(IDÉN) UTOLJÁRA

Jó, még  utoljára, aztán abbahagyom ezt a cseresznyefa-témát, de tényleg annyira, de annyira szép, hogy nem lehet betelni vele! Egyszer találtam egy cikket, ami a világ nemtudomhány csodáját volt hivatott bemutatni és ott szerepelt a bonni Breite Strasse is cseresznyeafa virágzás idején...

Akkoriban még nem volt ilyen turistalátványosság, valószínűleg az ázsiai bédekkerekben sem említették, mert évekig jártam el alatta, azt gondolván, talán csak nekem tűnt fel, hogy micsoda egy gyönyörűség hever a lábunk előtt, de azóta már ázsiai turisták százai lepik el az utcát ilyentájt. A minap azért mi is csatlakoztunk hozzájuk egyrészt, hogy kihasználjuk az utolsó balzsamos, szinte nyári estét (na jó, egy időre, aztán talán látjuk még a napot) és kicsit turistáskodjunk a saját városunkban, másrészt pedig, hogy még az eső előtt megcsípjük a világnak eme nemtudomhányadik csodáját ....

(Sajnos azóta már mindez a múlté... Esik, fúj. Hát éljünk a mának!)

JÚLIA & JULIA

A mi Júliánknak van az iskolában egy ún. "Paten"-je: Julia. Minden elsős kisdiák kap egy elsős középiskolás "gyámot", akivel az első napon, az évnyitón már összeismerkedik. Igazából úgy  van, hogy a Patenek, amikor még csak 8-ba járnak megkapják a leendő elsősök névsorát és választanak maguknak valakit, akinek megvarrják a kézimunka órára  a kis batyuját , benne egy kis üdvözlő ajándékkal.

Juli esetében ez a választás valahogy sorsszerűnek tűnik: Julia a Júliát, ennyi volt biztos. Azt még a nagy Julia sem tudhatta, hogy a kicsi is nagy állatbarát és sőt, még külsőre is hasonlítani fognak egymásra! Könnyen el tudom képzelni, hogy a mi kis Julink 15 évesen valahogy úgy fog kinézni, mint a nagy. A Patenek feladata az első hónapokban a kicsik "beszoktatása": a szünetben játszani velük (de legalábbis rájuk nézni), átkísérni őket a napközibe, cipőt kötni.... effélék. Ehhez jön még, hogy ők tanítják meg őket kötni is, ami a w. pedagógia egyik alappillére (ugyanis rendkívül fejleszti az agyat). Aztán az idő múlásával a Patenek is elmaradnak, mindenki teszi már a dolgát, de a mi két Júliánk között megmaradt a barátság: könyvtárba járnak, együtt takarítanak, amikor a nagy a soros (a felsőbb évesek takarítják a termeket, a folyosókat tanítás után), vagy csak együtt lógnak, kéz a kézben. Nagyon helyesek!!

A nagy pedig most két hétig Angliában dolgozik egy farmon az osztályával. És tegnap képeslapot hozott a posta! Angliai anzix ill. üdvözlet Juli születésnapjára. Látszik, hogy ő készítette: kigondolta, megrajzolta, körömollóval kivágta, felragasztotta és elballagott a postára. Mindezt egy kvázi osztálykirándulás kellős közepén, 15 évesen! Julival madarat lehetett volna fogatni (de velem is a meghatottságtól)! Szeretném ha az én gyerekeim is ilyen érzékenyek lennének majd ebben az életkorban. Így törődjenek majd embertársaikkal, gondoljanak majd rájuk. Most még nincs gond, mert alaptermészetüktől fogva, amolyan "jótét lelkek", de a kamaszkor még hozhat fordulatot, de talán nem "akkorát"... 

Jobbról a második a kicsi és hozzá a nagy

SZAKURA...

... avagy a mi kis cseresznyefa-virágzásunk:

 

Hát nem szép az élet?

SUSHI VACSORA

Rudi  névnapi gálavacsorája nagy nemzetközi összefogással készült. Úgy is mondhatnám, a nagy magyar-japán barátság jegyében. Egyszer már írtam arról, hogy van egy japán tanítványom. Sőt, amióta nem írtam róla, már három is lett. És egyszer írtam arról, hogy az egyikőjük milyen isteni szusit csinál. Hát most nem kóstolóba kaptunk, hanem én vettem tőle egy "mesterkurzust". Ugyanis ez lett Rudinak az ajándékom. 

Alapos elméleti felkészülésemet segítette ez a részletes, fényképekkel illusztrált bevásárló lista, amivel felszerelkezve elmentem egy ázsiai boltba ( a bonni japánok, Düsseldorfban vásárolnak, ahol mintegy 8000 japán él és minden "hazai" szolgáltatás elérhető: üzletek, teaházak, fogorvos, fodrász, iskola... Úgy is hívják "D. a rajnamenti Tokió"), de nekem ez a kicsi, közeli is megtette. Főleg mert csak a külső borításként szolgáló tengeri alga lapokat kellet beszereznem.  Azt gondoltam, papírból dolgozva gyerekjáték lesz megtalálnom, de őszintén szólva még is így meggyűlt a  bajom a sok ázsiai felirattal. Szerencsére a többit, a szusi ecetet és a speciális szuper-ragadós rizst a tanítványom hozta - szerinte 5 kilót felesleges lett volna megvennem, ő meg úgyis főz minden nap (igaza van).

Sajnos megint elfordult a kép...:(

A japánok. hagyományosan nyers halat tesznek a közepébe főtt répával, uborkával és avokádóval, de ha nem a földieiknek

készítik (vagy nem jutnak el Düsseldorfba) inkább maradnak a füstölt lazacnál. Mi nem bántunk! :) Egyet mutatott meg, hogy hogyan, meddig terítsem szét a rizst (tényleg ragad!!) a "maki" nevű bambusz alátétre helyezett "nori" algára, aztán hova, mennyi töltelék kerüljön, ill. a kunszt, a feltekerés mikéntjét.

 Hát míg ő 3 perc alatt cakkundpakk elkészült eggyel, nekem még bizony gyakorolnom kell a technikát, de azt kell mondjam, minden elfogultság nélkül, hogy elsőre egészen jól sikerült. Az izét nem lehet elrontani, olyan tenger ízű amilyen, semmiféle plussz fűszer nem került bele, ill. csak evéskor mártogattuk egy kevés szójaszószba. A kérdés, hogy a feltekerés mennyire jól sikerül, hogy a töltelék mennyire lesz középen vagy esetleg elcsúszik-e a szélére.  Hát az elsők ilyesfélék lettek:

Voila! Hát ha mesterkurzust még nem is tudnék adni, de lehet hogy egyszer magamtól is megpróbálkozom vele.  Ő cserébe ezekért a könnyű, már-már légies falatokért egy jó kis babgulyás receptet kért tőlem...