyakamba. Nekem magammal kell törődnöm. Ez alatt nem azt értem, hogy innentől már mindenkin átgázolok, mert az nem én vagyok. De az én lelki békém, az én lelki békém.

- hogy ha választani kell/lehet, válasszuk azt, ami szebb, jobb, nagyobb örömet okoz és ne azt, ami nekem ugyan nem jó, de a másiknak így kényelmesebb, kellemesebb, kevésbé zavarba ejtô.... stb.

- hogy mindegy, hogy ki mit gondol. Mert én sem gondolkodom másokról túl sokat, akkor valószínűleg ők sem rólam. Akkor meg? Nem kell a mások elismerésére "hajtani", mert úgysem nagyon mondják ki. Akkor meg?

Angliában a hatévesek úgy tanulnak az érzelmekről és az empátiáról, hogy azt képzelik, minden embernek van egy vödre, amiben a "jóérzését" tartja. Vannak dolgok, amik ehhez hozzátesznek és vannak, amik elvesznek. Ugyanígy vannak emberek, akik beletesznek és vannak sajnos, akik elvesznek belőle. Arra kell törekedni, hogy a vödör ha lehet,  mindig tele legyen és a mások vödrébe én is inkább beletegyek, mint onnan elvegyek. Szép nem? Azóta, hogy ezt hallottam, sokszor erre gondolok. Segít.

Ezért most a blogot is elengedem. Elfogyott a lendület, a lelkesedés...kiürült a vödör.  Köszönöm,hogy olvastatok!!

AZ OROSZ ISKOLA

Mindjárt itt az év vége, és a lányok pénteki rajztanfolyamáról még nem is meséltem, pedig ez is nagyon érdekes. Egy kis "kulturális színes", hogy  úgy mondjam. Ugyanis, egy tanítványom ajánlására a bonni orosz iskolában kötöttünk ki. Itt az itt élő teljesen vagy félig-meddig orosz gyerekek tanulnak oroszul, meg írni olvasni, meg sok mindent mást, többek között rajzolni is. Gondoltuk, az iskolában úgyis oroszul is tanulnak, ártani biztosan nem fog. Nem is ártott. Az igaz, hogy itthon  egyelőre nem nagyon alkalmazzák az ott elsajátított trükköket, de azért ilyen gyönyörűségek kerülnek ki a kezük alól:

"Júlijá" természetesen itt is maradt az állatos témáknál

"Bjorka" pedig inkább a tájképeknél

Amiről viszont mesélni szeretnék, az az orosz közeg, ami ott körbevesz. Minden oroszul van kiírva, csak győzze az ember kisilabizálni. Egy kis büfé is működik "Mása és a Medve" névvel, ahol egy letűnt korból itt ragadt, pulóveres, sima szoknyás, hetyke kalapos néni mindenféle édességet kínál (mint egy régivágású mozipénztáros - úgy képzeljétek el). Irina, a tanárnő, elsősorban oroszul kellene, hogy beszéljen a gyerekekkel (hiszen a többség azért van ott), de mivel most már járnak német nyelvűek is, ezért keveri a kettőt: hol így, hol úgy. Én vagy a folyosón ülök, vagy századjára is megnézem a környező üzletek kínálatát. Velünk egy időben ovis gyerekeknek is van iskola előkészítő, de mivel kicsi gyerekekről van szó, az anyák ott ülnek, várnak és trécselnek. Én ennyi festett szőke hajzuhatagot, magassarkú cipőt, miniszoknyát és csiricsáré rúzst még egy helyen nem láttam! És ennyi barátságtalan nőt/anyát sem! Egy éve járunk oda, egy év alatt egyetlen nő viszonozza a köszönésünket, a többiek csak felnéznek és karattyolnak tovább (amúgy nagyon érdekes, hogy néha amikor én is ott maradok és fülelek meg nézelődök,  egyre több ismerős orosz szó üti meg a fülemet: szabacska, maladec, szkazsi!,  vagy persze a daszvidányá vagy a szpásszibá. Ilyenkor mindig eszembe jut Olga, egy fehér orosz "osztálytársam" az egyik német tanfolyamról, aki szintén egy igazi "savanyúcukor" volt, hogy ők úgy gondolkodnak, hogy "miért  legyen ő kedves velem, hiszen nem vagyunk mi barátnők?" Ez igaz, de hát egy "zdrasztvujtye"-t vagy egy hallo-t egy év után csak elvárhat az ember, nem? 

RŐNRÁD

Hogy mi az a "Rhönrad"? Én sem tudtam. Sőt.magyarul még most sem tudom, de nem azért mert már felejtem a nyelvet, hanem azért, mert egyszerűen azelőtt nem találkoztam ezzel a sporttal. Ugyanis ez egy sport. Mielőtt nekifogtam ennek a bejegyzésnek, megnéztem a szótárban, de pontos fordításként a "légkerék" szót találtam. Erre beírtam a keresőbe a "légkerék" szót, amire mindenféle fűnyíró alkatrészek jöttek ki. Na, ezzel nem vagyunk előrébb, hát mutatok egy képet. Borka ugyanis "rőnrádozik". 

Tehát adott két óriási kerék, ami több ponton merevítőkkel van összefogva. Ebbe kapaszkodnak, ill. a lábukat is ebben támasztják meg. Miközben forog a karika, tehát A-ból B-be halad, ők különféle tornamutatványokat mutatnak be, hol fejjel lefelé, hol felfelé, hol oldalvást. Nagy erőt is odafigyelést igényel, de nála mindkettő megvan.

