HÉTKÖZNAPI BOLDOGSÁG

Előzmény 1.

Hallo Nóra, az előző tanárnő még annak idején engem jelölt ki arra a feladatra hogy a házifeladatot a hiányzók számára összefoglaljam és továbbítsam. Szivesen csináltam, nem is volt ezzel semmi probléma, de nem szeretnék úgy járni, mint egynémely politikus, akik egyszerűen beleragadnak a szerepükbe, ezért Güntherrel megbeszéltem, hogy mostantól ő veszi át a feladatot.

Baráti üdvözlettel kívánok kellemes hétvégét, Gerd

Előzmény 2.

Kedvesek, az előző tanárnőnk, Tina, az alatt a rövidke idő alatt míg velünk volt, engem bízott meg a házifeladatok továbbküldésével, amit én mindig szivesen meg is tettem, de azért néha nem árt egy kis változatosság.

A pénteki viszontlátásig, Gerd

Fejlemény:

Jó reggelt kedves csoporttársak, kedves Nóra! Múlt pénteken Gerd azzal keresett meg, hogy volna e kedvem átvenni tőle a házifeladat-felelős pozíciót. mert ő már nagyon régóta csinálja és nem akarna úgy járni mint egynémely politikus, akik egyszerűen beleragadnak a szerepükbe. Jeleztem feléje, hogy bár véleményem szerint nálánál senki sem alkalmasabb erre a posztra, a magam részéről készen állok a feladatra, de Tieteket is meg kell kérdezzelek róla. Szóval a kérdésem az lenne, hogy egyetértetek-e azzal, ha ezentúl én küldeném tovább a házifeladatot azoknak, akik valamilyen oknál fogva nem tudtak az órán részt venni? Vagy lenne esetleg más,  aki a feladatot szívesen átvállalná?

A viharos idő ellenére legyen szép a vasárnap és már nagyon várom a jövő pénteket. Üdvözlettel, Günther

1. válasz:

Hallo Günther, sajnálom, hogy a Gerd megválik a posztjától, mert az összefoglalói nem csak hogy percízen, de legnagyobb örömömre mindig egy csipet humorral is fűszereve érkezteztek. A döntését ugyanakkor megértem és tudom, hogy személyedben egy méltó utódra talált. Nagyon örülnék, ha Te vennéd át a feladatot. Baráti üdvözlettel kívánok további szép hétvégét! Irmi

2. Válasz

Kedves Günther! Nagyon örülök, hogy átveszed a feladatot és biztos vagyok benne, hogy továbbra is jó kezekben leszünk nálad.

Kedves Gerd! Nagyon köszönöm az eddigi munkádat. Amikor nagyjából egy évvel ezelőtt a csoporthoz csatlakoztam, nagyon meglepődtem, már pozitív értelemben, hogy van valaki, aki ennyire szívén viseli az ügyet és a feladatot ilyen szívvel-lélekkel és ennyi humorral végzi.

Baráti üdvözlettel kívánom, hogy legyen szép hetetek. Josef

3. Válasz

Hallo, kedves csoporttársak! Én is csatlakozom az elöttem szólókhoz. Gerd, Te mindig is remekül végezted a munkád és biztos vagyok benne, hogy benned sem fogunk csalódni kedves Günther! Mindkettőtöknek köszönöm és már , ami az időjárást illeti, nyugodalmas hétvégét kívánok, Rita

4. Válasz

Én is csak annyit tudok mondani, hogy köszönöm Gerd, neked pedig Günther, gratulálok az új pozíciódhoz! Remélem, mindenkinek jól indul majd a hete! Baráti üdvözlettel, Ingrid

Ez a levelezés az egyik csoportomban zajlott le a minap. Gyűjtöm azokat a pillanatokat, amikor tanúja lehetek annak, hogy ha nyomokban is, de még élnek a régi értékek. Hogy az emberek nem csak arctalanul elrohannak egymás mellett, hogy "jó, jó, de most igazán erre nincs időm, mert értsd meg, hogy körülöttem forog a világ", hanem észreveszik, megállnak és megköszönik a fáradtságot, amit a másik értük, az ő életük megkönnyítéséért / megszépítéséért tesz. Pedig tényleg nincs másról szó, csak  annyi, hogy valaki péntek délután összefoglalja, hogy mi is lesz a házifeladat a következő hétre és elküldi a közös csoportba, amit aztán a fentiekhez hasonlóan mindenki annak rendje és módja szerint meg is köszön. Látszólag nem nagy ügy, de mégis, mert ezáltal senki nem marad le, nem veszíti el a fonalat, ott tudja legközelebb folytatni, ahol mindenki más. Ennyi, de mégis sokkal több! Mert azáltal, hogy jelzik Gerd felé, hogy értékelik a fáradozásait, biztos vagyok benne, hogy ő azonnal szárnyakat növeszt, míg a többiekben pedig ezzel egyidőben szétárad az örülök-hogy-örülsz érzése. Ez mindenkinek csak jó, nem? A sok rohanás mellett a dicséret, mint olyan, sajnos egyre ritkább (érdekes, hogy a kritika viszont nem), pedig sokat jelent mind annak, aki adja és annak, aki kapja, És látjátok, talán csak ennyi kellene a hétköznapi boldogsághoz? Egy pár jó szó. De az naponta...

