GRÚZIA BEKÖLTÖZÖTT HOZZÁNK

 

"Endlich wieder Buffet!", vagyis "Végre újra büfé!" - sóhajtott fel Borka osztályából egy apuka, miközben gyűltek csak gyűltek a finomságok az asztalon. Sokéves waldorf páyánkat egy valami biztosan végigkövette: a büfé! Mert a covid-ig szinte havi szinten készítettünk valamit, hol évnyitóra, hol bazárra, hol szinházi előadásra... ide-oda, de 2020 tavasza óta nem hogy büfé nem volt, nem volt semmi. Egészen mostanáig! Megérkezett ugyanis a grúz csere-csapat, hogy 10 napig nyakig merüljön a német kultúrában. (Ez már eleve vicces volt nálunk, akik ugye...de nem baj azért a hétköznapi kommunikációt nálunk is lehett gyakorolni...) De úgyis mondhatnám, hogy Grúzia beköltözött a mi német-magyar életünkbe, hogy egy intenzív parfüm felleget és egy hulla fáradt vendéglátó gyereket maga után hagyva 10 nap után, ahogy jött úgy el is mentjen. Ezalatt az idő alatt én megtudtam, hogy pontosan hol is fekszik ez az Európát és Ázsiát összekötő kis ország, aminek kultúrája is európai ugyan, de egy kis orientális, de ugyanakkor szovjet touch-csal. Hogy az orosz és a grúz nyelv együttesen van jelen a hétköznapokban (érdekesség, hogy mindkettőnek saját írásmódja van és egyik sem az általunk ismert). Hogy nem mindenki sötét bőrű és fekete hajú. Hogy szeretik az erős illatokat és az édes ízt. Hogy igenis létezik kék (!) tea. Hogy a néptáncuk nagyon mutatós. Hogy az időt nagyvonalúbban kezelik mint itt (na jó, azért ebben németeknél mindenki nagyvonalúbb). Hogy az ő iskolájukban a nemzetköziséget az azerbajdzsáni, török, orosz és ukrán diákok jelentik. Hogy -saját bevallásuk szerint- igen vendégszerető, de a egymással már kevésbé kedves népről van szó. Hogy a nagy hamburger láncok ott is megtalálhatóak, de az olyan földi paradicsom, mint a Zara vagy a többi kétbetűs ruha-láncok már nem és, hogy vásárolni Törökországban érdemes (vagy Németországban pl.😉). Hogy a tengerparton, ahonnan ők is jöttek csak kettő évszak van és míg mi itt már a vastagabb kabátokat vettük elő, addig ők a 35 fokból érkeztek. Hogy az iskola reggel 9-kor kezdődik és maga a tanév szeptember közepén  egy 3 hónapos nyári szünetet követően. És hogy a mi DM-ünk maga a menyország (ahová naponta érdemes benézni), ill. hogy a currywurst a kulinária csúcsa (illetve az AAchener Printen, ami egyfajta mézeskalács szerűség, szoros második). De a legnagyobb tanulság számomra: hogy a 17 évesek mindenhol egyformák: ugyanúgy néznek ki, ugynúgy öltözködnek, ugyanúgy kellemetlen nekik a felnőttek társasága, ugyanúgy szeretnek vásárolni, együtt lenni, zenét hallgatni és vihorászni teljesen függetlenül attól, hogy hol élnek a világban, Németországban, Grúziában vagy éppen Magyarországon...

ÍGY.

Az hogy Ázsiában nem könnyű gyereknek lenni már sokszor hallottam a tanítványaimtól. Már születéskor megindul a verseny a legjobb egyetemi helyekért és ennek érdekében mindent, de mindent feláldoznak a szülők. Nem lelkiznek, hogy mi a jó a gyereknek, különóra vég nélkül egy "magasztos" cél érdekében. Amikor erről a koreai vagy taiwan-i tanítványaim mesélnek, mi, akik világ elkényesztetett nyugati felén nőttünk fel, csak hallgatjuk őket elkerekedett szemekkel, hogy "ilyen nincs"! Hogy este 10ig iskolában vannak, aztán haza és még akkor jön a külön tanár, aki éjfélig foglalkozik a gyerekkel. Aztán másnap kezdődik minden előröl...