Az egész pontosan egy éve kezdődött, amikor is az unokatestvéreitől megtanult először cigánykerekezni, majd magától kézen állni. Azóta szinte csak fejjel lefelé látjuk: minden percében forog, pörög. Ettől aztán olyan muszklijai (muszkliai?) lettek, hogy Hosszú Katinka is megirigyelhetné. Mondtuk neki, hogy kellene valami szervezett kereteket találni erre, de hát, tipikus Borka, sokáig ellenállt. Egy barátnő már régebb óta "rőnrádozik", de sokáig nem tartott vele. Aztán egyszer csak rászánta magát és mivel gondolkodás nélkül egyből kapott is helyet, hát ottragadt. Most szombatonként három órát "karikázik". Nem mondom, hogy nem fárad el, de nagyon élvezi.  Aztán hazajön és kézen áll. Csak úgy, levezetésképpen :)

A DÍCSÉRET DICSŐÍTÉSE

Kicsit visszaestem a Facebook-kal, de próbálom kontroll alatt tartani... Így aztán belefutottam ebbe a cikkbe, ami többek között pont a dicséretről/kritizálásról szól. Érdemes elolvasni... Nekem biztosan eszembe fog jutni legközelebb az a mondat, hogy "a negatív kritika, még ha a jószándék vezérli is olyan, mint egy pofon" (nem pontos az idézet, de ha elolvassátok, érteni fogjátok). És ki akarja a szeretteit folytonosan pofozni, nemde?

A linkhez ide kattintsatok.

ÖNTÖMJÉN

A magyar ember olyan, hogy nem dicsér, viszont rendkívül kritikus Mert ami jó, az jó, de ami  viszont egy kicsit is rossz, vagy kényelmetlen , azt azonnal észreveszem és nem csak hogy észreveszem, hanem szóvá is teszem. Ez most egy jó nagy általánosítás, de ha jól belegondoltok, akkor sajnos ez így van. Mikor dicsértek meg utoljára? Mikor mondták utoljára, hogy amit csinálsz az jó, vagy, hogy jól nézel ki vagy, hogy ebben és abban jó vagy és csak így tovább. Vagy Ti mikor dicsértetek meg valakit utoljára vagy tettek szóvá valami jót is? Naugye! Pedig az embernek ez ad szárnyakat, nem ha a renoméját rontják... (és nekem sem nő szárnyam, ha a mások renoméját rontom...)

Ma volt az utolsó kávézásunk a már sokat emlegetett nemzetközi csoportommal. És kaptam virágot és csokit és miegymást, de nem ez a lényeg, hanem kaptam egy pár jó szót is is, amiben a szemembe mondták, hogy nagyon különleges embernek tartanak, hogy látszik, hogy imádom a munkámat, hogy erre születtem, a véremben van és, hogy érzik, hogy fontos nekem, hogy ŐK bármilyen helyzetben meg tudjanak szólalni angolul, akkor is ha nem fogom a kezüket. Persze, gondolom az év végi virágokhoz ez is jár, de azért a fene egye meg, nagyon jól esett hallani! Mert mindez igaz. Na, jó hogy egy "special person" vagyok azt nem tudom megítélni, mert már 40 + éve élek ezzel a testtel és ezzel a lélekkel, nem látom magamat kívülről, de az, hogy imádom a munkámat és hogy, mindig is fontosan voltak/lesznek nekem a diákjaim, az az egy biztos. 

Én nem vagyok valami karizmatikus egyéniség. Nálam nem ragyog fel a Nap ha belépek valahová, nem nagyon tudok magamért kiállni és általában nem tudok senkit semmiről meggyőzni (itt van ez a blog is: azt hiszem a blogok történetében talán a leghosszabb, amire az elmúlt 6 évben alig-alig érkezett megjegyzés mégis, ha döcögve is, de halad tovább), de az igaz, ha egy csoportnyi (felnőtt) elé kell állnom és hétről hétre vezetni őket egy láthatatlan létrán felfelé, akkor hirtelen szárnyaim nőnek,  minden zavarom és minden gátlásom egyszeriben szerte foszlik. Mint hal a vízben - mondhatnám - és úgy látszik ez ki is ül az arcomra. És ha ki is ül, akkor errefelé (vagy arrafelé, ahonnan ők jöttek Brazíliától Koreáig)  meg is mondják. És tegyük a kezünket a szívünkre: nagyon jól tud esni...

REPÜLJÜNK!

A hétfő az mindig nehéz... és ahogy közeledünk a tanév vége felé, na úgy sem lesz könnyebb. Persze még van egy hónap vissza, még van pár koránkelés előttünk, úgyhogy még kár elkezdeni a "de várom már a nyáriszünetet!" nótát, viszont lassan már mi is a finisébe fordulunk és beindulnak az "utolsó" ilyen-olyan elfoglaltságok. Ha még ki a akarunk hozni ebből az évből valamit (baráti vacsorát, "ottalvós" bulikat a lányoknak...stb), akkor már be kell a programokat osztani... Például ma lesz minden idők utolsó angol órája a kis csoportkámmal. Három év után elköszönök tőlük. Bármennyire is nagyon, de nagyon szeretem őket, itt az idő, hogy tovább álljak. Még nem árulom el, hogy hová, csak annyit mondok, ősztől váltok. Három év után a jobbaknak, a régi motorosoknak, már elengedhetem a kezét, már egyedül is boldogulnak a nagyvilágban, aki pedig még nem, az talán jön velem tovább. Meglátjuk. Sütöttem sütit is, ezzel köszönöm meg az elmúlt éveket munkáját, hogy itt lehettem, hogy segíthettem nekik és hogy ők is segítettek rajtam. Persze ők ezt nem tudják, de az, hogy mi így összetalálkoztunk az ugyanolyan sorsszerű volt nekem mint nekik. Akkor már nagyon rosszul éreztem magamat a bőrömben itthon nap nap után és már nagyon vártam valami értelmes elfoglaltságra és szerintem ők ugyanúgy vártak valami értelmes elfoglaltságra mint én... Aztán egymásra találtunk és szárnyakat adtunk egymásnak. Most már repüljünk hát... ki-ki a maga útján...

MOST MÁR ÉRTEM...

