GRÚZIA BEKÖLTÖZÖTT HOZZÁNK

 

"Endlich wieder Buffet!", vagyis "Végre újra büfé!" - sóhajtott fel Borka osztályából egy apuka, miközben gyűltek csak gyűltek a finomságok az asztalon. Sokéves waldorf páyánkat egy valami biztosan végigkövette: a büfé! Mert a covid-ig szinte havi szinten készítettünk valamit, hol évnyitóra, hol bazárra, hol szinházi előadásra... ide-oda, de 2020 tavasza óta nem hogy büfé nem volt, nem volt semmi. Egészen mostanáig! Megérkezett ugyanis a grúz csere-csapat, hogy 10 napig nyakig merüljön a német kultúrában. (Ez már eleve vicces volt nálunk, akik ugye...de nem baj azért a hétköznapi kommunikációt nálunk is lehett gyakorolni...) De úgyis mondhatnám, hogy Grúzia beköltözött a mi német-magyar életünkbe, hogy egy intenzív parfüm felleget és egy hulla fáradt vendéglátó gyereket maga után hagyva 10 nap után, ahogy jött úgy el is mentjen. Ezalatt az idő alatt én megtudtam, hogy pontosan hol is fekszik ez az Európát és Ázsiát összekötő kis ország, aminek kultúrája is európai ugyan, de egy kis orientális, de ugyanakkor szovjet touch-csal. Hogy az orosz és a grúz nyelv együttesen van jelen a hétköznapokban (érdekesség, hogy mindkettőnek saját írásmódja van és egyik sem az általunk ismert). Hogy nem mindenki sötét bőrű és fekete hajú. Hogy szeretik az erős illatokat és az édes ízt. Hogy igenis létezik kék (!) tea. Hogy a néptáncuk nagyon mutatós. Hogy az időt nagyvonalúbban kezelik mint itt (na jó, azért ebben németeknél mindenki nagyvonalúbb). Hogy az ő iskolájukban a nemzetköziséget az azerbajdzsáni, török, orosz és ukrán diákok jelentik. Hogy -saját bevallásuk szerint- igen vendégszerető, de a egymással már kevésbé kedves népről van szó. Hogy a nagy hamburger láncok ott is megtalálhatóak, de az olyan földi paradicsom, mint a Zara vagy a többi kétbetűs ruha-láncok már nem és, hogy vásárolni Törökországban érdemes (vagy Németországban pl.😉). Hogy a tengerparton, ahonnan ők is jöttek csak kettő évszak van és míg mi itt már a vastagabb kabátokat vettük elő, addig ők a 35 fokból érkeztek. Hogy az iskola reggel 9-kor kezdődik és maga a tanév szeptember közepén  egy 3 hónapos nyári szünetet követően. És hogy a mi DM-ünk maga a menyország (ahová naponta érdemes benézni), ill. hogy a currywurst a kulinária csúcsa (illetve az AAchener Printen, ami egyfajta mézeskalács szerűség, szoros második). De a legnagyobb tanulság számomra: hogy a 17 évesek mindenhol egyformák: ugyanúgy néznek ki, ugynúgy öltözködnek, ugyanúgy kellemetlen nekik a felnőttek társasága, ugyanúgy szeretnek vásárolni, együtt lenni, zenét hallgatni és vihorászni teljesen függetlenül attól, hogy hol élnek a világban, Németországban, Grúziában vagy éppen Magyarországon...

MÉRFÖLDKÖVEK

 

Pontosan 3 hónapja és egy napja, 2022 június 1-én, egy kora nyári reggelen, úgy fél 10 körül elütött egy kutya és velem együtt ezennel el is dőlt, hogy milyen lesz az idei nyár. Mert törött lábbal nincs sok minden, csak rengeteg szabadidő, beletörődés, elengedés és várakozás. Amikor azt mondták, hogy ez bizony 3 hónap több-kevesebb üldögélést jelent, bizony el sem akartam hinni, pedig aztán így lett. Nem, még most visszagondolva sem látom úgy hogy gyorsan elrepült volna, de megértettem és elfogadtam, hogy tényleg mindennek ideje van… 6 héttel a baleset után leváltottam azt a merev sínt, amiben fél lábon végigugráltam Európát először északról délre, majd délről keletre és átváltottam egy újabb sínre, ami aztán újabb 6 hétig hű társam lett. 12 hét után őt is és a mankókat is félretettem és megkezdtem a gyógytornát. Járni tanulok. Ugyanis az agyunk el tudja felejteni, hogy a természetes járásnak igen is van egy ritmusa, amit ha nem tart, akkor sántítunk és bármennyire szeretnénk, hogy ne, de mégis össze vissza lépünk, sőt esetenként még ki is billennünk az egyensúlyunkból. Közben minden porcikám és idegszálam azon van, hogy elég, hagyjuk már ezt az egészet magunk mögött és éljük tovább az életet, ahogy akkor éltem amikor a „slow living”-ről álmodoztam napi szinten. Hát csak óvatosan, hogy mit kíván az ember magának! Lehet lassabb, de azért ne ennyire és ne ilyen áron! 3 hónap és egy nap után ma újra én sétáltattam a kiskutyánkat és annyira, de annyira boldogok voltunk ő is és én is, hogy nem törődtünk vele, hogy minden csúnya és sárga, és száraz és szúrós, és nyoma sincs annak a harapnivaló zöldnek amit utolsó közös sétánkon 3 hónapja és egy napja még természetesnek vettünk, de nem bántuk, csak mentünk és mentünk egy széles „ez ám az élet” vigyorral az arcunkon!

KUTYAÉLET

Név: Balu

Kor: 9 hét

Fajta: Poodelo (Uszkár és elo keverék)

Méret: most mint egy nagyobbacska plüss állat, később pedig kb. térdig fog érni

Milyen? Hát okos, kedves, barátságos, nyugodt, óvatos és félénk

Mit szeret? Játszani, aludni, Juli nyomában lenni, töröközőn kapaszkodva magát a lakásban húzatni

Mit nem szeret? Egyelőre sétálni és autózni, de már ez is alakul

És hogy milyen a kutyaélet? Őszintén? Jobb mint gondoltam... Azt gondoltam, ha lesz egy kiskuyánk, az életünk egy folyamatos káosz lesz, folyton szemmel kell majd tartani, hogy mit csinál, mert különben szétszedi a lakást. Persze ez így van, mert tényleg legtöbbször a hülyeségen jár az esze, de mivel követjük a Juli által megadott szakkönyvek  javaslatait, így már az első perctől kezdve következetesen meghúzzuk a határait. Ez azzal jár, ha éppen nem sétálunk vagy kint vagyunk vele és éppen nem alszik, akkor a "Balu NEEEM!" és a "Balu FÚÚÚJJJ!"-tól hangos a lakás, viszont lassan már van eredménye. Hihetetlen számomra, hogy milyen gyorsan tanul! Amit egyik nap még csak gyakoroltunk, az másnap már nagyjából megy. Persze ez csak azokra a dolgokra igaz, ami neki is fekszik, tehát pl. a NEM-et még sokáig kell súlykoljuk. Hogy nem rágjuk meg a szék lábát, a kanapét, a tengerimalacok ketrecét, nem lopjuk el a zoknikat vagy a a szelektív kukából a dolgokat, nem harapunk és effélék. Viszont az, ha ki akar menni pisilni, már odaáll az ajtóba, szerintem szuper eredmény 9 hetesen és 10 velünk töltött nap után...

És olyan természetes, hogy velünk van! És olyan aranyos és olyan kedves és olyan barátságos és olyan..., olyan..., olyan..., hogy ha csinál is valami oda nem valót, nem lehet rá haragudni. Persze ez csapda is, mert pont emiatt kell észnél lenni és betartatni vele a szabályokat, mert lehet, hogy most cuki, hogy megharapdálja a lábujjunkat, de később ha már nagy kutya lesz, vagy vendégek jönnek, már nem feltétlen lesz az.