De szerencsére, ahogy lenni szokott, ott sem hajlandó mindenki beállni a sorba. Borka egyik tanára, egy ízig-véri dél-koreai nő. Borka imádja és már  annyi minden jót hallottam róla, hogy csak ezért is elmentem a fogadó órájára, hogy megismerjem. És velem is megteázott ahogyan a gyerekekkel szokott az óra elején és rám szánta az időt és nem volt olyan érzésem, mint a többi tanárnál, hogy 15 perc az 15 perc és semmivel sem több. Jó, gondolom a fafaragás tanárhoz eleve kevesebben mennek, nincs rajta túl nagy idő nyomás... Szóval teázgattunk és közben elmesélte az élettörténetét.

Én mindig is csodáltam azokat az embereket, akiknek van mersze megfordítani az életük kerekét, főleg egy olyan konform kultúrában mint az ázsiaiak legtöbbje. Az ő története ott kezdődik, hogy éldegéltek a férjével Szöulban. Mindketten a számítástechnika területén dolgoztak éjt nappallá téve, amiben  ott semmi szokatlan nincs. Mindenük megvolt, jól kerestek, csak éppen nem látták egymást szinte soha. Hétköznap dolgoztak, hétvégén pedig aludtak. De ezt is normálisnak gondolták. Aztán kiderült, hogy gyereket várnak és ekkor jött al első megvilágosodás: ők nem akarják, hogy a gyerekük így nőjön fel, ahogy ők is, iskoláról iskolára vándorolva az egyetemi diploma megszerzésig, kvázi családi élet nélkül. Ekkor került a tanárnő kezébe egy könyv, az addig számára teljesen ismeretlen, waldorf pedagóiáről. Miután elolvasta, ő is úgy volt vele, mint mi az ázsiai rendszerrel: "ilyen nincs!" 

És itt el is dőlt a sorsuk. Kinézett magának egy waldorf képzést Németországban. Mindent feladtak, nem törődtek a barátok és rokonok véleményével, felpakoltak és ide jöttek úgy, hogy sem ő, sem a férje nem tudott németül. Egy évig intenzív nyelvtanfolyamra járt majd megkezdte a tanulmányait. Rudolf Steinert magyarul olvasni is nagyon nehéz. hát még németül, hát még hiányos nyelvismerettel! Mindenen kétszer kellett magát átrágnia, minden kétszer annyi időt vett igénybe és ráadásul közben megszületett a második fia is. Két kisgyerek mellett, éjszakánként tanult (ehhez kell viszont az ázsiai vasfegyelem) és ebben a tanévben felette az i-re a pontot. Tavaly még a gyakorlatát töltötte itt az iskolában, idéntől pedig teljes állású tanár. Nem bánt meg semmit. Kevesebb ugyan a pénz mint akkoriban, de teljes életet élhetnek a gyerekekkel. És hogyan lett számítástechnikusból fafaragás tanár? "Az az anyám álma volt. Az enyém a művészet." A férje is szakított a számítástechnika világával: Ő fogorvosnak tanul!! És mikor kérdeztem, hogy neki mennyi van még vissza, csak ennyit mondott nevetve: "Nem tudom. Nem merem kérdezni, mert azzal csak idegesítem! A lényeg, hogy lassan élünk és együtt vagyunk". Így.

TARKABARKA

Ki látja a magyar zászlót?