PORCELÁNCICA

Ha tegnap nem jön meg az értesítés, hogy ma olyan szél várható, hogy jobb, ha az iskolák zárva tartanak, eszembe sem jut, hogy pánikba essek vagy azon gondolkodjak, hogy én is lemondom az órámat és jobb ha itthon maradok, sőt még jobb, ha bebújok az ágy alá és ki sem mozdulok (bár a Covid miatt már úgyis ez a legbölcsebb, amit tehet az ember – már ha médiára hagyatkozik). Akkor csak felkeltem volna, csak úgy, mint máskor és megállapítottam volna, teljesen analóg módon kinézve az ablakon, hogy ma elég szeles az idő és majd maximum nem biciklivel megyek dolgozni. És fogtam volna kiskutyát és igaz, a fákat messzire elkerülve, de elmentünk volna sétálni, utána pedig a munkába, csak úgy, mint minden nap. Igen ám, de hagytam magam a média által megvezetni, hogy ma ez különösen veszélyes és le is mondtam mindent. Igen, fúj. Igen, eléggé. Igen, fütyülve átsüvít a lakáson, de közben süt a nap és ettől már az egész nem is tűnik olyan félelmetesnek, csak én érzem egyre inkább úgy magamat, mint valamiféle porceláncica, amit mindentől óvnak. Mert közben dolgozik bennem a kelet európai önbizalomhiánnyal kevert kivagyiság, hogy mi mindig és mindenkor, tűzön-vizen át, ha kell, ha nem helytállunk. Nálunk még betegség miatt sem maradnak otthon az emberek, nem hogy az időjárás miatt, hálló?! Mert hát mi van, ha nem teljesítem a feladatomat, mi van, ha megszólnak? Pedig nem szólnak meg. Senki nem bánja, hogy ma nem kell otthonról kimozdulnia. Ki azért, mert a gyerek otthon van, ki azért, mert így biztosan nem esik a fejére egy tölgyfaág sem és megéri a holnapot meg a jövő hetet, amikor majd újra jöhet angol órára. És különben is hivatalos riasztást adtak ki, és a német ember pedig szereti magát tartani az előírásokhoz és slussz-passz, nem kell itt az önmarcangolás! El lehet a napot itthon is szépen tölteni: van tea, van online japán filmfesztivál és lesz ebéd és a frizurát sem fújja szét a szél!

NYOMKÖVETÉS

 

Már hetek óta mocorog bennem valami: hogy írni kellene újra, csak most nem másokról hanem ezúttal magamat tenni ki az ablakba, hadd lássa ország világ, hogyan képeződik le mindaz, ami kint van, itt legbelül. Mert a lányok már nagyok, nem lehet őket csak így közszemlére tenni, így maradok én az észrevételeimmel meg az állandóan kavargó gondolataimmal, amiket meg jobb "kicsatornázni", ne foglaljanak olyan sok helyet a fejemben.  

Itt van például a tavasz... vagyis még pont, hogy nincs, csak majdnem: mert akárhogy is érzi az ember már zsigeri szinten, hogy bizony idén is el fog jönni, valahogy mégsem hiszünk benne és hagyjuk, hogy a fáradság ránk telepedjen és lehetőleg ne is eresszen. Mert hosszú, mert hideg, mert szeles, mert sáros, mert sötét. Pedig dehogyis! Már szinte egyáltalán nem sötét és egy pár napja már nem is olyan hideg. És mióta a Nap is lát minket, mert váratlanul kinyílt az ég felettünk, azóta meg könnyebb is minden. Egy kicsit. Mert hirtelen észrevesszük a fű zöldjét és az ég kékjét és a hóvirág fehérjét és annak a bokornak is a kis rózsaszínjét, aminek a nevét sajnos nem tudom, de minden nap rácsodálkozom, hogy jé, ez meg ilyen korán…?! 

A minap baktattam az esőben, sötétben, a nyakam behúzva, a kezem a zsebemben. Mentem, nem is néztem semerre, hagytam, hogy kiskutya vigyen. És egyszerre megcsapott egy erős, édes, hamisíthatatlan virágillat. Csak úgy „rám dobták” a semmiből. Még vissza is kellet lépjek párat, hogy hát ez meg…? Egy lonc bokor volt, sárga virágú, amit az ember, ha nincs szeme az ilyesmihez még talán nappal sem vesz észre, nem hogy este. Hát persze, hogy akkor az illatával kell kitűnnie, ha már egyszer a megjelenése olyan szerény! Sőt, szinte tolakodnia kell, hogy a magányos és kevésbé magányos kutyasétáltatók a sötétben, a szemerkélő esőben, fejüket lehajtva, nyakukat behúzva is észrevegyék, hogy jön ám a tavasz, de mindennek  meg van a maga ideje :) Türelem, talán már nem kell sokat várni, de addig is lehet a jeleket figyelni, a nyomokat követni. Mert minden nap elénk ugrik egy apró bizonyosság, csak észre kell venni!