GRÚZIA BEKÖLTÖZÖTT HOZZÁNK

 

"Endlich wieder Buffet!", vagyis "Végre újra büfé!" - sóhajtott fel Borka osztályából egy apuka, miközben gyűltek csak gyűltek a finomságok az asztalon. Sokéves waldorf páyánkat egy valami biztosan végigkövette: a büfé! Mert a covid-ig szinte havi szinten készítettünk valamit, hol évnyitóra, hol bazárra, hol szinházi előadásra... ide-oda, de 2020 tavasza óta nem hogy büfé nem volt, nem volt semmi. Egészen mostanáig! Megérkezett ugyanis a grúz csere-csapat, hogy 10 napig nyakig merüljön a német kultúrában. (Ez már eleve vicces volt nálunk, akik ugye...de nem baj azért a hétköznapi kommunikációt nálunk is lehett gyakorolni...) De úgyis mondhatnám, hogy Grúzia beköltözött a mi német-magyar életünkbe, hogy egy intenzív parfüm felleget és egy hulla fáradt vendéglátó gyereket maga után hagyva 10 nap után, ahogy jött úgy el is mentjen. Ezalatt az idő alatt én megtudtam, hogy pontosan hol is fekszik ez az Európát és Ázsiát összekötő kis ország, aminek kultúrája is európai ugyan, de egy kis orientális, de ugyanakkor szovjet touch-csal. Hogy az orosz és a grúz nyelv együttesen van jelen a hétköznapokban (érdekesség, hogy mindkettőnek saját írásmódja van és egyik sem az általunk ismert). Hogy nem mindenki sötét bőrű és fekete hajú. Hogy szeretik az erős illatokat és az édes ízt. Hogy igenis létezik kék (!) tea. Hogy a néptáncuk nagyon mutatós. Hogy az időt nagyvonalúbban kezelik mint itt (na jó, azért ebben németeknél mindenki nagyvonalúbb). Hogy az ő iskolájukban a nemzetköziséget az azerbajdzsáni, török, orosz és ukrán diákok jelentik. Hogy -saját bevallásuk szerint- igen vendégszerető, de a egymással már kevésbé kedves népről van szó. Hogy a nagy hamburger láncok ott is megtalálhatóak, de az olyan földi paradicsom, mint a Zara vagy a többi kétbetűs ruha-láncok már nem és, hogy vásárolni Törökországban érdemes (vagy Németországban pl.😉). Hogy a tengerparton, ahonnan ők is jöttek csak kettő évszak van és míg mi itt már a vastagabb kabátokat vettük elő, addig ők a 35 fokból érkeztek. Hogy az iskola reggel 9-kor kezdődik és maga a tanév szeptember közepén  egy 3 hónapos nyári szünetet követően. És hogy a mi DM-ünk maga a menyország (ahová naponta érdemes benézni), ill. hogy a currywurst a kulinária csúcsa (illetve az AAchener Printen, ami egyfajta mézeskalács szerűség, szoros második). De a legnagyobb tanulság számomra: hogy a 17 évesek mindenhol egyformák: ugyanúgy néznek ki, ugynúgy öltözködnek, ugyanúgy kellemetlen nekik a felnőttek társasága, ugyanúgy szeretnek vásárolni, együtt lenni, zenét hallgatni és vihorászni teljesen függetlenül attól, hogy hol élnek a világban, Németországban, Grúziában vagy éppen Magyarországon...

AHOGY TETSZIK

Ha lenne egy rendes kertem, nem ilyen kis minike,  ültetnék bele narancsepret v. epernarancsot, ahogy tetszik (no meg persze ha tudnám, hogy hogyan kell szaporítani). Nekem már akkor is tetszett, amikor Pécsen, a Szabadságszobornál hébe-hóba belefutottam így szeptember környékén, de nem tudtam, hogy mi ez. Aztán olvastam valahol a nevét... Igen fura egy szerzet: mint egy kislabda, kb, akkora, kívűlről friss világoszöld és szerkezetét tekintve barázdált, mint az agy, belülről meg nem is tudom, olyan tömött. Ehhez a fizimiskához el tudnék egy citrusos illatot képzelni, de nincs neki. Se citrusos, se másik. És se nem mérgező, se nem ehető. Szerintem még a madarak sem eszik... Úgy tűnik csak ez a fura megjelenés jutott neki. Itt sem találkozik vele gyakorlatilag soha az ember, de nálunk a park egy eldugott kis szegletében áll egy fa, ami alatt ilyenkor nagyon sok van. És ez is olyan, mint a gesztenye, meg a kagyló, meg a dió, hogy egyszerűen nem lehet otthagyni, még akkor sem ha cipelni kell hazáig mert zsebben nem fér el és egy kicsit ragad is. Én is hozok persze minden évben, aztán nem csinálok vele semmit, lerakom a teraszon, gyönyörködök benne, hogy milyen jól mutat a kék asztalon, majd romlásnak indul és kidobom a komposztra. Hát így végzi nálunk minden epernarancs  v. narancseper - ahogy tetszik.