Ismét eljött a bonni kisebbségek bemutatkozó napja. Már meséltem róla tavaly is   ( és ha most tudnék egy direkt linket kapcsolni az akkori beírásomhoz, megtenném, de sajnos nem tudok, vagy az archívumban érdemes kutakodni vagy az emlékezetében annak, aki már akkor is olvasta.) Most a főtérre és környékére tették, mert nálunk itt  a Parkban valami más program volt. Így egy kicsit szűkösebb ugyan, de ugyanolyan színes volt a program mint azelőtt. Itt, Németországban szeretik az egyesületi formát. Mindenre szerveződik egy, így mi sem természetesebb, hogy az itt élő népek is egyesületbe tömörülnek. Ez a mai is egy jó alkalom volt a számukra, hogy bemutassák magukat, ill. adományt gyűjtsenek a működésükhöz. Persze ez nekünk (mármint a család nőtagjai számára) jó ürügy volt, hogy aprópénzért válasszunk magunknak vásárfiát, és mindezt ráadásul egy-egy magasztos cél érdekében (ha!). Így aztán gazdagodtunk egy-két afrikai karkötővel, zsírkőből faragott szivecskékkel és az ujjunk hegyén egyensúlyozó szitakötővel, amik megvásárlásával támogattunk egy ivóvíz projektet Beninben (én már tudom, hol van!) és egy vietnámi segélyszervezetet. Persze idén is leginkább hasukon keresztül fogták meg a nézelődőket, mert minden standra kivétel nélkül jutottak finom falatok is a világ minden részéről. Csak úgy terjengenek az illatok (és ezúttal nem úgy mint nálunk a lépcsőházban esténként), harsog a zene, rabul ejtenek a színek, a hangulatok. Hihetetlenül izgalmas! Érdekes, hogy európai stand nem nagyon akadt, talán csak lengyel, orosz és román és spanyol, annál több dél amerikai, ázsiai, ill. afrikai, talán mert ők minden tekintetben egzotikusnak számítanak a világ eme csücskében.

Indiai henna festés

Girlandok Mexikóból

Üzbég nemez mamuszok

És aki elsőként megmondja, hogy mi is fő a kondérban, ajándékban részesül!!! Ne hagyjátok ki!!

NEMZETKÖZI

Hűűű, ez volt ám a multikulti a javából! Szombaton tartották a Bonnban élő különböző nemzetiségek közös ünnepét tőlünk 10 perc biciklizésre a parkban. Itt lehetőségük volt ételeken, zenén ...stb. keresztül bemutatni a kultúrájukat. Voltak sok afrikai, dél amerikai és ázsai országból, de európából is bolgárok meg görögök (magyarok nem, pedig sokan vannak). Rajtuk kívűl még számos civil szervezet is képviseltette magát, bemutatták  a munkájukat meg adományt gyűjtöttek. Én is vettem egy angol nyelvű regényt 1 Euro-ért és egy vietnámban újságpapírból készített csillagot, az előbbivel a bonni nőegyletet támogattam, az utóbbival pedig egy emberjogi szervezetet. Lehetett volna sokféle érdekeset is kóstolni, de pont ebéd és vacsora között voltunk (nem számítottunk ilyen nagyszabású eseményre), így a gyerekek kaptak egy abszolút "multikultúrális" fagyit, mi pedig a nászútunk emlékére egy-egy mojito-t kortyoltunk el , igaz nem kubait, mert ők kifogytak, hanem brazilt, de a délután hátralévő része így is felettébb emelkedett hangulatban telt. Színpadot is állítottak, ott pedig zenés műsorokat nézhettünk, ill. hallgathattunk. Kicsit emlékezetetett a dánia nyaramra, amikor is 3 hónapot tölthettem Koppenhágában egy nyári egyetem hallgatójaként. Több százan voltunk, 24 országból és csütörtök esténként mindig egy-egy nemzet készített bemutatkozó műsort. Mi (valamely oknál fogva) kőkeményre sikeredett pogácsát kínáltunk a felettébb hamisan elénekelt "Hajmási Péter, Hajmási Pál" "világslágerhez" (de a közönség nagy részét ez egyáltalán nem zavarta. Sok Tuborg fogyott akkoriban).... Hmmm... És mindjárt nem is olyan nagy baj, hogy a magyar itt nem képviseltette magát ... Persze ez már régen volt, mondhatni "azelőtt", 1996-ban. Azóta már a pogácsa sütés is jobban megy, ha az éneklés nem is...

Angolából...

Tegnap a kanadai-kinai szomszedaink meghivtak grillezni ide a hatsokertbe. Nem a legjobb a kep, de mindenkeppen szerettem volna erzekeltetni hogy hanyfele nacio is jott ossze. Ugyanis meghivtak meg a szomszed hazbol az ugyancsak kinai baratikat (ok 7 eve vannak itt es a showbizniszben dolgoznak, hogy mit azt nem tudom. Van egy nagyobbacska lanyuk,