Most már értem, hogy ha 5 perce kisüt a nap, miért rohan miden német hanyatt homlok ki. Sétálni, bicikliz, a szabadban enni-inni, jönni-menni, egyszerűen csak az arcukat nap felé fordítva töltődni. A szemben lévő házban van egy nőci aki rendszeresen kint vasal... Már ha nem esik, úgy értem. Régen mindig kinevettük a német turistákat a  Balatonnál, mert már májusban fürödtek a 18 fokos vízben. Most már tudom, hogy miért. Mert ha süt a nap, akkor nyár van. Kész.  Mert 6 év után már én is ezt csinálom. Ha süt a nap, jöhet a nyári ruha még ha csak tizenfokokat írunk is. Mert itt nem lehet belesüppedni abba az érzésbe mint a magyar klíma alatt, hogy ha ma jó idő van, akkor már visszavonhatatlanul itt a nyár és holnap is jó idő lesz és azután is. És ez júniustól októberig. Mert nem. Mert ma 24 fok van ragyog a nap, hurrá, de holnap lehet ebből 10 fok szakadó esővel, jólesően duruzsoló fűtőtesttel a lábamnál.Tegnap annyi esett mint egy hónapban összesen. Pedig az sem kevés. És tegnap volt a nyár eső napja! Haha!

HOLLANDIA SOKADSZOR

Hát ha első hollandiai utam, úgy 20 évvel ezelőtt pont Rotterdamba vezetett volna, hát bizony nem nyűgöz le és talán eszem ágába sem jutna újra és újra odamenni. Mármint Hollandiába... Mert Rotterdam nem szép. Mert nem amolyan "hollandosan" hangulatos. Mert nem amolyan "hollandosan" aranyos. Mert nem amolyan "hollandosan" kerek. Mert Rotterdamot már a háború elején, 1940-ben jó alaposan lebombázták, majd utána hamar-hamar újraépítették és emiatt nagyon modern és nagyon kocka. Pécsett az Uránvároshoz hasonlítanám (a nem pécsi olvasóknak talán már ez a név, hogy "URÁNváros" ad egy képet, a pécsieknek meg nem kell részletezzem). Szóval kicsit sem megkapó. De ez a csúfság is olyan "hollandos": valahogy stílusos, valahogy merész, valahogy nem egyből elrettentő és a sok kockaság között is átsejlik a lélek. Itt van mindjárt a vásárcsarnok. Pécsett is van vásárcsarnok, csak hát, ha összehasonlítjuk ezzel, egy kicsit azért ... más.

Két éve épült, vagy két éve alakították át a épületet vásárcsarnokká, ezt most nem tudom pontosan. Alul árusok a világ minden kultúrájából, a holland sajtostól, a virágárusig, a kézműves kenyérig, a vietnami kifőzdén keresztül a közel keleti fűszeresig, tényleg mi szem szájnak ingere. Csak jöttünk mentünk, ténferegtünk, vásárolgattunk és közben oly sok szépet láttunk, sok színt, illatot, ízt, hangulatot szívtunk magunkba, hogy egyből megtetszett nekünk ez a "nemszép" város is. Hozzá kell tegyem, Rudinak azért tetszett a modernségével együtt is: neki inkább ez jön be, mint a horgolt függöny zöld ablakkeretben, de nekünk, lányoknak inkább a viccesen kedves apró részleteken akad meg a szemünk, mint például ez a fürdőző maci-cégér vagy ez a lábát a semmibe lógató hölgyike: 

De erről beszélek:

Ez bentről a plafon. Efölött vannak a lakások... Az ablaknyílások tényleges ablakok.

... és alatta a bazári forgatag:

A holland paradicsom őshazájában járunk...

 

És közben egy-egy étterem, kávézó a világ minden tájáról:

Már csak hab volt a tortán ez az egy volt gyárépületből kialakított alternatív piac (szeretem a piacokat, mondtam már?). Itt éttermek, árusok, kifőzdék, könyvesbolt, sőt még egy alkalmi kovácsműhely is helyet kapott... és mindez a tenger/csatorna/folyó partján ahol le lehet ülni lógatni a lábát, eszegetni, iszogatni, nézelődni.... Már ha süt a nap. De most (is) sütött.

 Rudi egyszer elment az egyik szomszédunk előadására, aki nem mellesleg holland és építész és azon belül is várostervező. Ugyanis a mi zöld városrészünket is be akarják építeni, annyira nincs már Bonnban (sem) hely. Ő bemutatta a holland modellt, alternatívaként szolgálva az ésszerűtlen innen is-onnan is elveszünk területek politikájára: először is beépítik a foghíjakat, ráépítenek a már meglevő épületekre, azután a már használaton kívüli ipari létesítményeket alakítják át lakóövezetekké, lakóházakká és majd-majd csak a legeslegvégén veszik el a zöldet, ha egyáltalán. Ezért laknak a vásárcsarnok tetején, volt ipari parkokban, hajókon és minden lehetséges helyen. Erről Bonnak is példát kellene vennie. Most még ott tartunk, hogy a legeslegbénább kedvezőtlenebb fekvésű helyeken húznak fel társasházakat, pl. a négysávos és a vasúti pálya között. Vagy a benzinkút mögött. vagy a vasúti sín és a szupermarket közé. És mindig akad jelentkező, aki azt mondja, ő szívesen lakna akár ott is. Mi nem. Mi még várunk és tovább keresünk. Hátha egyszer csak ...