Tanulunk és gyakorolunk és játszunk mindennap, és egyszer majd összeáll neki a kép. Szerintem nagyon jó kutyánk lesz. Mindenképpen szeretnénk majd kutyaiskolába is vinni, de egyrészt ahhoz még nincs minden oltása meg, másrészt meg hát zárva is vannak ők is. Addig itthon trenírozzuk és próbáljuk kiismerni a szokásait. És ő is persze a miénket... ha pedig alszik (márpedig elég sokat), akkor szusszanunk mi is és próbáljuk a normális életünket élni :)

OTTHON MARADUNK 1. HÉT

Hát nem mondom, hogy nem ijedtem meg, amikor egyszer csak megjött a munkahelyemről az email, hogy bizony 5 hétig nem kell menni dolgozni. Valahogy úgy éreztem, hogy kihúzták a talajt a lábam alól... Mire pedig még ugyanaznap délután megtudtuk, hogy iskolába sem lehet menni, már belenyugvással fogadtam a hírt. Jó, most ez lesz, hogy itthon vagyunk. Meg is érti az ember, főleg miután belegondol, hogy ha mi, felnőttek elkapjuk a vírust és esetleg kórházba kerülünk, mi lesz a gyerekekkel? Senki nem fogja őket befogadni, hiszen mindenki fél... Na , ezért maradunk mi itthon! És azt kell mondjam, egy hét után, hogy nem is olyan rossz ez itt. Ez a " slow living", vagyis egy lassúbb élet,, ami nekem mindig valahol az álmom volt, csak hát nehéz a normális hétköznapokban megvalósítani. Jó, persze nem vagyunk TELJESEN bezárva, hiszen a természetbe ki lehet menni. És nem tudom eléggé áldani az eget, hogy itt lakunk ahol, gyakorlatilag a természet kelős közepén és hogy mióta elköltöztünk már kvázi kertünk is van. Így naponta többször sétálunk és mivel a múlt héten az időjárás is kegyes volt hozzánk, még kint is ettünk majd' minden nap. Azért így könnyű nem olyan nehéz. Kevesebb az összezártságból fakadó feszültség, mert mindig lehet egyet "menni" vagy tollasozni vagy csak úgy "kiszagolni". Gyakorlatilag csak boltba megyek el, igaz, akkor viszont az összes otthon jól kezelt stressz a nyakamba szakad: mert sorba kell állni, mert üresek a polcok, meg nem látok a maszktól, meg egyáltalán... ki vagyok szolgáltatva. Azért ez nem könnyű, de ezzel mindenki így van most a világ bármely táján. Meg különben is, ezt most el kell fogadni, ez most a mi nagy, közös sorsunk. Viszont mi még mindig több pozitívumát látjuk a helyzetnek és ezt nap mint nap meg is osztjuk egymással. Ez is segít...

Megpróbálok 20t összeszedni belőlük. Az első tíz könnyű lesz, de biztosan összejön kétszer annyi is- Szóval, jó hogy:

1.egész nap együtt vagyunk

2. sokkal minőségibb időt tudunk együtt tölteni mint, a rohanós hétköznapokban

3. mindig együtt eszünk...

4. ...  és garantáltan egészséges ételeket (mivel én főzök és nekem ez fontos)

5. a főzést bizony meg kell tervezni, de nekem ez nagy segítség. Ez alapján vásárolok be próbálok bevásárolni, tehát többé-kevésbé minden van itthon hozzá

6. ugyanakkor a főzéshez nagy leleményesség és kreativitás is kell, attól függően hogy mit terveztem el és mit kaptam a boltban. Viszont én ezt mindig is élveztem és valahol most egy kihívásnak is tekintem.

7.  sokat vagyunk kint a levegőn, mert egyelőre azt még lehet.

8.  van idő mindenre.

9.  jobban rálátok, hogy a gyerekek mit is csinálnak az iskolában.

10. lehet pakolászni meg takarítani. Most olyan fiókok is sarkok is sorra kerülhetnek, amire munka mellett nincs idő. Vagyis eddig is eljutottam az észrevételig, hogy ezt+ezt  meg kellene csinálni, csak aztán tovább nem. Hát most erre is van lehetőség! Sőt! Be is lehet osztani, így nem kell egy nap mindent megcsinálni.

11. jut idő telefonálgatni is és ezáltal arról tájékozódni, hogy a világ különböző csücskeiben ki hogyan boldogul a kialakult helyzetben

12. azt mondják,  a "kézimunka az agy jógája". Hát most erre is van idő és segít is, hogy az ember elrendezze a gondolatait

13. tudunk a kiskutyára hangolódni és megpróbálni elméletben felkészülni arra, amire úgysem lehet

14. több idő jut a blogra is

15. a gyerekeknek elmaradnak a "nemszeretem" projektek az iskolában 

16. tovább lehet aludni

17. jobban részesei vagyunk egymás életének, többet beszélgetünk

18. kénytelenek vagyunk digitálisabbak lenni és lépést tartani (valamennyire) a világ fejlődésével

19. a megszokottnál is gyakrabban mosunk kezet

20. kevesebbet költünk

Hát csak sikerült a 20 és nem is volt nehéz! Nektek miért jó, hogy OTTHON MARADUNK ?

8 ÉVE....

... nem gondoltam volna, hogy:

- még 8 év múlva is itt leszek.
- hogy már ITT leszek itthon és nem OTT leszek otthon.
- hogy így megszokom megtanulom  megpróbálom elfogadni a rugalmatlanságot.
- hogy szinte a nulláról ennyire megtanulom a nyelvet, sőt nyelvvizsgázom is, csak hogy megtapasztaljak egy "a hóhért akasztják " helyzetet.
- hogy így felbátorodok.
- hogy itt fogok dolgozni.
- hogy lesz egy "kisboltom".
- hogy egy nemzetközi miliőben ilyen jól megtalálom a helyemet (és az én szerencsém a nemzetköziségben rejlik, mert azt hiszem egy csak német közösségben még mindig nem lennék sehol).
- hogy ismerősökbe futok és nem csak itt a "mi falunkban", hanem a belvárosban is.
- hogy ilyen magabiztosan mozgok egy idegen életben.
- hogy ez az élet már nem is olyan idegen, sőt inkább az "ottani" élet válik egyre idegenebbé.
- hogy a világ minden tájáról lesznek ismerőseim.
- hogy itt lesznek emberek akik, örülnek nekem.
- hogy csak egy német Barátnőm lesz (igaz, ő csupa nagybetűvel).
- hogy ilyen nyugodt és kisimult leszek.
- hogy még mindig írom ezt a blogot.
- hogy megszeretem a tervezhetőséget.
- hogy itt is szükségem lesz nyári ruhákra (a klímaváltozás már ide is elért)
- hogy még mindig tanulok valami újat: itt a szendvics, nem vaj ÉS szalámi ÉS sajt ÉS zöldség, hanem vaj és szalámi VAGY vaj és sajt. A kettőt nem kombinálják... - ez a legújabb, amit tanultam.
- hogy nem zavar az eső.
- hogy már nem kell 3 hétig trenírozzam magamat egy helyi telefonhívásra.
- hogy elfelejtem, hogy milyenek is voltak otthon a mindennapjaim.
- hogy már nem hazameneteltől, hazamenetelig élek.
- hogy gond nélkül váltok egyik nyelvről a másikra, abban a háromban amiben a mindennapjaimat élem.
- hogy már nem purcanok ki ha egy-két órát németül kell beszélnem.
- hogy a szülői értekezleten még mindig csak 20 percig tudok koncentrálni, aztán elveszítem a fonalat.
- hogy lesznek helyek, ahol név szerint ismernek és köszöntenek, még akkor is ha az a fogorvos.
- hogy még mindig nem szeretem a spárgát és még mindig gusztustalannak találom a "hühner frikasse"-t.még akkor is ha ezek itt mindketten az élet velejárói.
-hogy belátom egyszer, hogy nem a németek túl merevek és csak annyit tesznek meg a másikért, ami feltétlen belefér, hanem Kelet Európában mi nem tanuljuk meg a határainkat kijelölni és szabadon mozgunk egymás életében, rugalmasságot színlelve, ami nem feltétlen jó, mert akkor is jópofát vágunk ha a másik "túl közel jön" (kvázi "hülyére vesz"), aztán meg csak fortyogunk magunkban, ill. mi is értetlenül állunk akkor, ha valaki nekünk nem áll a rendelkezésünkre.
- hogy olyan szokásokat veszek fel, mint az adventi aprósütemény sütése és ismerőseink megajándékozása velük.
- hogy házilag készítem a "sauerkraut"-ot.
-hogy megtanulok autópályán közlekedni.

