KUTYAÉLET

Név: Balu

Kor: 9 hét

Fajta: Poodelo (Uszkár és elo keverék)

Méret: most mint egy nagyobbacska plüss állat, később pedig kb. térdig fog érni

Milyen? Hát okos, kedves, barátságos, nyugodt, óvatos és félénk

Mit szeret? Játszani, aludni, Juli nyomában lenni, töröközőn kapaszkodva magát a lakásban húzatni

Mit nem szeret? Egyelőre sétálni és autózni, de már ez is alakul

És hogy milyen a kutyaélet? Őszintén? Jobb mint gondoltam... Azt gondoltam, ha lesz egy kiskuyánk, az életünk egy folyamatos káosz lesz, folyton szemmel kell majd tartani, hogy mit csinál, mert különben szétszedi a lakást. Persze ez így van, mert tényleg legtöbbször a hülyeségen jár az esze, de mivel követjük a Juli által megadott szakkönyvek  javaslatait, így már az első perctől kezdve következetesen meghúzzuk a határait. Ez azzal jár, ha éppen nem sétálunk vagy kint vagyunk vele és éppen nem alszik, akkor a "Balu NEEEM!" és a "Balu FÚÚÚJJJ!"-tól hangos a lakás, viszont lassan már van eredménye. Hihetetlen számomra, hogy milyen gyorsan tanul! Amit egyik nap még csak gyakoroltunk, az másnap már nagyjából megy. Persze ez csak azokra a dolgokra igaz, ami neki is fekszik, tehát pl. a NEM-et még sokáig kell súlykoljuk. Hogy nem rágjuk meg a szék lábát, a kanapét, a tengerimalacok ketrecét, nem lopjuk el a zoknikat vagy a a szelektív kukából a dolgokat, nem harapunk és effélék. Viszont az, ha ki akar menni pisilni, már odaáll az ajtóba, szerintem szuper eredmény 9 hetesen és 10 velünk töltött nap után...

És olyan természetes, hogy velünk van! És olyan aranyos és olyan kedves és olyan barátságos és olyan..., olyan..., olyan..., hogy ha csinál is valami oda nem valót, nem lehet rá haragudni. Persze ez csapda is, mert pont emiatt kell észnél lenni és betartatni vele a szabályokat, mert lehet, hogy most cuki, hogy megharapdálja a lábujjunkat, de később ha már nagy kutya lesz, vagy vendégek jönnek, már nem feltétlen lesz az.

Tanulunk és gyakorolunk és játszunk mindennap, és egyszer majd összeáll neki a kép. Szerintem nagyon jó kutyánk lesz. Mindenképpen szeretnénk majd kutyaiskolába is vinni, de egyrészt ahhoz még nincs minden oltása meg, másrészt meg hát zárva is vannak ők is. Addig itthon trenírozzuk és próbáljuk kiismerni a szokásait. És ő is persze a miénket... ha pedig alszik (márpedig elég sokat), akkor szusszanunk mi is és próbáljuk a normális életünket élni :)

EGY SORSFORDÍTÓ SZÜLINAP

Hát Julinak a 12. születésnapja nem attól lesz emlékezetes, hogy még mindig karanténban vagyunk és kivételesen nem egy állatkertben ünnepeltük. És nem is attól, hogy ezúttal Húsvét vasárnapra esett, de attól sem, hogy 12-én lett pontosan 12 éves... Hanem attól, hogy holnap felkerül az i-re a pont és hosszú évek aknamunkája végül, egyfajta csoda folytán beérik, és MEGÉRKEZIK BALU, A MI KISKUTYÁNK!

Első kutyás emlékem Julival kapcsolatban, hogy kb 1 -2 évesen Kaposvár mellett egy bio gazdaságban ül a porban, körbevéve több pár hetes puli kutyával, akiket ő a legnagyobb természetességgel pakolgat ide-oda. Annyira megkapó volt ez a jelenet, hogy egy idegen nő odajött hozzám és megkérdezte, hogy lefényképezheti -e, mert annyira aranyos. Igent mondtam és ő el is küldte később a képeket (akkor még más idők jártak, lehet hogy most már nem engedném). Mind a mai napig megvannak, sőt be is kerültek abba a fotóalbumba, amit a 10. szülinapjára készítettünk "Juli és az állatok" címmel. Ezen a ponton még nem tudott beszélni, de ha tudott volna, már biztosan akkor rákezdett volna a "kutya-lemezre."