Továbbí képek, érdekességek a rotterdami vásárcsarnokról az építészet szerelmeseinek, pl. itt 

VIKKEND

Az a jó ebben a májusban, hogy egymást érik a hosszú hétvégék, de úgy is mondhatnám, alig akad egy-egy "normális" hét. Ez a pünkösdi négy nap is már a második volt a sorban és még mindig van egy vissza! Én hiszem, hogy nincsenek véletlenek: azért nem utaztunk el a hosszú hétvégére, mert Juli úgyis beteg lett és le kellett volna mondanunk. Így meg nem. Két napig feküdt a kanapén, azután pedig felkelt, mint akinek kutya baja. Szóval itthon voltunk és bár nem csináltunk semmi különöset, mégis tegnap azzal az érzéssel zártuk ezt a hosszú hétvégét, hogy "igen, ez nagyon jó volt". Mert nem kellett korán kelni, nem mentünk időre sehová, lehetett pakolászni, rendezgetni, ami valahogy mindig elmarad, aztán eljutottunk a könyvtárba, ahol Borkának vettünk ki egy mostanában letehetetlen, kiskamaszoknak szóló könyv újabb részét és persze hangoskönyveket, amiket nagyon szeretünk (pontosabban elsőre nagyon szeretjük még Rudival is őket, de mikor már sokadjára hallgatjuk meg "Emil és a detektívek" történetét, már azért nem annyira). Megkaptam Magyarországról a "Gasztrocsajok" c. inspiráló magazint és sütöttem és főztem is. Nem igaz, mert amúgy is sütök és főzök,  de most kipróbáltam egy marokkói  édesburgonyás raguban főtt húsgombócot kuszkusszal, ami finom is lett, de a gyerekek persze húzták a szájukat, mert a ha édesburgonya, akkor legyen leves és a ha húsgombóc, akkor pedig fasírozott és különben is túl ilyen és túl olyan és ezt így pont nem szeretem... Készítettem egy csokis kekszet is, azzal bezzeg semmi bajuk nem volt! Aztán elugrottunk idén először egy bolha piacra, ahol messziről nézegettem (piros) táskát és kissé közelebbről egy serpenyőt, de végül egyik sem jött velünk haza, csak Julinak a 150+-adik Schleich állata és Borkának a negyedik pénztárcája :) Tegnap pedig míg Borka a barátnőjével úszni ment (jövőre az úszás órarendi tárgy, muszáj egy kicsit belehúznunk, bár már most is gond nélkül megy csak még éppen hiányzik a szükséges papír. Wilkommen in Deutschland :)), addig mi kihasználtuk az alkalmat és elmentünk egy kis magán terráriumba Juli kedvéért és végignéztük az összes pitont, boát, kajmánt és aligátort. Majd este Rudival, csak kettesben (!) ) elmehettünk vacsorázni. És ha már kettesben mehettünk, olyan helyet választottunk, ami a gyerekeknek egyáltalán nem való: Indiaiba mentünk ezúttal, ahol külön-külön már jártunk de így együtt még soha. Most nem kértem hogy ajánljanak valami kifejezetten nem csípőset, gondoltam, most a hasamra hallgatok, lesz ami lesz. Hát lett is olyan csípős, hogy a szemem is szinte könnyezett, de nem baj, megérte, mert jó az a cukorborsó főzelék is amit én főzök, csak ne unnám annyira!

VÁRATLANUL...

...rám szakadt egy szabad kedd. Szünet van az iskolában ahová a tanítványaim gyerekei járnak, így ma senki nem tud velem angolozni. Nem baj. Legalább utolérem magamat egy kicsit. Már tegnap elkezdtem szortírozni. Így tavasszal mindig rám jön. Kidobok, elpakolok, elajándékozok, megtartok. Terápiás hatású. Megkönnyebbül tőle az ember. Tegnap a konyha volt soron, ma a fürdő. Mentek a beszáradt körömlakkok, lejárt gyógyszerek, be nem vált samponok meg miegyebek. Holnap a ruhákkal folytatom, vagy a gyerekszobával (na ott van aztán mit!) ... Kimenni nem nagyon lehet, újra hideg van, havat is emlegetnek. A télikabátot újra elővettem, de a csizmát csakazértsem!! Borkáéknak idén lesz a bicikli vizsgájuk. Ma van az első gyakorló nap. Illetve már tegnap gyakorolták a jobbra, ill. balra kanyarodást: hátranézünk, kezet ki, újra hátra és kanyarodás. Mindezt gyalog!! Mindenkinek jól ment :). Ma kellett már biciklit is vinni. Két csoportban kőröznek az iskola körül. Reméljük megússzák a rossz időt. Bár itt perceként változik a helyzet: napsütés, jégeső, eső, szél,  aztán elölről az egész. Van akinek a feje fáj hozzá, van aki csak simán elalszik állva, van akinek mindkettő kijut. Nem baj, az áprilisba ez még belefér. De aztán a jövő hét már május!! Biztosan megjelennek majd a májusfák. Azokat szeretjük nézegetni. Melyik megajándékozottat, hogy hívják. Érdekes.... 

Megérkeztek Molly-ék! Vagyis pontosabban Polly, Jucóka és Pedro. Az előbbiek sárga színű lányok + egy fekete férfiú. Lett is riadalom: Peti, az első adag guppiai közül, izgalmában mindjárt Jucókának esett. Aztán eltűnt előbb egy, majd még egy neon. Így maradt három. Nem kis fejtörést okozott, hogy vajon hová tűnhet nyomtalanul el két hal, de tegnap este megoldódott a rejtély. Először azt hittük a Molly-k keze van a dologban, mert azóta nem találtuk a két neont, de aztán szétszereltük a szűrőt és az egyik ott feküdt elpusztulva, a másik pedig lesoványodva ugyan,de megkönnyebbülve kiúszott belőle. Szerintem sokkot kaphatott, aztán meg nem tudta a jószerencséjét hová tenni, hogy sértetlenül megúszta ezt a kis kalandot a szűrőben. Remélem, megtanulta  a leckét! A másik rejtély, hogy hogyan tudtak bekerülni a sűrű rácsok közé?! Hát ezt nem tudják elmesélni, egyik emiatt, a másik pedig amiatt. Most neonék négyre fogyatkoztak, de már nem tudunk úgy elmenni mellettük, hogy ne tartanánk létszámellenőrzést. De legalább tudjuk, hol keressük őket, ha szőrén-szálán eltűnnének és akkor azonnal cselekedhetünk is. Juli úgyis vagy állatorvosnak készül vagy állatmentőnek. Lehet gyakorolni...