Persze nem ment mindez egyik napról a másikra. Körülbelül 8 év és nem kevés energia kellett hozzá... A friss kitelepülőknek mondom: türelem és majd egyszer csak beérik.

MENŐ VAGYOK

Már több mint egy éve rendszeresen gyalogolunk a szomszédasszonyommal. Hetente egyszer, hóban, fagyban,esőben,napsütésben, mindegy, mi keddenként megyünk. Az egyetlen kérdés az az, hogy jobbra-e vagy balra induljunk el a Rajna partján, ill. hogy ki mennyire ér rá. Ha nem annyira, vagy ha cudar az idő, .akkor csak egy rövidke, de intenzív órát megyünk, ha mindketten ráérünk, akkor van  két órát is oda vagyunk. Megyünk és beszélgetünk és ezzel több legyet is ütünk egy csapásra: megyünk, ami mindenképpen jó, kint vagyunk a levegőn, ez is jó, közben rendre megváltjuk a világot, ez is jó és mindezt németül fecsegve tesszük, tehát még gyakorolunk is, amiből pedig sohasem elég (ő lengyel).

Mivel már ilyen régóta "úton vagyunk" sok szépet láttunk. Igaziból minden héten látunk valami szépet: a nyulaknak már a szemük sem rebben ha meglátnak minket (nekünk se ha őket), a kedvenc   ( és ezidáig) mindig egyetlen szürke gémünk is ott van, tavaly nyár óta nutriákkal is kiegészült a minket üdvözlő csapat és újabban egy fekete hattyúnk is van. És ezek még csak az állatok... Mert pontosan megfigyelhettük az évszakok és a természet ezer arcát, ahogy változnak az évszakok: a tél, az tél. Esetleg egy kis hó, egy árvíz (!), de nagyjából ma szürke 9 árnyalata. Aztán, ahogy tavaszodik megjelennek a hóvirágok, majd az 1000 nárcisz, ezeket a rododendronok színpompája váltja, a cseresznyevirágzás,  majd májusban az orgona lila tengere. Aztán eljön az idő, amikor bodzaillatban gyalogolunk (közben a fél szemünket mindig a bokrokon tartom, hogy hol érdemes majd a szörpnek valót beszerezni) és most a rózsák. Ők már kitartanak az első fagyokig, vagyis karácsonyig biztosan. Olyannyira az életünk része lett ez a menés, hogy akkor is megyünk, ha a másik éppen nincs kéznél. Akkor valamivel csendesebben...

Nemrégiben olvastam egy cikket arról, hogy miért is tesz jót kint lenni a természetben. A cikk az erdőt emelete ki, de igaz bármiféle kint létre. A tipikus" erdőillat", ami nem más, mint azoknak az anyagoknak (terpének a nevük), amivel a fák, a bokrok, a gombák és a növénykék kommunikálnak egymással (ha mondjuk kártevő közeledik), ill. még a bomló avar és a fakéreg illatának keveréke. Japán kutatások kimutatták, hogy ha már egy órát kint vagyunk az erdőben, a testünkben a falósejtek száma 40%-al megemelkedik (ők az immunrendszerünk részei), sőt megemelkedik annak a fehérjének is a szintje, amivel ezek a sejtek táplálkoznak, tehát az immunrendszerünk jobban dolgozik. Ez nem minden, mert ennek az ez órányi erdei sétának (de nem is kell sétálnunk, elég ha kint vagyunk) a jótékony hatása egy hétre is megmarad! Ha pedig két egész napot kint tudunk tölteni a természetben, a falósejtek száma megduplázódik és a hatás egy hónapra elegendő! De nem is kell sétálunk sem, az csak plussz jó, mert ez a sok jó a bőrön át is bejut a szervezetbe! Ezért van, hogy a természet kisimít. Az erdő azért a legjobb, mert ott a fák lomkoronája összezár és koncentráltabb az erdőillat (alegeslegjobb eső után vagy ködben), de bármilyen zöldterület megteszi.  Idén nem voltunk betegek (lekopogom). Talán emiatt (is)...

tavasz

nyár

ősz

tél (árvízben)

KLÍMA VÁLTOZÁS

Nem követtem a magyar sajtót az utóbbi napokban, nem tudom, hogy megjelent-e egyáltalán, de mi itt az elmúlt két hétben szó szerint együtt éltünk a Klíma konfenerciával. Eredetileg Fidzsi szigetére tervezték, de az a 25 000 résztvevő, aki ma is itt van, nem fért oda be, ezért Bonnra esett a választás, és ezért ezt a klíma csúcsot "mini Fidzsinek" is nevezik.

Na, Fidzsi szigete most ide költözött mellénk, a Parkba, ugyanis ide építették fel a központi épületeket. Az "épületek" sátrakat jelentenek, amin már augusztus óta dolgoztak és riogattak már jó előre, hogy majd novemberben, a konferencia idején,  milyen forgalmi helyzet lesz, hogy készüljünk fel a legrosszabbra. Már az én fejemben is ott volt a menekülési útvonal, hogy ha minden kötél szakad, majd komppal járunk át a túlpartra az iskolába, de azt kell mondjam, le a kalappal a szervezés előtt! Azt a rengeteg embert olyan flottul szállítják az egyes helyszínek között, hogy nem is érzékelünk az egészből semmit, pedig pontosan azon az útvonalon közlekednek, ahol én is napjában többször. Sőt, még jobb is a helyzet mint amúgy! Vannak shuttle buszok, ingyenes biciklik, "dotto vonat" szerűségek, személyautók és mikrobuszok. Még mikor a héten a Merkel asszony vagy a francia miniszterelnök itt jártak, még az sem okozott fennakadást. Biztosan biciklivel mentek a parkon át A-ból B-be :)))! Ezen felül rengeteg rendőr figyel a biztonságunkra: mikrobuszból, gyalog, lóháton, mini és "rendes" rendőrautókból pásztázzák a vidéket és felügyelik a rendet.

A ráérőket, ill. a az egyszerű bonni népet pedig egy mini karácsonyi vásár (italkimérés) szórakoztatja, óriáskerékkel, ringlisspíllel és hamisítatlan német slágerekkel (ez állítólag Fidzsi külön kérése volt. Nem a slágerek, hanem am blokk.)

És hogy ez az egész mennyire környezetbarát? Hááát.... csak annyira, amennyire a feltúrt Park, a benne élő állatokkal, az olajjal fűtött sátrakkal, az állandó cirkuláció a fent említett közlekedési eszközökkel (bár legtöbbjük árammal üzemeltetett), a járó motorú mikrobuszokban melegedő rendőrökkel és az állandó nyüzsgés mellett ez lehet. Nem hiszem. hogy ez a 25 000 (valószínűleg javarészt repülővel érkező) résztvevő tudná a világot megváltani és tenni a klímaváltozás ellen, de elmondhatják, hogy legalább megpróbálták. Számunkra, laikusok számára, mindenesetre volt két kulturálisan színes hetünk ebben az inkább szürke- esős novemberben... 

