Íme, az első sütéseim a kerámia szakkörön. Azóta már van több is, de ezek leptek meg a legjobban. Mivel fogalmam sem volt róla, hogy mi fog kisülni a festés után, mert el sem tudtam képzelni, hogy hogyan fog kinézni mindez azután, hogy egy nagy vödör mázba belemerítjük, majd lecsepegtetjük és az így keletkezett egyenletes fehér réteggel bevont valamiből mi lesz egy héttel később. Bátortalanul és bizalmatlanul álltam neki és az sem segített, hogy a tanárnőnk folyton azt mondogatta, hogy a festéssel még mindent tönkre lehet tenni. Sőt néha körbejár és levesz a polcról ezt-azt, amit egy másik kurzuson készítettek és azt mondja: Na, ez egészen ronda lett! Ezek után úgy voltam vele, hogy nekem inkább a "gyurmázás" fekszik, ezt a mázazást nem fogom szeretni, de aztán amikor elkészültek, nagyon megleptek. Minden szép kék, még meg is dicsért és egyikre sem mondta, hogy Na, ez egészen ronda lett!
Ez a német egyenesség sokszor jó, mert egyértelmű és segít az életben eligazodni. Viszont vannak esetek amikor ez az egyenesség nem visz előrébb. Nekem ha azt mondják, hogy "na, ez nem jó, vagy ronda vagy jobbnak kell lennie" , inkább a kedvemet szegi, de ők ez valószínűleg nem is érzik (az iskolából is hallok olyan megjegyzéseket, hogy a hajam égnek áll!). Mert lehet azt másképpen is fogalmazni, nem kell mindjárt így lestrompfolni az embert. A tanárnőnk, amúgy nagyon helyes és aranyos, de pedagógia érzéke sajnos valahogy nem sok van. Például ha kérdezem, hogy nem lesz e gond abból, hogy ilyen vastag a máz, akkor csak annyit mond, nem LESZ gond, mert már most VAN. Aha, akkor miért nem mondta el már az elején, hogy mire figyeljek, mielőtt nekiállok, nem? Persze lehet, hogy azt az elvet vallja, hogy a a hibákból tanul az ember, de én meg azt gondolom, ő azért van ott, hogy vezessen minket egy tanulási folyamatban...
Szóval abszolút sikerélményem van, a fentiektől függetlenül, nagyon szívesen megyek, még akkor is ha a hangulat is amolyan "németes", tehát alig alig beszélget valaki, mindenki csak csendben végzi a dolgát. Ez egy hajszállal lett csak jobb az idők folyamán, mostanra egy lengyel (tehát szintén nem német) csoporttársammal azért váltunk pár szót. Ez már valami. És ha mi is még harminc évig együtt kerámiázunk (mint a tanárnőnk másik csoportjában egyesek), addigra összebarátkozunk. Vagy nem. Mindegy. Már megszoktam, hogy errefelé ez már csak így megy. És végtére is én a kerámiázás miatt vagyok ott. Úgy látszik a többiek is...