Azért már jó, hogy tavasz van. ha reggel besüt a nap, az mindjárt más. Nem azért mert egyből látszik, hogy tegnap este felsöpörtünk e vacsora után vagy sem, ill. hogy az ablakot is meg kellene mosni, hanem mert mindjárt más a kedv. Mostanában, fél órával előbb kelek mint a többiek és ezzel nagy álmom látszik megvalósulni. Ugyanis évek óta erre készülök, csak éppen eddig még egy-két alkalmat leszámítva nem nagyon sikerült (akkor is hétvége volt és mihelyst meghallották hogy neszelek, már fel is keltek, amivel aztán pont a nyugalom illant el egy perc alatt). Pedig olyan jó! Még nyugi van, még nem kell a reggelit csinálni, lehet "csak úgy" teázni, olvasgatni vagy csak nézelődni. Van egy karosszékem a konyhában (már régóta), fogom a teámat és csak ülök és nézem ahogy el fel a nap.Aztán felel Rudi és csináljuk a reggelit, jönnek a lányok (na, őket nem dobja ki az ágy!) és indulhat a nap.

A nyugalomra szándékosan törekszem. Mert kell ahhoz, hogy egyensúlyban lehessek magammal és a világgal. Emiatt nem is netezek már annyit (persze míg megírok egy ilyen bejegyzést ahhoz nem két perc kell), mert a sok net idegesít. Gondolom a sugárzás vagy nem tudom mi. De mióta van ez a flancos nevű pajzsmirigy helyzetem, azóta érzem hogy a sok számítógép nem tesz jót. Csak hát ugye ez is egyfajta függőség meg egyszerűen az élet rész, de erről már valahol írtam. Ha sokat ülök itt (ez persze relatív, tehát önmagamhoz képest) egy idő után szédülni kezdek, szívdobogást kapok és menekülőre kell fogjam. Ma már nem is kapcsolom be újra, mert a való élet úgysem itt található. Hanem szortírozás közben. Például...

HORGÁSZUNK

Egy barátném nemrégiben éppen azt mondta, hogy szerinte azért nem jó a gyerekeknek állatot venni/adni, mert azok előbb utóbb elpusztulnak, meglépnek...stb és a gyerek meg csak szomorkodik. Nem értek ezzel egyet, mert a gyerek nem szomorkodik annyit, mint amennyit viszont az állat, állattartás cserében ad. Mert megtanulja a gondoskodást, hogy az állat ki van nekünk szolgáltatva, hogy rajtunk múlik meddig és hogyan él. Hogy rá is kell gondoljunk, hogy megfelelő körülményeket kell biztosítsunk számára, hogy az élete során, legyen az rövid mint egy hörcsögé vagy meglehetősen hosszú mint egy teknősé, rajtunk múlik, hogy mennyire lesz boldog. Aztán az érzés, hogy ő is hozzánk tartozik, ő is valahogy a család része. Míg Morzsi élt, Juli minden rajzát, üzenetét, képeslapját úgy címezte: Anya, Apa, Borka, Morzsa.... És ahogy én is emlékszem az összes papagájunkra, Borka és Juli is emlékezni fognak, hogy mikor milyen állatunk volt. 

Mert most halaink vannak éppen. Mióta túltettük magunkat a hörcsög elvesztésén (és ez nem tartott sokáig, bármennyire is szerették a gyerekek), Juli azóta egy akváriumról álmodott. Legnagyobb sajnálatára  a születésnapjáig kellett várnia, így hónapokon keresztül gyakorolhatta  a türelmet és a várakozást - ami tegyük hozzá nem ártott neki :) Január óta naponta készített terveket és rajzokat, hogy milyen akvárium, milyen halak, mennyi pénzből, mikorra. ...stb. Az alku az volt, hogy magát az akváriumot a felszereléssel, a homokkal, a növényekkel mi  ajándékozzuk neki a születésnapjára, de a halakat már neki kell megvennie a zsebpénzéből. És Julika innentől beosztott (amúgy még hajlamos a hedonizmusra ha pénzről van szó...)! Többször elmentünk a "halboltba", választott, osztott-szorzott, aztán újragondolt, míg felvirradt a Nagy Nap!

Nekem sohasem volt akváriumom azelőtt. Rudinak volt gyerekkorában, de azt mondja, akkoriban ez is valahogy egyszerűbb volt: adott volt az akvárium, meg a víz és a halak. Ha meg elpusztultak, na bumm,  vett újakat. Hát most hal nem élhet szűrő, világítás, hőmérő, ilyen-olyan vízminőség ellenőrző kütyük, lakmuszpapírok, vitaminok, stresszoldó tápok meg mittudomén mi nélkül. Így hát nekünk most mindenünk van :) (nem igaz, mert a stresszoldó vitamint már azért nem tudták ránk sózni) és vannak, halaink, akik ezek után széles vigyorral az arcukon boldogan úszkálnak fel s alá...

Egyelőre van 3 guppink: Kriszta, Szonja és Peti. Nem én adtam a neveket...:) Peti odavan Krisztáért, egész álló nap őt hajkurássza :) Ők érkeztek elsőként. Mert nem lehet ám egyszerre sok halat, mert akkor idegesek lesznek (?)!. És nem lehet ám csak bezuttyintani őket az akváriumba, hanem fokozatosan kell őket hozzászoktatni az új környezethez Hogy a stressz szintet csökkentsük amennyire lehet). Aztán mikor Krisztáék túlélték az első 3 kritikus napot, jöhettek Neonék. Az ő családjuk 5 főből áll, de nem kaptak külön nevet, mert nem lehet őket egymástól megkülönböztetni. + két csiga: József és Mária. Ők kb. 3 centisek, tehát relatíve nagyok. Ők eszegetik az algákat és tartják tisztán a növényeket és a berendezést. József egyfolytában jön-megy. Egyszer odanézek, az egyik sarokban van, mégegyszer odanézek, már a másikban :) Mária bekuckózta magát a szűrő alá és elő sem jön onnan. Ha továbbra is minden OK, a héten még gyarapodunk 3 molly-val, aztán megtelik a ház. Kíváncsi vagyok, milyen neveket kapnak, majd bemutatom őket is :)

Balról jobbra: Peti, Kriszta és Szonja, a 3 guppi még Neonék érkezése előtt

A MI KIS...