HÉTKÖZNAPI BOLDOGSÁG

Előzmény 1.

Hallo Nóra, az előző tanárnő még annak idején engem jelölt ki arra a feladatra hogy a házifeladatot a hiányzók számára összefoglaljam és továbbítsam. Szivesen csináltam, nem is volt ezzel semmi probléma, de nem szeretnék úgy járni, mint egynémely politikus, akik egyszerűen beleragadnak a szerepükbe, ezért Güntherrel megbeszéltem, hogy mostantól ő veszi át a feladatot.

Baráti üdvözlettel kívánok kellemes hétvégét, Gerd

Előzmény 2.

Kedvesek, az előző tanárnőnk, Tina, az alatt a rövidke idő alatt míg velünk volt, engem bízott meg a házifeladatok továbbküldésével, amit én mindig szivesen meg is tettem, de azért néha nem árt egy kis változatosság.

A pénteki viszontlátásig, Gerd

Fejlemény:

Jó reggelt kedves csoporttársak, kedves Nóra! Múlt pénteken Gerd azzal keresett meg, hogy volna e kedvem átvenni tőle a házifeladat-felelős pozíciót. mert ő már nagyon régóta csinálja és nem akarna úgy járni mint egynémely politikus, akik egyszerűen beleragadnak a szerepükbe. Jeleztem feléje, hogy bár véleményem szerint nálánál senki sem alkalmasabb erre a posztra, a magam részéről készen állok a feladatra, de Tieteket is meg kell kérdezzelek róla. Szóval a kérdésem az lenne, hogy egyetértetek-e azzal, ha ezentúl én küldeném tovább a házifeladatot azoknak, akik valamilyen oknál fogva nem tudtak az órán részt venni? Vagy lenne esetleg más,  aki a feladatot szívesen átvállalná?

A viharos idő ellenére legyen szép a vasárnap és már nagyon várom a jövő pénteket. Üdvözlettel, Günther

1. válasz:

Hallo Günther, sajnálom, hogy a Gerd megválik a posztjától, mert az összefoglalói nem csak hogy percízen, de legnagyobb örömömre mindig egy csipet humorral is fűszereve érkezteztek. A döntését ugyanakkor megértem és tudom, hogy személyedben egy méltó utódra talált. Nagyon örülnék, ha Te vennéd át a feladatot. Baráti üdvözlettel kívánok további szép hétvégét! Irmi

2. Válasz

Kedves Günther! Nagyon örülök, hogy átveszed a feladatot és biztos vagyok benne, hogy továbbra is jó kezekben leszünk nálad.

Kedves Gerd! Nagyon köszönöm az eddigi munkádat. Amikor nagyjából egy évvel ezelőtt a csoporthoz csatlakoztam, nagyon meglepődtem, már pozitív értelemben, hogy van valaki, aki ennyire szívén viseli az ügyet és a feladatot ilyen szívvel-lélekkel és ennyi humorral végzi.

Baráti üdvözlettel kívánom, hogy legyen szép hetetek. Josef

3. Válasz

Hallo, kedves csoporttársak! Én is csatlakozom az elöttem szólókhoz. Gerd, Te mindig is remekül végezted a munkád és biztos vagyok benne, hogy benned sem fogunk csalódni kedves Günther! Mindkettőtöknek köszönöm és már , ami az időjárást illeti, nyugodalmas hétvégét kívánok, Rita

4. Válasz

Én is csak annyit tudok mondani, hogy köszönöm Gerd, neked pedig Günther, gratulálok az új pozíciódhoz! Remélem, mindenkinek jól indul majd a hete! Baráti üdvözlettel, Ingrid

Ez a levelezés az egyik csoportomban zajlott le a minap. Gyűjtöm azokat a pillanatokat, amikor tanúja lehetek annak, hogy ha nyomokban is, de még élnek a régi értékek. Hogy az emberek nem csak arctalanul elrohannak egymás mellett, hogy "jó, jó, de most igazán erre nincs időm, mert értsd meg, hogy körülöttem forog a világ", hanem észreveszik, megállnak és megköszönik a fáradtságot, amit a másik értük, az ő életük megkönnyítéséért / megszépítéséért tesz. Pedig tényleg nincs másról szó, csak  annyi, hogy valaki péntek délután összefoglalja, hogy mi is lesz a házifeladat a következő hétre és elküldi a közös csoportba, amit aztán a fentiekhez hasonlóan mindenki annak rendje és módja szerint meg is köszön. Látszólag nem nagy ügy, de mégis, mert ezáltal senki nem marad le, nem veszíti el a fonalat, ott tudja legközelebb folytatni, ahol mindenki más. Ennyi, de mégis sokkal több! Mert azáltal, hogy jelzik Gerd felé, hogy értékelik a fáradozásait, biztos vagyok benne, hogy ő azonnal szárnyakat növeszt, míg a többiekben pedig ezzel egyidőben szétárad az örülök-hogy-örülsz érzése. Ez mindenkinek csak jó, nem? A sok rohanás mellett a dicséret, mint olyan, sajnos egyre ritkább (érdekes, hogy a kritika viszont nem), pedig sokat jelent mind annak, aki adja és annak, aki kapja, És látjátok, talán csak ennyi kellene a hétköznapi boldogsághoz? Egy pár jó szó. De az naponta...