A sátortábor

Horgolt tipi - mint kísérő modern művészeti alkotás. Sajnos semmiféle magyarázatot nem találtunk rá...

A jegesmedve szimbólumához talán nem kell magyarázatot fűzni....

ÖNKÉNTES

Én tudom, hogy innen keletre és onnan még keletebbre,az önkéntes munka maga a lúzerség. Mert ki az a hülye aki fizetés nélkül dolgozik?! Hát én. Azt már akkor is többször megkaptam a magyar közegtől, amikor 3 évig önkéntes alapon tanítottam a nemzetközi iskolában, hogy "nem lehetne ezért egy kis pénzt is kérni?!" Nem, nem lehetett, hiszen pont ez volt a lényege: segíteni. Önzetlenül. Persze számomra ez nem volt önzetlen segítség, mert rajtam pontosan annyira segítettek a diákjaim, mint én rajtuk: ott voltunk egymásnak heti rendszerességgel és ahelyett hogy otthon ültünk volna a négy fal között, ismerkedtünk, barátkoztunk egymással,egymás világával. Azt más sokszor mondtam, hogy ezek az angol órák nem csak a nyelvről szólnak, ezek életmentőek is. És látom, hogy akárhonnan is jön az ember, elkél a segítség, mert mindenki ugyanazt fogalmazza meg: ugyanaz szól mellette (az élet, az életkörülmények jobbak) és ugyanaz nehéz (de a szívünk akárhogy is "ott" van, a német távolságtartás, a napsütés hiánya, a céltalanság). Ha pedig már többen vagyunk, akkor nem érezzük magunkat egyedül, nem gondoljuk, hogy csak a mi gyerekünk bőg minden reggel, hogy nem megy el az oviba/iskolába és haza akar költözni, miközben a szülői szív meg közben megszakad, hogy nem csak nekünk nehéz barátokat szerezni és nem csak mi kuksolunk otthon egyedül a nap nagyobbik részében. És ez az, ami pénzben nem megfizethető. Ez az érzés, hogy mégis tartozunk valahova, hogy van elfoglaltságunk, hogy van egy ritmusa az életnek, még ha az annyi is, hogy hétfőn, csütörtökön angol, kedden takarítás és pénteken bevásárlás.

Szerencsére azért én ezen a fázis ón már túl vagyok. Van dolgom. És nem csak, hogy megtanítsam az angol nyelvtant, hanem, hogy segítsek a tanítványaimnak ebben a sokszor inkább szép, izgalmas, de mégis embert próbáló helyzetben felszínen maradni. Na, ezért kezdtem bele egy újabb önkéntes angol tanfolyamba (péntekenként 11-12.00ig, beszélgetős "kerekasztal" -  a bonni olvasók számára)

WANDERTAG, avagy jaj azok a németek!

Seligenthal (Hennef)

Nálunk kb. 6 hetente van szülőértekezlet az iskolában, de mivel két gyerek van két osztályban, ezért ennél sűrűbben kell menjünk. Nehezíti még, hogy este 8 órakor kezdődnek és legtöbbször el is húzódnak este tízig is, tehát negyed 11 előtt nem vagyunk itthon. Emiatt aztán mindig az megy, akinek aznap éppen nagyobb kedve van, de mivel a harmadik osztály csak különösen erős idegzetűeknek ajánlott, így oda legtöbbször Rudi megy, nekem marad az ötödik. 

A tavaly tanév vége felé történt, hogy egyszer csak különösen karikás szemekkel jött haza. Belépett az ajtón és annyit kérdezett:

- Tudod mi volt?

- ???

- Az idő nagy részében azt beszéltük meg, hogy a következő tanév tavaszán, mikor menjünk kirándulni !!!!

Nos, a következő év tavasza most van és a tavaly ilyenkor megbeszéltek alapján, a kirándulás tegnap volt. Nem jöttek el túl sokan, pedig azt nem lehet mondani, hogy nem tudtak róla, vagy túl későn értesültek volna :). Inkább az eső tarthatta a családokat vissza (lsd. az előző bejegyzésemet). Mi már úton voltunk mire elkezdett esni, így már nem hátráltunk meg. És milyen jól tettük, mert számunkra új, ismeretlen ösvényeken jártunk. Egy óriási víztározó mellett visz az út, siklókkal és fészkükből éppen kipottyant madárkák megsegítésével tarkítva, ami a kilencéveseknek maga a földi paradicsom. A végén egy szállodaként működő hajdan volt kolostornál piknikeztünk (az esőbeállóban) és fogadásokat lehetett kötni, hogy kinek a gyereke csúszik előbb bele a patakba (a végére mindenkié) és ki viheti végül haza az autójában az ott fellelt rozsdás vasakat és méternyi fahusángokat  (végül talán senki).

Az utóbbi időben nagyon rákaptam a gyaloglásra. Amennyit tudok, megyek. Nagyon élvezem. Jót tesz testnek, léleknek. Megyek egyedül is, akkor csak itt a parton, társaságban viszont az erdőt járom a legszívesebben. Egy otthoni barátnémmal kezdtük,  megyünk és közben egy kicsit mindig megváltjuk a világot is. Nyáron nagyon harapunk: egy kétnapos "menésre" készülünk. Erre (is) kell az edzés... Aztán jöhet a Camino ...

SZAKKÖR

Azt élvezem a kerámia szakkörben, ahová most már heti rendszerességgel járok, hogy valami olyasmit csinálok, amit azelőtt sohasem, és érzem, hogy hétről-hétre fejlődök. Mivel itt senki nem fogja a kezünket, nem nagyon segítenek tanácsokkal (csak amikor már valami kész, akkor szól a tanárnő, hogy ez majd a kiégetés után ám nem lesz jó! :)), mindig rájövök valami újabb trükkre, fogásra, amitől aztán a következő héten már valami szebbre sikerül. A Pinterest az én barátom, ott rengeteg szépséget talál az ember! Vannak a csoportban, akik klasszikus lakásdíszeket és kisplasztikákat készítenek, de én megmaradok a használati tárgyaknál. Nem szeretem a felesleges kacatokat, épp elég a mi a gyerekek révén bekerül a házba. Eddig készítettem egy leveses tányért, két fül nélküli, ázsiai típusú csészét, egy müzlis tálat és három szappantartót. Ez utóbbiakat majd elajándékozom. Eddig minden nyomott mintás: nap, tulipán, pitypang és persze csiga-vonal. A színeket is visszafogottra képzelem. A glazúrozást ma csináljuk. Azt mondják (akik értenek hozzá), hogy ezzel még mindent el lehet szúrni, de azt gondolom, ha nem megyek el az art deco (?) színkombinációk felé (fekete-piros, sötétzöld fekete), hanem megmaradok a visszafogottabb, pasztelles árnyalatoknál, talán nem csúszhat annyira félre. Ha ma festek, jövő hétre készen is lesz az első adag. Van egy cetlim, arra gyűjtöm az öleteket, aztán majd júliusig apránként megvalósítom őket... addigra már lesz jó sok kerámia akármink itthon és lehet, hogy már nem szeretnék többet. Ha pedig mégsem tudnám abbahagyni, akkor majd nektek is lesznek kerámia akármitek otthon - tőlem! Haha!