... állatbolond, természetbúvár, földrajztudós, a földről mindent zsebbe gyűjtögető, mindenkit megnevettető, (néhanapján) makacskodó, az életet sokszor (túl) lezseren kezelő, jószívű, céltudatos, vicces kis Julink ma 8 éves lett! Bizony!! Napra pontosan 8 éve ismerjük egymást személyesen és ennek a 8 évnek egyetlen percét sem cserélnénk el, mert hiszen akkor sokkal kevesebbet tudnánk az állatokról (nem ismernénk pl. a binturongot sem), nem néznénk át alaposan az összes zsebet mielőtt a mosásba dobnánk (és ezáltal súlyos károkat idéznénk elő), nem sopánkodna alkalmasint velünk senki, hogy "szegéééény anya!", nem éreznénk úgy magunkat bent a lakásban mintha még mindig kint lennénk botokkal, levelekkel, kagylókkal, virágokkal, állatokkal körülvéve, valószínűleg nem lenne húsevő növényünk, nem adnánk nevet az utolsó betévedt muslicáknak vagy a póknak a sarokban, és nem nevettetne meg senki ilyen szívből jövően mint Te, kedves Juli. Maradj  ilyen amilyen vagy, akkor nem fogunk unatkozni!!

SZÉP HÚSVÉTOT...

mindenkinek!!

CREATIVA 2016

És ha már emlegettem ezt a jó kis kreatív kiállítást, hát mutatok képeket is. Tarka-barka sokaság, ezer apró cikk, cérna, papír, fonal, festék, ragasztó... amit csak akarunk mindenfelé. A magunkfajtának egy igazi kincsesbánya:

TERÁPIA

"Az alkotás segít a lelkünknek lélegezni akkor is, amikor az élet a víz alá nyomja  a fejünket"" - olvastam egy kedves ismerősöm lakberendezési blogján. És milyen igaz! Magamon már régen észre vettem észre, de aztán most látom Borkán is, hogy a művészetterápia vagyis  nálunk a "terápiás barkácsolás" igenis jót tesz. Hogy rajtam miként segít arról már többször is írtam: egyszerűen ha egyensúlyban van a kezem és a fejem, akkor egyensúlyba kerül a lelkem is.  Borkát mostanában idődről időre elkapja "a halálos dögunalom", amikor semmihez sincs kedve és jobb híján Julit piszkálja ( akit tegyük csak hozzá zárójelben már szintén nem kell félteni sem akarat, sem vélemény, sem hangerő tekintetében). Szóval ha ilyenkor nem szeretnék bekapcsolódni a  "ki tudja túlkiabálni a másikat" c. játékba, akkor jobb ha kitalálok valamit. Így jutottunk el a szombati barkácsdélelőttökig, amikor látszólag spontán, valójában azonban igencsak tudatosan megpróbálok valamit előhúzni a tarsolyomból ha szükség éppen úgy hozza. Erre a Pinterest szuper!!! Mindig egy lépéssel előrébb kell hogy járjak, tehát jó, ha már úgy megyek neki a szombatnak hogy van ötletem, de nem baj. Ha látok valamit, ami egy ilyen kiskamasz számára még vonzó vagy érdekes lehet, megjegyzem, aztán amikor eljön az idő, vagy eljön egy mélypont csak "támad egy remek ötletem!"  És sokszor élvezi és látom, hogy kisimul és nem ténfereg és nem macerálja a testvérét, hanem eltöltünk kettesben-hármasban egy pár kellemes órát és ebből annyira feltankol, hogy akár egy egész hetet is kihúz és van, hogy már ő kérdezi:  csinálunk valamit?

Készültek már képeslapok, úgy hogy a fejeket a saját ujjlenyomatunk adta, a részleteket egy hegyes filctollal rajzoltuk meg:

Aztán, ilyen kis zsebnoteszek erről az oldalról:

Majd ilyen színezett-hajtogatott "kaleidoszkópok" innen:

Vagy húsvét közeledtével rengetek szalvéta technikával díszített kifújt tojás (ehhez a mintát körömollóval óvatosan kivágjuk a szalvétáról. A három réteget szétválasztjuk, mert nekünk csak a legfelső, színesre van szükségünk. Az előzőleg kifújt tojást a minta helyén dekupázs ragasztóval bekenjük (barkácsboltból), rásimítjuk a mintát, majd egy újabb réteg ragasztóval rögzítjük. Mi a végén az egész tojást újból átkentük, így szép fényes lett. Mi barna tojást használtunk, de fehérrel is el tudom képzelni, sőt talán még szebb lehet, ha előzőleg tojásfestékkel megfestjük és arra tesszük rá a mintát, de erre most nem volt lehetőségünk. Ha készen vagyunk, egy nagy tűvel akasztót fűzünk át a tojáson, ezt az alján egy picike filc-koronggal rögzítjük és jöhet is a következő :))

Aztán a karácsonyi selyempapír csillagokhoz hasonlóan, de az évszaknak inkább megfelelve ilyen szitakötők innen:

Ezen a héten szombaton nem itthon barkácsolunk, mert a világ legjobb anya-lánya programjára megyünk. Már évek óta járunk Borkával így március végén Dortmundba, a Creativa kiállításra ami Európa legnagyobb ilyen jellegű kiállítása és vására. Különböző workshopok-on próbálhatjuk ki magunkat, vásárolhatunk, de csak ha nézelődünk, már akkor is megérte. Nagyon várjuk mindketten!! (és Juli is, mert ő addig az állatkertbe mehet Rudival ...)

ÉS EZ ÍGY VAN JÓL...