(a kepen a bal szelen, ill. apa Borka mellett). Aztan itt volt a hazigazda ugyancsak kinai unokatestvere a nemet ferjevel Frankfurtbol (kek polo, allo lany). A hetterben a grillnel (a fustben) all a kanadai szomszed es akivel beszelget az a mi lakasunk elozo berloje. O irani, neki nemet felesege van (aki mellesleg angolt tanit kulonbozo vallalatoknal csak ugy mint valaha en is). Nekik 2 kislanyuk van, a nagyobbik 5 eves, a kicsi 13 honapos. Neki eppen 39 fokos laza volt de ez latszolag senkit nem erdekelt, "csak ugy" megemlitettek es nem zavartattak magukat. Es hat ott voltunk mi is. A nagydarab nemet pasas, aki betolti a kepet, a perzsa csalad oldalagi rokona, de meg nem vilagos , hogy hogyan is kapcsolodik hozzajuk. Az angol, a nemet a kinai es a magyar szo keveredett, a perzsa, a kinai es a nemet konyha remekei felett (mi fagyit vittunk es epret, ez nem szamit nemzeti konyhanak). Azt kell mondjam, a perzsa es a nemet konyha tenyleg remekelt (salatakkal, kolbaszkakkal meg egyeb grillhusokkal), de a kinai azert ne a mi izlesunk sem allagat sem izet tekintve: ettunk hideg zoldbablevest desszertkent ill. egy gombabol keszult edesseget, ami ugy nezett ki mint a kefirgomba tenyeszet (kinek mar volt otthon az tudja mirol beszelek) datolyaval es lotuszvirag maggal keverve. Az ize cukros vizhez volt hasonlatos, tehat semmi kulonos. Allitolag a nok megszepulnek tole, hat Isten latja lelkemet es megprobaltam de egynel tobbszor nem tudtam venni belole!

A hangulat nagyon jo volt, sokat nevettunk. A gyerekek kozben bicikliztek, meg labdaztak mellettunk az udvaron. Nagyon jo erzes hogy ilyen befogado kozossegbe csoppentunk, de ez azert is lehet igy, mert itt a legtobben idegenek csakugy mint mi. Csupa nemet szomszeddal mar nem biztos, hogy ilyen gyorsan sikerult volna megtalalni a helyunket (mar amennyire ezt egy het utan el lehet mondani). Az elozo lakok is nagyon helyes emberek es mivel itt maradtak az utcaban csak egy nagyobb lakasba mentek, biztosan talalkozni fogunk veluk meg. Holly-val szamot is csereltunk es mivel kozvetlenul a jatsztoter mellett laknak, bizonyara hintazunk meg egyutt veluk.

A nyaralas erzetem tegnap hamar kodde valt, mivel Rudi reggel elment dolgozni es este 6-ig elo sem kerult. Delelott gondoltunk egyet es elindultunk a boltba, hogy legalabb ebedrevalonk legyen. A bolt autoval egyaltalan nem tunt messzinek, de kismotorral es kisbiciklivel masfel ora alatt jartuk meg oda-vissza. Oda meg csak-csak elvergodtunk, Julikat es csak az utolso egyharmad uton kellett cipelni, de visszafele! A boltban a legszuksegesebbekre szoritkoztunk (ezek beszerzese sem volt egyszeru, mivel mindket gyerek gurulos kosarral egyensulyozott az amugy is igen szuk helyen, es ha rajtuk mult volna, mindent meg is vettek volna), megis teli lett a szatyrunk. Igaz, kozben kijavult az ido igy a kabatokat, salakat is be kellett dobni. Visszafel Juli mar egyaltalan nem akart motorozni, sot inkabb vitette magat, es Borka is faradt volt mar. Igy egy darabon vittem Julit, a szatyrot es a kismotort, majd ot a nyakamba vettem es a felszabadult kezemmel toltam Borkat aki mar sirt a faradsagtol. Na, itt nem orultem annyira a mi nemetorszagbeli kirandulasunknak! Delutan lementunk a jatszoterre, ahol ket amerikai mama+gyerek felallas csuszdazott (ok angolul beszeltek), aztan egy torok (?) mama a kisfiaval (ok torokul), majd egy franciaul beszelo papa+mama a kisgyerekukkel (ok franciaul), ill. mi, magyarul. Hazafele meg osszefutottunk a fenti, indiai szomszeddal es valtottunk par (angol) szot a kinai lannyal innen szembol. Ez am a multikulti! Nemetet meg nem is hallottunk miota itt vagyunk. Mintha nem is Nemetorszagban lennenk!