hogy Japánban, a leghidegebb, északi területek kivételével, nincsen a lakásokban fűtés? És tudtátok, hogy a személyi lapokon a "haja színe és szeme színe" kérdések nem szerepelnek ? És tudtátok, hogy vasárnap reggel, amikor mi mazsolás zsemlét vagy éppen kakaós csigát eszünk, a japánok főt rizst zöldséglevessel? És tudjátok, honnan lettem én hirtelen ilyen japán szakértő?
Hát onnan, hogy január óta a kis angol csoportom mellett magántanítványom is lett: egy japán hölgy. Korábban a csoportban volt ő is, de rájött, hogy ott a "latinok" mellett labdába sem rúghat, ő ott bizony nem fog angolul megtanulni, pedig mivel 3 gyereke is jár a nemzetközi iskolába, igencsak rá van szorítva. Ezt mondjuk pontosan értem, és megértem. Pontosan tudom, hogy milyen az limitalt nyelvi eszközökkel, felnőtt fejjel megpróbálni beilleszkedni egy anyanyelvi közösségbe. Amikor az ember nem ért, vagy ért éppen, de hozzászólni már nem tud, vagy csak azt mondja, amit tud és nem azt amit akar és ettől napokig teljesen hülyén érzi magát, mint egy komplett idióta. Nem egy kellemes érzés... Így aztán gyakorolunk: én kérdezek, ő pedig csak mesél, mesél. Hát így tudtam (sőt tudok óráról, órára) meg sok , azelőtt soha nem hallott érdekességet és így tud meg ő is sok, azelőtt soha nem látott érdekességet a "nyugati" világról.
Ő például itt találkozott először a fent említett "haja/ szem színe" kérdéssel. Nem is értette először, hogy miért kérdezik. "Miért, nem fekete?" Tetszik neki, hogy a férje már este 7-kor otthon van, míg otthon 22.00 előtt soha nem került elő. Sokszor a férjnek külön hálószobája van (már ha a lakás mérete megengedi, de legtöbbször azért nem), hogy mikor ő későn hazaérkezik, ne zavarja a már alvó családtagok nyugalmát.) Azt is jónak találja, hogy itt mernek az emberek különbözni. A japán ember nem szeret kilógni a sorból, nem mutatja meg az igazi énjét. Az iskolában egyenruha van, a fejeket lehajtják...
Viszont ami például nagyon zavarja, hogy szerinte itt, Németországban, mindenki siet és kapkod... Érdekes, hogy ugyanezt én fordítva látom: hogy azért jó itt, mert olyan nyugalom van. Őt idegesíti, hogy a boltban a pénztárnál kapkodni kell az elpakolással, "nehogy feltartsuk a mögöttünk állót". Én Mo-hoz képest pont azt élvezem, hogy nem kell. Ráérünk. Én is és az utánam következő is. Neki Bonn vagy Barcelona, vagy Párizs minden egyforma. Minden olyan mint Németország... Nekem pedig Ázsia olyan egyforma: az emberek, az ételek, a városok (nem mintha már jártam volna ott, de úgy képzelem).
A gyerekei pedig tanulnak, tanulnak és tanulnak. Reggel korán kelnek, az iskola előtt még tanulnak egy kicsit, délután fél 4 után pedig újra. Szombatonként japán iskolába járnak. Ezt én úgy képzeletem eleinte, hogy van egy marék japán gyerek, akik szombatonként haladnak az ottani iskolai anyaggal. Nem ám!! 100 gyerek (!!!), osztályokba sorolva, több tanteremben, japán tanárokkal tanulnak írni, olvasni és számolni. Év végén pedig vizsgáznak!! Az itteni magyarok között vannak családok, akik haladni próbálnak a magyar követelményekkel, de szervezett iskola itt Bonnban nem működik. Van Kölnben, de egyházi alapokon szerveződik és a magyar szentekről több szó esik mint a "J" és "LY" betűkről...
Nagyon élvezem egy tarkabarka miliőt , amibe egyszeribe belecsöppentem. Amikor felmerült az ötlet annak idején, hogy próbáljuk ki magunkat egy idegen kultúrában, titkon azt reméltem, hogy majd ez lesz, ami pont most van. Persze aztán éveket kellett még erre az érzésre várjak, de most nem tudok elég hálás lenni a Sorsnak, hogy megismerhettem azokat az embereket, akikkel hetente több órát tölthetek együtt és több órán keresztül tanulhatok tőlük az életről, a világról (és remélem, hogy talán ők is egy icipicit hálásak nekem, amiért hetente több órán keresztül tanulhatnak tőlem - angolul :))