AZ OROSZ ISKOLA

Mindjárt itt az év vége, és a lányok pénteki rajztanfolyamáról még nem is meséltem, pedig ez is nagyon érdekes. Egy kis "kulturális színes", hogy  úgy mondjam. Ugyanis, egy tanítványom ajánlására a bonni orosz iskolában kötöttünk ki. Itt az itt élő teljesen vagy félig-meddig orosz gyerekek tanulnak oroszul, meg írni olvasni, meg sok mindent mást, többek között rajzolni is. Gondoltuk, az iskolában úgyis oroszul is tanulnak, ártani biztosan nem fog. Nem is ártott. Az igaz, hogy itthon  egyelőre nem nagyon alkalmazzák az ott elsajátított trükköket, de azért ilyen gyönyörűségek kerülnek ki a kezük alól:

"Júlijá" természetesen itt is maradt az állatos témáknál

"Bjorka" pedig inkább a tájképeknél

Amiről viszont mesélni szeretnék, az az orosz közeg, ami ott körbevesz. Minden oroszul van kiírva, csak győzze az ember kisilabizálni. Egy kis büfé is működik "Mása és a Medve" névvel, ahol egy letűnt korból itt ragadt, pulóveres, sima szoknyás, hetyke kalapos néni mindenféle édességet kínál (mint egy régivágású mozipénztáros - úgy képzeljétek el). Irina, a tanárnő, elsősorban oroszul kellene, hogy beszéljen a gyerekekkel (hiszen a többség azért van ott), de mivel most már járnak német nyelvűek is, ezért keveri a kettőt: hol így, hol úgy. Én vagy a folyosón ülök, vagy századjára is megnézem a környező üzletek kínálatát. Velünk egy időben ovis gyerekeknek is van iskola előkészítő, de mivel kicsi gyerekekről van szó, az anyák ott ülnek, várnak és trécselnek. Én ennyi festett szőke hajzuhatagot, magassarkú cipőt, miniszoknyát és csiricsáré rúzst még egy helyen nem láttam! És ennyi barátságtalan nőt/anyát sem! Egy éve járunk oda, egy év alatt egyetlen nő viszonozza a köszönésünket, a többiek csak felnéznek és karattyolnak tovább (amúgy nagyon érdekes, hogy néha amikor én is ott maradok és fülelek meg nézelődök,  egyre több ismerős orosz szó üti meg a fülemet: szabacska, maladec, szkazsi!,  vagy persze a daszvidányá vagy a szpásszibá. Ilyenkor mindig eszembe jut Olga, egy fehér orosz "osztálytársam" az egyik német tanfolyamról, aki szintén egy igazi "savanyúcukor" volt, hogy ők úgy gondolkodnak, hogy "miért  legyen ő kedves velem, hiszen nem vagyunk mi barátnők?" Ez igaz, de hát egy "zdrasztvujtye"-t vagy egy hallo-t egy év után csak elvárhat az ember, nem? 

REPÜLJÜNK!

A hétfő az mindig nehéz... és ahogy közeledünk a tanév vége felé, na úgy sem lesz könnyebb. Persze még van egy hónap vissza, még van pár koránkelés előttünk, úgyhogy még kár elkezdeni a "de várom már a nyáriszünetet!" nótát, viszont lassan már mi is a finisébe fordulunk és beindulnak az "utolsó" ilyen-olyan elfoglaltságok. Ha még ki a akarunk hozni ebből az évből valamit (baráti vacsorát, "ottalvós" bulikat a lányoknak...stb), akkor már be kell a programokat osztani... Például ma lesz minden idők utolsó angol órája a kis csoportkámmal. Három év után elköszönök tőlük. Bármennyire is nagyon, de nagyon szeretem őket, itt az idő, hogy tovább álljak. Még nem árulom el, hogy hová, csak annyit mondok, ősztől váltok. Három év után a jobbaknak, a régi motorosoknak, már elengedhetem a kezét, már egyedül is boldogulnak a nagyvilágban, aki pedig még nem, az talán jön velem tovább. Meglátjuk. Sütöttem sütit is, ezzel köszönöm meg az elmúlt éveket munkáját, hogy itt lehettem, hogy segíthettem nekik és hogy ők is segítettek rajtam. Persze ők ezt nem tudják, de az, hogy mi így összetalálkoztunk az ugyanolyan sorsszerű volt nekem mint nekik. Akkor már nagyon rosszul éreztem magamat a bőrömben itthon nap nap után és már nagyon vártam valami értelmes elfoglaltságra és szerintem ők ugyanúgy vártak valami értelmes elfoglaltságra mint én... Aztán egymásra találtunk és szárnyakat adtunk egymásnak. Most már repüljünk hát... ki-ki a maga útján...

VIKKEND

Az a jó ebben a májusban, hogy egymást érik a hosszú hétvégék, de úgy is mondhatnám, alig akad egy-egy "normális" hét. Ez a pünkösdi négy nap is már a második volt a sorban és még mindig van egy vissza! Én hiszem, hogy nincsenek véletlenek: azért nem utaztunk el a hosszú hétvégére, mert Juli úgyis beteg lett és le kellett volna mondanunk. Így meg nem. Két napig feküdt a kanapén, azután pedig felkelt, mint akinek kutya baja. Szóval itthon voltunk és bár nem csináltunk semmi különöset, mégis tegnap azzal az érzéssel zártuk ezt a hosszú hétvégét, hogy "igen, ez nagyon jó volt". Mert nem kellett korán kelni, nem mentünk időre sehová, lehetett pakolászni, rendezgetni, ami valahogy mindig elmarad, aztán eljutottunk a könyvtárba, ahol Borkának vettünk ki egy mostanában letehetetlen, kiskamaszoknak szóló könyv újabb részét és persze hangoskönyveket, amiket nagyon szeretünk (pontosabban elsőre nagyon szeretjük még Rudival is őket, de mikor már sokadjára hallgatjuk meg "Emil és a detektívek" történetét, már azért nem annyira). Megkaptam Magyarországról a "Gasztrocsajok" c. inspiráló magazint és sütöttem és főztem is. Nem igaz, mert amúgy is sütök és főzök,  de most kipróbáltam egy marokkói  édesburgonyás raguban főtt húsgombócot kuszkusszal, ami finom is lett, de a gyerekek persze húzták a szájukat, mert a ha édesburgonya, akkor legyen leves és a ha húsgombóc, akkor pedig fasírozott és különben is túl ilyen és túl olyan és ezt így pont nem szeretem... Készítettem egy csokis kekszet is, azzal bezzeg semmi bajuk nem volt! Aztán elugrottunk idén először egy bolha piacra, ahol messziről nézegettem (piros) táskát és kissé közelebbről egy serpenyőt, de végül egyik sem jött velünk haza, csak Julinak a 150+-adik Schleich állata és Borkának a negyedik pénztárcája :) Tegnap pedig míg Borka a barátnőjével úszni ment (jövőre az úszás órarendi tárgy, muszáj egy kicsit belehúznunk, bár már most is gond nélkül megy csak még éppen hiányzik a szükséges papír. Wilkommen in Deutschland :)), addig mi kihasználtuk az alkalmat és elmentünk egy kis magán terráriumba Juli kedvéért és végignéztük az összes pitont, boát, kajmánt és aligátort. Majd este Rudival, csak kettesben (!) ) elmehettünk vacsorázni. És ha már kettesben mehettünk, olyan helyet választottunk, ami a gyerekeknek egyáltalán nem való: Indiaiba mentünk ezúttal, ahol külön-külön már jártunk de így együtt még soha. Most nem kértem hogy ajánljanak valami kifejezetten nem csípőset, gondoltam, most a hasamra hallgatok, lesz ami lesz. Hát lett is olyan csípős, hogy a szemem is szinte könnyezett, de nem baj, megérte, mert jó az a cukorborsó főzelék is amit én főzök, csak ne unnám annyira!

VÁRATLANUL...