A következő emlékem pedig, abból az időből van, amikor már itt voltunk, de még mindig kicsi volt. Borkáért busszal jártunk az oviba. Juli még babakocsiban, ezért azon a központi részen tudtunk csak utazni ahol a kocsi is elfér. Jöttünk haza, jó nagy tömeg volt. Valahogy egy kutya mellénk sodródott (a gazdájával együtt) és mire odanéztem, a mi édes gyermekünk keze -ismét  mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga- már a kutya szájában volt, aki előszeretettel nyalogatta azt.

Aztán elkezdett beszélni és elkezdődött a végtelenített "kérek egy kutyát" történet. És amire a mi Julink egyszer ráharap, egy jó bulldog módjára , azt nem ereszti. Az utóbbi években viszont felerősödött az ostrom. De ezzel együtt viszont a szakirodalom böngészése is. Halomban állnak nálunk a kutyás könyvek, a neveléssel foglalkozóktól az albumokig. És olvassa őket, és elolvassa őket, és MINDENT tud! Aztán ezek kiegészülnek a kutyás filmekkel, a kutyás dokumentációkkal és a tudás egyre csak nő, valamint ezzel együtt a ránk gyakorolt nyomás is. Mert nem elég ha néha napján eljut egy menhelyre és ott megsétáltathat egy kutyát vagy elmehet valakivel egy kutyaiskolába... nyilván, egy saját kell. "Anya! Egy KUTYABARÁT!"

Aztán addig-addig, amíg már hajlani kezdtük rá és sorra megismertünk nagyon jó fej, jó nevelt, türelmes példányokat, akiket gyakorlatilag mi is szívesen hazahoztunk volna. És akkor osztottunk-szoroztunk és végül megszületett a DÖNTÉS: jó, legyen! Azzal, hogy miért most lesz, mikor nem is most akartunk és miért fiú, amikor voltaképpen lányt akartunk, az már mind nem fontos, mert holnap érkezik és fiú. Viszont mivel, olyan amilyen, így mindegyőnknek kedvez:

Julinak mert keverék kutya.

Nekem, mert pudli keverék.

Borkának mert nem három, hanem csak kettő színű.

Rudinak mert végre lesz egy fia!

Eddig minden rendben. Az utóbbi időben Borkának és Rudinak és nekem is el kellet pár szakirodalmat olvasnunk, hogy mindannyian tisztában legyünk vele, hogy egy ilyen kis négylábúnak milyen elemei szükségletei vannak és hogy hogyan is  induljunk el, hogy nekünk is a fent említettekhez hasonló jófej, türelmes, okos kutyánk legyen. Még vizsgáznunk is kellett (mindannyian át is mentünk!)!  Aztán minden este még a közös filmnézés előtt megnézünk egy Juli által kiválasztott rövid video-t, az alap kommandókról, amiket persze ő már zsigeri szinten ismer és tud. Tegnap "szárazedzést" is tartottunk, az "ÜL!" parancsszó megtanítására. Juli volt a kutya... :)

Azt hiszem elméletben fel vagyunk készülve, de félek azért ez is olyan, mint hogy "tökéletes anya voltam, amíg gyerekeim nem születtek". A kocka el van vetve, holnap elmegyünk érte, ez biztos. Nagyon örülünk, nagyon várjuk és izgalommal tekintünk közös életünk egy újabb fejezete elé. De ami még ennél is fontosabb, hogy Julinak végre eljön az a pillanat, aminek a puszta gondolatától is az utóbbi időkben libabőrös lett: hogy jövünk hazafelé és a kutyuska az ölében fekszik! Azt hiszem ez maga lesz a  A MEGVALÓSULT ÁLOM!

FERMENTÁLJUNK!

