VAN...

 

... egy lány, egy csaj, egy nő, már amennyiben én egy lány, egy csaj, egy nő vagyok ebben a korban -kinek mi. Szeretem. Ukrán. Két gyereke van, csak úgy, mint nekem. Ő is régóta él már itt, ahogy én is. Ő is azért van itt, amiért én. Neki is megvannak a mindennapi örömei és nehézségei - nekem is. Az én anyukám Magyarországon él. Egyedül. Az övé Kijevben, szintén egyedül. Az enyém a hírekből követi az eseményeket, az övé elsőkézből. Míg én majdnem biztos lehetek benne, hogy az enyém jól van, addig ő csak annyit tud, hogy MOST ÉPP jól van. Hirtelen nagyon nagy lett a különbség közöttünk…

BÉKÉT KÖTÖK

 Nálam az nagyon is igaz, hogy ha húzna magával az örvény a mélybe, akkor bármiféle kreatív tevékenység segít a fejemet a mocsár felett tartani. Most sincs ez másként, a lelkemben, a házam táján és a világban uralkodó stresszre adott természetes reakcióm, hogy előveszem a kötőtűket és ha csak két sort is tudok haladni, már visszatalálok önmagamhoz a káoszban. Volt, hogy egy teljes évig kötöttem, egyik zoknit a másik után, míg valahogy jobb lett (szóljon, aki még nem kapott 😉). Aztán elkezdem egy pulóvert és csodák csodája be is fejeztem! Na, nem 3 hát alatt, mint azt a minta leírásnál néha megadják, de szezon végén kezdtem és mire újra hideg lett, el is készült, azóta is hordom. Most is pulcsit kötök, mert az kellően hosszú ahhoz, hogy mire a végére érek, talán visszatér az élet a régi kerékvágásba és előmerészkedhetünk az ágy alól…