...rám szakadt egy szabad kedd. Szünet van az iskolában ahová a tanítványaim gyerekei járnak, így ma senki nem tud velem angolozni. Nem baj. Legalább utolérem magamat egy kicsit. Már tegnap elkezdtem szortírozni. Így tavasszal mindig rám jön. Kidobok, elpakolok, elajándékozok, megtartok. Terápiás hatású. Megkönnyebbül tőle az ember. Tegnap a konyha volt soron, ma a fürdő. Mentek a beszáradt körömlakkok, lejárt gyógyszerek, be nem vált samponok meg miegyebek. Holnap a ruhákkal folytatom, vagy a gyerekszobával (na ott van aztán mit!) ... Kimenni nem nagyon lehet, újra hideg van, havat is emlegetnek. A télikabátot újra elővettem, de a csizmát csakazértsem!! Borkáéknak idén lesz a bicikli vizsgájuk. Ma van az első gyakorló nap. Illetve már tegnap gyakorolták a jobbra, ill. balra kanyarodást: hátranézünk, kezet ki, újra hátra és kanyarodás. Mindezt gyalog!! Mindenkinek jól ment :). Ma kellett már biciklit is vinni. Két csoportban kőröznek az iskola körül. Reméljük megússzák a rossz időt. Bár itt perceként változik a helyzet: napsütés, jégeső, eső, szél,  aztán elölről az egész. Van akinek a feje fáj hozzá, van aki csak simán elalszik állva, van akinek mindkettő kijut. Nem baj, az áprilisba ez még belefér. De aztán a jövő hét már május!! Biztosan megjelennek majd a májusfák. Azokat szeretjük nézegetni. Melyik megajándékozottat, hogy hívják. Érdekes.... 

Megérkeztek Molly-ék! Vagyis pontosabban Polly, Jucóka és Pedro. Az előbbiek sárga színű lányok + egy fekete férfiú. Lett is riadalom: Peti, az első adag guppiai közül, izgalmában mindjárt Jucókának esett. Aztán eltűnt előbb egy, majd még egy neon. Így maradt három. Nem kis fejtörést okozott, hogy vajon hová tűnhet nyomtalanul el két hal, de tegnap este megoldódott a rejtély. Először azt hittük a Molly-k keze van a dologban, mert azóta nem találtuk a két neont, de aztán szétszereltük a szűrőt és az egyik ott feküdt elpusztulva, a másik pedig lesoványodva ugyan,de megkönnyebbülve kiúszott belőle. Szerintem sokkot kaphatott, aztán meg nem tudta a jószerencséjét hová tenni, hogy sértetlenül megúszta ezt a kis kalandot a szűrőben. Remélem, megtanulta  a leckét! A másik rejtély, hogy hogyan tudtak bekerülni a sűrű rácsok közé?! Hát ezt nem tudják elmesélni, egyik emiatt, a másik pedig amiatt. Most neonék négyre fogyatkoztak, de már nem tudunk úgy elmenni mellettük, hogy ne tartanánk létszámellenőrzést. De legalább tudjuk, hol keressük őket, ha szőrén-szálán eltűnnének és akkor azonnal cselekedhetünk is. Juli úgyis vagy állatorvosnak készül vagy állatmentőnek. Lehet gyakorolni...

Azért már jó, hogy tavasz van. ha reggel besüt a nap, az mindjárt más. Nem azért mert egyből látszik, hogy tegnap este felsöpörtünk e vacsora után vagy sem, ill. hogy az ablakot is meg kellene mosni, hanem mert mindjárt más a kedv. Mostanában, fél órával előbb kelek mint a többiek és ezzel nagy álmom látszik megvalósulni. Ugyanis évek óta erre készülök, csak éppen eddig még egy-két alkalmat leszámítva nem nagyon sikerült (akkor is hétvége volt és mihelyst meghallották hogy neszelek, már fel is keltek, amivel aztán pont a nyugalom illant el egy perc alatt). Pedig olyan jó! Még nyugi van, még nem kell a reggelit csinálni, lehet "csak úgy" teázni, olvasgatni vagy csak nézelődni. Van egy karosszékem a konyhában (már régóta), fogom a teámat és csak ülök és nézem ahogy el fel a nap.Aztán felel Rudi és csináljuk a reggelit, jönnek a lányok (na, őket nem dobja ki az ágy!) és indulhat a nap.

A nyugalomra szándékosan törekszem. Mert kell ahhoz, hogy egyensúlyban lehessek magammal és a világgal. Emiatt nem is netezek már annyit (persze míg megírok egy ilyen bejegyzést ahhoz nem két perc kell), mert a sok net idegesít. Gondolom a sugárzás vagy nem tudom mi. De mióta van ez a flancos nevű pajzsmirigy helyzetem, azóta érzem hogy a sok számítógép nem tesz jót. Csak hát ugye ez is egyfajta függőség meg egyszerűen az élet rész, de erről már valahol írtam. Ha sokat ülök itt (ez persze relatív, tehát önmagamhoz képest) egy idő után szédülni kezdek, szívdobogást kapok és menekülőre kell fogjam. Ma már nem is kapcsolom be újra, mert a való élet úgysem itt található. Hanem szortírozás közben. Például...

HORGÁSZUNK

Egy barátném nemrégiben éppen azt mondta, hogy szerinte azért nem jó a gyerekeknek állatot venni/adni, mert azok előbb utóbb elpusztulnak, meglépnek...stb és a gyerek meg csak szomorkodik. Nem értek ezzel egyet, mert a gyerek nem szomorkodik annyit, mint amennyit viszont az állat, állattartás cserében ad. Mert megtanulja a gondoskodást, hogy az állat ki van nekünk szolgáltatva, hogy rajtunk múlik meddig és hogyan él. Hogy rá is kell gondoljunk, hogy megfelelő körülményeket kell biztosítsunk számára, hogy az élete során, legyen az rövid mint egy hörcsögé vagy meglehetősen hosszú mint egy teknősé, rajtunk múlik, hogy mennyire lesz boldog. Aztán az érzés, hogy ő is hozzánk tartozik, ő is valahogy a család része. Míg Morzsi élt, Juli minden rajzát, üzenetét, képeslapját úgy címezte: Anya, Apa, Borka, Morzsa.... És ahogy én is emlékszem az összes papagájunkra, Borka és Juli is emlékezni fognak, hogy mikor milyen állatunk volt. 

Mert most halaink vannak éppen. Mióta túltettük magunkat a hörcsög elvesztésén (és ez nem tartott sokáig, bármennyire is szerették a gyerekek), Juli azóta egy akváriumról álmodott. Legnagyobb sajnálatára  a születésnapjáig kellett várnia, így hónapokon keresztül gyakorolhatta  a türelmet és a várakozást - ami tegyük hozzá nem ártott neki :) Január óta naponta készített terveket és rajzokat, hogy milyen akvárium, milyen halak, mennyi pénzből, mikorra. ...stb. Az alku az volt, hogy magát az akváriumot a felszereléssel, a homokkal, a növényekkel mi  ajándékozzuk neki a születésnapjára, de a halakat már neki kell megvennie a zsebpénzéből. És Julika innentől beosztott (amúgy még hajlamos a hedonizmusra ha pénzről van szó...)! Többször elmentünk a "halboltba", választott, osztott-szorzott, aztán újragondolt, míg felvirradt a Nagy Nap!

Nekem sohasem volt akváriumom azelőtt. Rudinak volt gyerekkorában, de azt mondja, akkoriban ez is valahogy egyszerűbb volt: adott volt az akvárium, meg a víz és a halak. Ha meg elpusztultak, na bumm,  vett újakat. Hát most hal nem élhet szűrő, világítás, hőmérő, ilyen-olyan vízminőség ellenőrző kütyük, lakmuszpapírok, vitaminok, stresszoldó tápok meg mittudomén mi nélkül. Így hát nekünk most mindenünk van :) (nem igaz, mert a stresszoldó vitamint már azért nem tudták ránk sózni) és vannak, halaink, akik ezek után széles vigyorral az arcukon boldogan úszkálnak fel s alá...

