VÉGRE VALAHÁRA...

... 3 itt töltött  év után magamat kihúzva, a saját szememben is nagyot nőve, 50 centire a föld felett repkedek. Ugyanis: MUNKÁT KAPTAM!! Nem, nem állást, "csak" munkát, de már ez is nagyon boldoggá tesz. Az amerikai iskolában kaptam egy csoport, angolból középhaladó szinten álló anyukát. Általában ők is, csakúgy mint én, a férjük oldalvizén kerültek ide, a gyerekeik járnak az iskolába, de ők maguk nem tudnak annyira angolul, hogy az elegendő legyen a barátokra találáshoz, a beilleszkedéshez, a boldoguláshoz a saját, amerikai közegükben.

Még nyáron eldöntöttem, hogy munkát fogok keresni, mert már eleget voltam itthon. Miután elküldtem a jelentkezésemet egy pár nyelviskolába (és miután kaptam egy pár elutasító választ, hogy nem vagyok elég anyanyelvi, nem keresnek tanárt, nyilvántartásba vettek...blabla), csak az érdekesség kedvéért ránéztem a nemzetközi iskola honlapjára és láttam ám, hogy tanfolyamot indítanak a fent nevezett célközönség számára. Érdekes, ezen nem rágódtam egy pillanatnál sem tovább (míg a "rendes" álláspályázatra hetekig készítettem össze az anyagomat...), azonnal felvettem a kapcsolatot a szervezővel és a legnagyobb meglepetésemre, tört magyarsággal választ is kaptam. Mármint nem azon lepődtem meg, hogy választ kaptam, hanem,  hogy valaki, amerikai létére, magyarul ír nekem itt Bonn külsőn.  Kiderült, hogy még a rendszerváltás idején a Békehadtest szervezésében Hajdúszoboszlón töltött pár évet, onnan a nyelvismeret. Ő nem vacakolt azon, hogy nem vagyok anyanyelvi, aláírta egyből, hogy anélkül is lehet valaki jó angolból és esetenként tanárnak pedig még jobb. Találkoztunk és itt ért a második meglepetés: 2 évig kvázi fej-fej mellett éltünk,  mivel a szomszédos lépcsőházban laktak (nem a lépcsőházban, nyílván...). Láttam én őket jönni-menni, tudtam, hogy 4 gyerek van és azt is tudtam, hogy az indiai lány alattunk náluk dolgozik, csak azt nem gondoltam volna, hogy valaha közünk lesz egymáshoz. Szerencsémre a hétfői csoportot vivő tanár lemondani kényszerül , így be is ugorhatok a helyére. Ma voltam megnézni az ő utolsó óráját és nemsokára kezdhetek is (itt ért a harmadik meglepetés: a fent említett indiai lány is ott van a csoportban). 

Hát, mint a hal, akit visszadobtak a vízbe - pontosan úgy éreztem magamat. Emberileg, szakmailag és mindenhogyan. A csoport nagyon helyesnek tűnik: svájci, olasz, koreai, japán, indiai ...stb. anyák, akik pontosan azt várják ettől a tanfolyamtól, amit én a németemtől: felnőtt társaságuk legyen, kitörhessenek a napi rutinból, használják az agyukat, és nem utolsó sorban megtanulják annyira  a nyelvet, hogy a napi iskolai szituációkban boldogulni tudjanak: barátkozzanak, szót értsenek a szülőtársakkal és a tanárokkal, tudják követni, hogy mi zajlik az iskolában, a szülőértekezleten ne vesszen el az információ (és ne felejtsék ott a gyereket az iskolában, csak azért mert valamit nem pontosan értettek. Ahem...) ...stbstb. Pontosan értem, mert nekem is ezért fontos a nyelv. Csak nekem a német. És nagyon örülök, hogy végre van valami, amit én adhatok másoknak és nem én vagyok a kiszolgáltatott fél. És annyira boldog vagyok ettől, hogy azt sem bánom, hogy önkéntes munka, mert az én helyzetemben vannak dolgok, amik pénzben nem megfizethetők:

- felnőtt emberek társasága

- kitörés a napi rutinből,

- hogy használjam az agyamat

- hogy a szakmámban dolgozhatok...

- ... ami visszadja az önbizalmamat...

- ... az önértékelésemet

- ... ami feltölt

- ... amitől kihúzhatom magamat

- és amitől 50 centire a föld felett lebeghetek.

Hát ezért éri meg nekem, önkéntes alapon is. Értitek?