Azt látom, hogy azért hogy minimalizáljuk a boltba járások sűrűségét,  szinte az egész világ kenyeret süt. Már akinek jutott még liszt ÉS élesztő is. Nekünk nem. Aki nem süt kenyeret, az viszont fermentál, mert káposztát még mindig lehet kapni. Én is. Már évek óta. Télvíz idején elég gyakran készítek házi keretek között savanyú káposztát mert sokkal, de sokkal egyszerűbb mint gondolnánk és nem kell hozzá se hordó, se tökgyalu csak egy káposzta, egy dunsztos üveg és némi só. Most hogy jobban ráérek és amúgy is az immunerősítésen van a hangsúly, minden héten van nálunk egy jó nagy üveg készenlétben .

Én innen tanultam még anno és azóta is ugyanúgy csinálom.

Tehát, 

veszek egy káposztát. Általában fehéret, de ha lila van, az is ugyanolyan jó. Félbevágom, majd negyedekbe, a torzsáját kivágom és odaadom a tengerimalacainknak.  Egy pár egész levelet félreteszek a későbbiekhez.

Aztán egy jó éles késsel vékonyan felszeletelem, majd rétegenként egy nagy (kerámia) tálba teszem.Minden réteget megszórok egy csapott evőkanál sóval. Ez kiszívja a levet, ami majd a felöntő levünk lesz.

Ha végeztem a rétegezéssel, elkezdem masszírozni a káposztát. Ettől megtörnek a sejtjei és könnyebben kezd levet ereszteni ( ez a mozzanat a mai időkben, amikor a sok kézmosástól mindenkinek száraz a keze, esetleg csíphet, de nem lehet megspórolni). Amikor már van lé is ( ezen a ponton még nem kell annyi, hogy ellepje), fogok egy kistányért és letakarom vele. Ennek a tetejére keresek valami súlyt, mondjuk két kiló lisztet (már ha van), vagy valami egyéb súlyos tárgyat. És félre rakom egy pár órára. A nehezéktől és a sótól aztán igen sok lé keletkezik és pontosan ez az, amit szeretnénk.

Ezután kimosunk és kifertőtlenítünk egy jó nagy lekváros üveget és elkezdjük bele rétegezni a káposztát. A rétegeket jól lenyomkodjuk. Nagyon sok meg bele, nem kell csodálkozni. Nálam egy nagyobbacska káposzta belefér egy kb. 1 literes csatos tetejű üvegbe. Ezután még teszek hozzá babérlevelet és egész borost, majd felöntöm a keletkezett lével. A tetején hagyok helyet, mert ha forrni kezd, ki tud folyni. A legtetejére ráteszem a félretett egész káposztaleveleket, hiszen az egésznek a lé alatt kell maradnia, különben penészesedni kezd. Amíg nem volt ilyen klassz kis lenyomóm, addig egy kis dunsztos üvegbe vizet raktam (ezt is jól le kell mosni) és azt tettem rá nehezéknek mielőtt rátettem a tetőt. Mivel a Jézuskától ezt kaptam, azóta ezt használom, de mondom a "nagyüvegben kisüveg" módszer is tökéletes hiszen,  ahogy már mondtam a lényeg, hogy a káposzta a folyadék alatt maradjon (különben nagyon könnyen feljön a tetejére...).  

Az  első pár nap után elkezdenek buborékok termelődni, az jó jel: beindult az erjedés. Kb. 3-4 napig én ki szoktam a tetejét naponta egy pillanatra nyitni, hogy a keletkező gázok kijöjjenek, de van aki nem. Mi kb. egy hetet szoktunk várni vele, a mi izlésünk szerint akkorra lesz pont kellően savanyú, de ezt embere válogatja,  érdemes kóstolgatni is. Mióta tagja vagyok a "Sauer macht Glücklich" Facebook csoportnak, azóta tudom, hogy esetleg penészesedhet vagy valami fura fehéres réteg keletkezhet a tetején, de velem ez csak egyszer fordult még, amikor uborkát savanyítottam. Káposztával még sohasem...

(Mivel nem tudom, hogy az új adatvédelmi törvények értelmében az , hogy a nehezékemet idelinkeltem reklámnak számít -e, csak szólok, hogy  @nemreklám!! )