Egyelőre van 3 guppink: Kriszta, Szonja és Peti. Nem én adtam a neveket...:) Peti odavan Krisztáért, egész álló nap őt hajkurássza :) Ők érkeztek elsőként. Mert nem lehet ám egyszerre sok halat, mert akkor idegesek lesznek (?)!. És nem lehet ám csak bezuttyintani őket az akváriumba, hanem fokozatosan kell őket hozzászoktatni az új környezethez Hogy a stressz szintet csökkentsük amennyire lehet). Aztán mikor Krisztáék túlélték az első 3 kritikus napot, jöhettek Neonék. Az ő családjuk 5 főből áll, de nem kaptak külön nevet, mert nem lehet őket egymástól megkülönböztetni. + két csiga: József és Mária. Ők kb. 3 centisek, tehát relatíve nagyok. Ők eszegetik az algákat és tartják tisztán a növényeket és a berendezést. József egyfolytában jön-megy. Egyszer odanézek, az egyik sarokban van, mégegyszer odanézek, már a másikban :) Mária bekuckózta magát a szűrő alá és elő sem jön onnan. Ha továbbra is minden OK, a héten még gyarapodunk 3 molly-val, aztán megtelik a ház. Kíváncsi vagyok, milyen neveket kapnak, majd bemutatom őket is :)

Balról jobbra: Peti, Kriszta és Szonja, a 3 guppi még Neonék érkezése előtt

ÉS EZ ÍGY VAN JÓL...

Ahhoz képest, hogy nem is akartam tanár lenni, és az utolsó pillanatig ellen is álltam, mégiscsak egy jó döntésnek bizonyult, hogy végül annak idején mégiscsak belevágtam. Szeretem... méghozzá annyira, hogy mást nem is tudnék elképzelni és ebben a helyzetben amiben vagyok, mégis csak jobban kapóra jön mintha  jogász vagy akár orvos lennék (no nem mintha bármelyik is vonzana), mert ennyire egyszerűen nem jutnék munkához mint így, hogy angol tanár vagyok. Mert az angol tanításhoz nem kell egyéb, csak angolul tudni valamennyire és érteni a tanítás mikéntjéhez. Nem kell pl. németül tudni, mert a tanítványaim sem tudnak és a a szüleiket sem ismerem, hogy telefonálni kelljen velük. Persze ha elmennék iskolába vagy valami "rendes" munkahelyre" nyilván más lenne a helyzet. Itt is van szülői értekezlet meg tanár konferencia meg számos egyéb iskolai program, de így nincs.

Az egész azzal a nagyon jó lépéssel indult, hogy betagozódtam a nemzetközi iskola szülőket segítő programjába, vagyis az egész ezzel a csoporttal indult.

Most már harmadik éve vagyunk együtt. A törzsgárda nem változott, sőt idénre már annyian vagyunk, hogy a későn jövőknek alig jut ülőhely. Én nem bánom... Most már Koreától Brazíliáig öleljük át a világot és láthatólag nagyon élvezzük mindannyian. Hétről-hétre tanulok valami újat én is a világról és talán hétről-hétre tanulnak ők is valamit az angol nyelve rejtelmeiről. Jó látni, hogy jó a csapat, összetartanak, tisztelik, szeretik egymást és jó látni, hogy fejlődnek és jó hallani, hogy mesélik, hogy a hétköznapokban mennyivel könnyebben boldogulnak már.

És az még pluszban jó nekem, hogy a magántanítványaim is belőlük kerülnek ki. Minden egy japánnal kezdődött, aztán még egyel és még egyel, akik idén januártól kiegészültek egy újabbal, majd két koreaival és a múlt héttől fekete Afrika felé is nyitok :)

Most már annyi a munkám, hogy beállt az az idilli helyzet, hogy délelőttönként már semmi szabadidőm nincsen, a délutánokat viszont teljes egészében a családnak tudom szentelni, amikor gyakoroljuk az olvasást meg a matekot, vagy barkácsolunk vagy akármi. Ez sem tart a végtelenségig, hogy igénylik a társaságomat - ezt már azért most is látom, de így most nagyon jó. Egyik irányba sem billen el a "work-life balance" mutatóm és ez így van jól...

NEKROLÓG

A mi kis Morzsikánk, hozta a papírformát és pontosan két év után itt hagyott bennünket. Nem mondhatom, hogy váratlanul, mert azért mi Rudival már ősz óta minden nap, amikor megláttuk, hogy még előbújik a kis házából, összenéztünk egy pillanatra hogy "húú, de jó", de azért mégis meglepett, hogy gyakorlatilag egy nap alatt lemerült benne az elem. Mi nem láttuk, mert mivel otthon voltunk már, így Borka egyik barátnőjénél helyeztük el, amíg visszajövünk. Csakhogy nem várt meg minket... Hogy megéltük-e az utolsó napját, amikor már egyszeriben olyan gyenge lett, hogy már az etetőtálkájába sem tudott bemászni, nem tudom, hogy jó- e vagy rossz. Talán jobb nekünk így, hogy nem láttuk. Így mindig úgy fogunk rá emlékezni, ahogy aznap láttuk amikor elvittük "nyaralni": kedves volt, mint mindig és relative fitt. Talán Borka barátnőjének viszont jobb volt így (még ha nem is), mert neki is van egy törpehörcsöge, aki igaz még fiatal, de egy nap ugyanígy fog járni. Azt kel mondjam, szerencsénk volt Morzsival és talán neki is velünk. Szerettük, szeretett. Kedves volt, barátságos és a lányok is igen jó gazdájának bizonyultak. És pont ez volt a szándékunk, amikor egy rövid élettartamú állatot választottunk, hogy lássuk, mennyire tart ki a lelkesedés, mennyire lesznek lelkiismeretesek vele, még ha tudtuk is, hogy azt, hogy egy nap itt hagy bennünket, meg kell éljük. Most tartunk egy kis szünetet, aztán jöhet valaki más: talán újra egy hörcsög, talán egy akvárium, talán mindkettő. Vagy egyik sem. Meglátjuk...

VALÓ VILÁG

Elmaradtam a blogírással az utóbbi időben, mert egyfelől annyi, de annyi dolgom van az iskolában (ahem, megint bazár volt a mi utcánkban), meg az egy hétre jutó névnapok és szülésnapok száma miatt, meg az ilyen-olyan adventi ünnepségek miatt, hanem amiatt is, hogy próbálok egy kis távolságot tartani köztem és az internet között. 

Egy kicsit eluralta ugyanis az életemet, ami miatt pedig az utóbbi időben már egyáltalán nem éreztem jól magamat a bőrömben. Tudom, hogy az egész csak önfegyelem kérdése, de hát ha az ember híján van... Azt vettem észre, hogy ha volt egy percem már itt ültem a gép előtt, ha volt egy kérdésem, már itt ültem a gép előtt és le is ellenőriztem a választ. Ha volt egy ötletem, de ha nem akkor is (hogy legyen), már itt ültem a gép előtt és utána néztem és kattintottam ide-oda. Aztán a 10 percből könnyedén lett, húsz majd harminc majd egy óra és ahelyett hogy éltem volna  a saját kis életemet, azt néztem, hogy más hogyan éli az övét. Ekkor szakítottam a Facebook-kal, ami a világ legnagyobb időpocsékolása, mégis könnyen függővé teheti az embert. Pedig nem is érdekel, hogy kinek milyen az új körme, mit főzött, kivel és hol "feeling happy" vagy milyen életbölcsességek mentén képzeli el az életét (de ehelyet ő is csak facebookozik...). Főleg azok az igazából ismeretlen ismerősök nem, akikkel ugyan FB barátok vagyunk, de az utcán már nem köszön.... Nektek is vannak ilyen "barátaitok" ugye? Szóval lejöttem a fb-ról, ne is várjátok hogy bármit is lájkoljak :) 