Ahhoz képest, hogy nem is akartam tanár lenni, és az utolsó pillanatig ellen is álltam, mégiscsak egy jó döntésnek bizonyult, hogy végül annak idején mégiscsak belevágtam. Szeretem... méghozzá annyira, hogy mást nem is tudnék elképzelni és ebben a helyzetben amiben vagyok, mégis csak jobban kapóra jön mintha  jogász vagy akár orvos lennék (no nem mintha bármelyik is vonzana), mert ennyire egyszerűen nem jutnék munkához mint így, hogy angol tanár vagyok. Mert az angol tanításhoz nem kell egyéb, csak angolul tudni valamennyire és érteni a tanítás mikéntjéhez. Nem kell pl. németül tudni, mert a tanítványaim sem tudnak és a a szüleiket sem ismerem, hogy telefonálni kelljen velük. Persze ha elmennék iskolába vagy valami "rendes" munkahelyre" nyilván más lenne a helyzet. Itt is van szülői értekezlet meg tanár konferencia meg számos egyéb iskolai program, de így nincs.

Az egész azzal a nagyon jó lépéssel indult, hogy betagozódtam a nemzetközi iskola szülőket segítő programjába, vagyis az egész ezzel a csoporttal indult.

Most már harmadik éve vagyunk együtt. A törzsgárda nem változott, sőt idénre már annyian vagyunk, hogy a későn jövőknek alig jut ülőhely. Én nem bánom... Most már Koreától Brazíliáig öleljük át a világot és láthatólag nagyon élvezzük mindannyian. Hétről-hétre tanulok valami újat én is a világról és talán hétről-hétre tanulnak ők is valamit az angol nyelve rejtelmeiről. Jó látni, hogy jó a csapat, összetartanak, tisztelik, szeretik egymást és jó látni, hogy fejlődnek és jó hallani, hogy mesélik, hogy a hétköznapokban mennyivel könnyebben boldogulnak már.

És az még pluszban jó nekem, hogy a magántanítványaim is belőlük kerülnek ki. Minden egy japánnal kezdődött, aztán még egyel és még egyel, akik idén januártól kiegészültek egy újabbal, majd két koreaival és a múlt héttől fekete Afrika felé is nyitok :)

Most már annyi a munkám, hogy beállt az az idilli helyzet, hogy délelőttönként már semmi szabadidőm nincsen, a délutánokat viszont teljes egészében a családnak tudom szentelni, amikor gyakoroljuk az olvasást meg a matekot, vagy barkácsolunk vagy akármi. Ez sem tart a végtelenségig, hogy igénylik a társaságomat - ezt már azért most is látom, de így most nagyon jó. Egyik irányba sem billen el a "work-life balance" mutatóm és ez így van jól...

ÜVÖLTŐ SZELEK

Hogy milyen az angol időjárás februárban? Hát, három "állása" van: NAGYON szeles, BORZASZTÓAN szeles, ill. ha ezek valamelyike még esővel is társul. És mindezt honnan tudom? Hát, láttam. A karneváli szünetet kihasználva baráti látogatást tettünk Dorchester-ben, ami állítólag Anglia Floridája (ha-ha), és ott volt részünk ebben a nem mindennapi időjárásban. Jó, ez azért már ott is túlzásnak számított, a hírekbe is bekerült, még nevet is kapott (Imogen), de nekünk inkább hozzáadott az élményhez mint kedvünket szegte volna (pedig én alapvetően nem szeretem a szelet). Annál is inkább, mert amikor kinti programot szerveztünk, legalább az eső nem esett, sőt volt, hogy a nap is kisütött mielőtt újra több órára beborult volna. Így eljutottunk a  tengerhez, igaz nem arra a partra ahová terveztük, mert egy meredek sziklaparton nem tudtunk leereszkedni, miután a kisebbeket felkapta a szél!!! Eljutottunk viszont egy másikra, ahol az általunk még soha nem látott magasságú hullámok csapdosták a partot, amit egy természetes gát választott el a víztől és ahol a világ legszabályosabb kerek kavicsait lehetett begyűjteni. Az hogy fújt a szél, még segített is a keresgélésben: szigorúan lehajtott fejjel, mint annak idején a "Deltában", törtük magunkat előre.  Hát ilyen élményben mikor van része az embernek, nemde?

Itt nem jutottunk le...

De itt igen.

Kicsit szeles, nemdebár?

Meglepő módon a gyerekeket is érdekelte MINDEN. A mindenbe pedig beletartoznak a a sajátos angol furcsaságok: a másik oldalon vezetés (Londonig repültünk, ott pedig autót béreltünk), a hideg-meleg külön csapok, amitől a víz vagy leégeti a kezedet vagy lefagyasztja... köztes megoldás nincs. A WC lehúzó villanykapcsolók (a láncos fajta), a testközelbe került angol nyelv, de még a Fish & Chips is. A legmeglepőbb viszont az volt, hogy a Stonehenge mellett Borkát a salisbury-i katedrális fogta meg a leginkább. Egy templom!! Nem egy sültkrumplis-gofris-palacsintás a tengerparton, hanem egy templom!!! Nagyon örültünk, mert úgy látszik nem volt hiába az a rengeteg fagyizásnak álcázott városnézés, lassan meglátszik az eredményük is. 

Hogy hogy lehetett ilyen szerencsénk a napsütéssel pont ott és pont akkor?

És Salisbury-ben pedig már nem?

És hogy milyen volt a másik oldalon vezetni? Ezt az élményt meghagytam Rudinak. Ő azt mondja, nem is a "rossz" sáv a zavaró arra ott a gyerek, hogy szóljon: "Apa ,ez nem a másik oldal?"), a balra kis ívben kanyarodás vagy a rengeteg körforgalom, hanem, hogy bal kézzel kell sebességet váltani. Sokszor kaparászta a jobboldali ajtót az elején, míg megszokta, hogy a legjobb ha a jobb kezét a kormányon tartja, míg a balt folyamatosan a sebességváltón. Utasként viszont, szerintünk rosszabb volt mint a megszokott. Engem az zavart a legjobban, hogy a bal oldalon, tehát ahol én ültem , viszont nem volt kormány, a szűk utakon kb. 10 cm-re suhantunk el a parkoló autók, a sövények vagy éppen a házak mellett és nem volt kontrollom felette. Ez egy abszolút bizalmi kérdés: megbízom-e annyira Rudiban és a vezetői képességeiben, hogy nem súroljuk le a kocsi oldalát? Persze, hogy meg, de azért néha többször el kellett fordítsam a tekintetemet. A hátul ülőket pedig a szinte egymásba érő körforgalmak viselték meg, így váltogatni kellett, hogy ki ül elöl és kinek a gyomra kavarog hátul :)