Most sem csinálok világmegváltó dolgokat és most is netezek, mert enélkül azért már nem lehet, de jóval kevesebbet (néha próbálok visszaemlékezni, hogy milyen is volt az életem az internet nélkül...) és ha visszagondolok este egy napomra, vagyis egy délelőttömre, ami az én időm, mert délután már a gyerekeket hozom viszem és rajzórákon vagy éppen az iskola udvaron várom, hogy mindenki készen álljon a hazajövetelre, akkor nem borzadok el magamtól, hogy te jó ég, jóformán csak a gép előtt ültem. Igenis törekszem rá, hogy csak annyit, amennyit muszáj és már kapcsolom is le... Minden napra van tervem, hogy mit fogok aznap véghezvinni és tartom is magam hozzá. Mert ha akad(na) egy üresjárat azért könnyedén visszacsúsznék. És mivel az időm eltolódott a való világ felé, így  szegény blogra is kevesebb jut. De az is igaz, hogy kevesebb is a történés, tesszük a dolgunkat minden különösebb felhajtás nélkül. Ha pedig egy egy gyöngyszem kerül a hétköznapokba,, majd úgyis bejegyzem ebbe a mi kis családi krónikánkba...

ITTVANÚJRA

Talán ilyen lehet Kaliforniában a Márton-napi felvonulás (már ha lenne egyáltalán): kellemes, "pulóveres" séta a 20 fokos melegben miközben lágy szellő fújdogál. Az idei volt eddig a legfurcsább felvonulás, de pont a meleg miatt talán a legjobb is: ezúttal se nem esett, se nem fújt, se hideg nem volt, tehát nem arról szólt az

egész, hogy küzdünk az elemekkel és  hogy "mikor érünk már a végére", hanem kellemesen elbeszélgettünk az éppen utunkba sodródó szülőtársakkal és mire észbe kaptunk már ott is voltunk a menetet lezáró tűznél, megnéztük és meghallgattuk Márton legendáját, majd szépen hazasétáltunk. Nem voltunk

átázva és átfagyva mint korábbi években és a puncsot sem kívántuk annyira (nem is volt :)). Tudom én, hogy ez nem normális, hogy november 7-n 20 fok van és kíváncsian várom is, hogy ebből mi sül ki (szó szerint), és az eszem nem is éri igazán fel, és továbbra is elöl a csizma és a télikabát, "hiszen november van" és időnként fel is veszem őket, de akkor pedig hamar bemelegszem és az egész novemberi meleg már csak egy nyűg és inkább azt kívánom, hogy legyen a megszokott csípős hideg még akkor is ha ezekkel a meleg napokkal is rövidül a tél...

Mivel nálam a Márton napi felvonulás zárja az őszt és innen már karácsonyi "móduszba" kapcsolok, "beragasztok" még ide pár képet arról, hogy milyen is az október-november 2015-ben itt nálunk a Rajna parton:

Hát ilyen... Szép, mint mindig énnekem...

A MI KIS VÁROSI KERTÜNK

Állítólag nagy divat az "urban gardening", vagyis városi kertészkedés, legalább is ezt olvasom úton útfélen, mindenféle magazinokban. De őszintén szólva, rajtunk kívül, én még egy élő városi kertésszel sem találkoztam (igaz, velem egyhúron pendülőkkel sem nagyon, tehát valószínűleg nem a megfelelő körökben mozgok), akik az erkélyükön, vagy  buszmegállóban, vagy az elhagyatott beton virágtartókban próbálnának egy talpalatnyi zöldet kialakítani. Mi azért évről-évre megpróbáljuk és évről-évre nagyobb a siker és ezért évről-évre nagyobb az elszántságunk is. Julika nagy partner ebben. Tavasszal elmegyünk magokat és palántákat venni, aztán április körül  kiültetjük őket, majd nézegetjük, locsolgatjuk egy jó darabig és végül mindig azért több mint kevesebb sikerrel járunk és heteken át saját forrásból készülnek a saláták. Pedig nincs kertünk, csak erkélyünk van és jókora cserepeink (ezeket a kuka mellől szoktam becipelni vagy lomtalanításkor gyűjtöm be őket, tehát nagy kiadásokba nem verjük magunkat az egész kiskertezés mániánk miatt). 

A legnagyobb sikerünk idén, a még tavaly ősszel elvetett tarkabarka répát ígérő magokból kikelt/kinőtt répák lettek. Egész télen lestük (mert nyilván várni nem lehetett a hivatalos vetési időig, azonnal neki kellett veselkedni), hogy vajon a kis vacak cérnaszálakból lesz e valami. És láss csodát! Sajnos nem találom azt ezt igazoló képet, csak egy köztes állapotot bemutató fotót. Még Juli vette a magokat pontosan egy évvel ezelőtt az amszterdami virágpiacon. És bár a lilák kimaradtak a mi tasakunkból. de így is lettek fehér ill. narancssárgáink. Jó, nem óriásiak, de finomak, zsengék.

Aztán egy időben volt mini uborkánk is, olyan jó 10-15 centisek, de sajnos egyik pillanatról a másikra az "uborkafánk" azt monda, hogy "eddig és nem tovább" és szépen elszáradt. Archív fotó:

A salátáink ("Fodros Lollo") ezúttal is, mint minden évben, szépen gyarapodtak, de ők palántáról nőttek mandarinos dobozban, így nagyon melléfogni nem lehetett (gondolom, nem a mandarinos doboz tett csodát):

A paradicsom az egyetlen, ami még most is terem, ill. jobban mondva MOST terem, mert igaz, hogy egész nyáron kint volt a kis fánk, de úgy látszik a német nap ereje, azért kevés hozzá, hogy kipirosítsa őket. Amikor behoztam a nappali ablakába, mintegy üvegházba, akkor indult be igazán. Azóta szinte minden nap van piros paradicsomunk. Ez még csak a kezdet volt, de már rájuk is nagyon büszkék voltunk:

A babot nem mutatom, mert ő csak nőtt-nőtt, de nem termett. Aztán ő is megunta ezt a nem túl gyümölcsöző létet és elszáradt. Azt hiszem, vele nem próbálkozunk újra. Pedig az ember azt hinné, a bab egy abszolút sikersztori, vele biztosan nem lehet melléfogni, de úgy látszik, mégis (már ha csak az általános iskolás emlékeimre hagyatkozom is: a környezetismeret órára több ízben is vetettünk otthon babot cserépbe és mindig kisült belőle valami. Vagy már a bab sem a régi?)
Egy DM-ből származó, direkt erkélyre szánt magválogatásban, a bab mellett, retek is volt. Na, belőle sem lett semmi, de lehet, hogy mert mire lett volna, már nem voltunk itt. Mindenesetre mire visszajöttünk, már csak hatalmas levelek voltak a föld felett és semmi ott, ahol a reteknek illett volna fejlődnie. Azt hiszem a DM-es válogatásnál jövőre már nem esünk kísértésbe...

De hogy ne csak haszonnövényünk legyen, ültettünk még napraforgót is a meglévő piros muskátlik mellé. És mentát. Azt jó csak úgy jártunkban-keltünkben lecsipegetni és megenni.

És itt van Herr Hoefs, a kertitörpénk munka közben. Az eper is jó ránőtt és még valami (amiről már elfejtettük hogy mi), adott neki egész nyáron árnyékot (azért Herr Hoefs, mert nagyon hasonlít Borka egyik osztálytársának az apukájára, az igazi Herr Hoefs-re...):

Hát ennyi fért idén a kiskertünkbe és lassan majd elpakoljuk kiiürült cserepeket és mandarinos dobozokat.Visszahúzódunk a lakásba, (majd, még nem most) és felkészülünk lélekben is  a télre. Viszlát nyár!