Nekem az élő brit angol nyelv tetszett a legjobban. Az a rengeteg udvarias fordulat és szóvirág! Hát az valami gyönyörű! Mindig azt gondoltuk, hogy a német egy udvarias nép. Nos, azt kell mondjam, az angolokhoz képest "kismiskák". Mert itt is kívánnak "szép napot" a pénztárnál meg bárhol, amitől Magyarországon már könnybe lábad az ember szeme, de hogy itt egy levegővel a pénztáros nő a Stonehenge-nél a szuvenír shopban, úgy indítson, hogy "Jó napot Uram, hogy van? Kellemes volt a kirándulás?",  vagy, hogy a Tesco-ban megkérdezzék, hogy mindent megtaláltam-e amit kerestem, vagy mikor hiába kerestünk egy ebédelési lehetőséget egy istenhátamögötti kis faluban, odakiáltott egy ember hogy "Egy kicsit szeles ugye? ... Zárva? (mármint az étterem amit kinéztünk. Van innen nem messze, itt és ott...", vagy a reptéren odajönnek, hogy úgy tűnik, segítségre van szükségünk, az még 6 év Németország után is meglepő. Élő, emberi kapcsolatoknak lehettünk tanúi, amik még ha csak egy-egy üres frázis erejéig is, de működnek. Itt nem nagyon állnak szóba egymással az emberek, csak ha nagyon kell. Magyarországon meg még akkor sem... Sajnos.

Persze, 6 év Németország után az ember már hozzászokik a német direktséghez is és lehet, hogy hosszútávon ez a sok körülményeskedés adott helyzetekben idegesítene, de most kifejezetten szórakoztatott.

Szóval tetszett. Minden. De mondom legfőképpen annak örülök, hogy  a lányoknak is tetszett és, hogy újra tágíthattuk egy kicsit a világukat.

(Most pedig elolvasom az "Üvöltő szelek"-et... :))

ÁLL A BÁL!

Én alapvetően szeretek jelmezt készíteni. Nem okoz gondot, ha ugyan a meglevő szarvas ill. macska jelmez helyett Julika tigrisről álmodik. Nem okoz gondot, ha emellett még házi készítésű jelmezt is képzel az én drágám, pedig az Aldi ezen a héten tele van "nagymacska" jelmezekkel (ez persze nagy elismerés a számomra...). És az sem okoz gondot, hogy "neeem, a tigris nem narancssárga, fekete csíkokkal, hanem amolyan barnás-fehéres-feketés". És amikor én már kezdtem ideges lenni, hogy miért is nem jó macska vagy a narancssárga tigris (vagy éppen a csiga, a páva, vagy a denevér amire nagyon jó kis ötleteket láttam), akkor "Apának támadt egy remek ötlete": nézzünk tigrismintás legginget! Ne nevessetek, igenis kapni tigrismintás legginget! Nagyon ronda, de van. Aztán a barátnőnek támadt egy másik remek ötlete: tigrismintás szőrme! Igen, ez is van! Ahogy van leopárd (oké, az mindig van - gondolom), zebra és zsiráf, ugyanúgy állt az anyagboltban a polcon, kétféle vastagságban (!!) a tigrismintás szőr is. És ezek után az sem okoz gondot, hogy igaz, bár sohasem próbáltam, de egy hosszú ujjas, tigrismintás felsőt varázsoljak. Ezek után a farok és a fülek elkészítése már gyerekjáték volt...

Kitalálhatjátok: itt a farsang, áll a bál! Juliéknál a téma, az állatok. Borkáéknál a germán istenek, de az Ő Freya jelmezét ezek után már csak kiráztam a kisujjamból... Rudi a tavalyi "Rodrigo" arcát mutatja és macska pedig akkor én leszek...

NEKROLÓG

A mi kis Morzsikánk, hozta a papírformát és pontosan két év után itt hagyott bennünket. Nem mondhatom, hogy váratlanul, mert azért mi Rudival már ősz óta minden nap, amikor megláttuk, hogy még előbújik a kis házából, összenéztünk egy pillanatra hogy "húú, de jó", de azért mégis meglepett, hogy gyakorlatilag egy nap alatt lemerült benne az elem. Mi nem láttuk, mert mivel otthon voltunk már, így Borka egyik barátnőjénél helyeztük el, amíg visszajövünk. Csakhogy nem várt meg minket... Hogy megéltük-e az utolsó napját, amikor már egyszeriben olyan gyenge lett, hogy már az etetőtálkájába sem tudott bemászni, nem tudom, hogy jó- e vagy rossz. Talán jobb nekünk így, hogy nem láttuk. Így mindig úgy fogunk rá emlékezni, ahogy aznap láttuk amikor elvittük "nyaralni": kedves volt, mint mindig és relative fitt. Talán Borka barátnőjének viszont jobb volt így (még ha nem is), mert neki is van egy törpehörcsöge, aki igaz még fiatal, de egy nap ugyanígy fog járni. Azt kel mondjam, szerencsénk volt Morzsival és talán neki is velünk. Szerettük, szeretett. Kedves volt, barátságos és a lányok is igen jó gazdájának bizonyultak. És pont ez volt a szándékunk, amikor egy rövid élettartamú állatot választottunk, hogy lássuk, mennyire tart ki a lelkesedés, mennyire lesznek lelkiismeretesek vele, még ha tudtuk is, hogy azt, hogy egy nap itt hagy bennünket, meg kell éljük. Most tartunk egy kis szünetet, aztán jöhet valaki más: talán újra egy hörcsög, talán egy akvárium, talán mindkettő. Vagy egyik sem. Meglátjuk...