EGY KEDVES...

... amúgy a Schwarzwaldból származó (német) ismerősöm mondja épp a minap, hogy ő azért szeret itt Rheinland-ban élni, mert itt az emberek annyira kedvesek és nyitottak, nem úgy mint Németország más területein. "Itt?! Milyen lehet ez máshol?!" - volt az első reakcióm. Meg, hogy azért minden relatív, mert a mi (magyar) kultúrkörünkhöz képest itt nagyon is zárkózottak az emberek: nem szívesen engednek be a magánterületükre sem fizikai, sem pedig pszichológiai értelemben. Nálunk sokkal átjárhatóbbak a határok: hamarabb nyitunk és hamarabb is engedjük be a másikat, sőt néha már túlontúl is..

Hogy ezt illusztrálni tudjam, elmesélek egy tegnapi történetet::

Van nekünk az ottani otthonunkban egy áthúzásra szoruló kanapénk. Mivel Magyarországon már alig akad iparos és aki van még, az viszont tele van munkával, így jó előre kell gondolkodni. Így már tavaly nyáron megbeszéltem a kárpitossal, hogy majd idén nyáron megcsinálja, csak hívjam fel húsvét körül.  Ez volt most. Meg is állapodtunk, hogy mikor tud eljönni, aztán valahogy összeakadt a nyelve és belebonyolódott egy mondatba. Erre nagy levegőt vett és nekikezdett:

"Jaj-annyira-fáradt-vagyok-a férjem- Zoltán-és- névnapja-volt-a-múlt.héten-és-ráadásul-a-születsénapja-is-aznap-van-és-vendégség-volt-nálunk-a-hátvégén-mert-mit-csináljak-a-barátaink-mindig-jönni-akarnak-pedig-én-már-nem-akarom-hogy-jöjjeneke-mert-nekem-ez-már-sok-ennyi-emberre-főzni-de-most-hogy-mondjam-meg-nekik-mert-olyan-szivesen-jönnek-de-én-ezt-már-nem-bírom-most-is-úgy-elfáradtam-hogy-ma-már-nem-is-dolgozom-csak-pihenek....blablabla."

Tudom, ez azért abszurd, de nekem mégis ANNYIRA jól esett egy ilyen beszélgetés, még akkor is ha semmi közöm hozzá, meg nekem végül is mindegy, de mégis valahogy az "otthon vagyok" érzését keltette bennem. Mert ez itt soha nem fordulna elő, hogy valaki így rád zúdítja a privát dolgát. Pláne nem telefonban. Még ismerősök között sem. Még Rheinland-ban sem... 

KLÍMA VÁLTOZÁS

Nem követtem a magyar sajtót az utóbbi napokban, nem tudom, hogy megjelent-e egyáltalán, de mi itt az elmúlt két hétben szó szerint együtt éltünk a Klíma konfenerciával. Eredetileg Fidzsi szigetére tervezték, de az a 25 000 résztvevő, aki ma is itt van, nem fért oda be, ezért Bonnra esett a választás, és ezért ezt a klíma csúcsot "mini Fidzsinek" is nevezik.

Na, Fidzsi szigete most ide költözött mellénk, a Parkba, ugyanis ide építették fel a központi épületeket. Az "épületek" sátrakat jelentenek, amin már augusztus óta dolgoztak és riogattak már jó előre, hogy majd novemberben, a konferencia idején,  milyen forgalmi helyzet lesz, hogy készüljünk fel a legrosszabbra. Már az én fejemben is ott volt a menekülési útvonal, hogy ha minden kötél szakad, majd komppal járunk át a túlpartra az iskolába, de azt kell mondjam, le a kalappal a szervezés előtt! Azt a rengeteg embert olyan flottul szállítják az egyes helyszínek között, hogy nem is érzékelünk az egészből semmit, pedig pontosan azon az útvonalon közlekednek, ahol én is napjában többször. Sőt, még jobb is a helyzet mint amúgy! Vannak shuttle buszok, ingyenes biciklik, "dotto vonat" szerűségek, személyautók és mikrobuszok. Még mikor a héten a Merkel asszony vagy a francia miniszterelnök itt jártak, még az sem okozott fennakadást. Biztosan biciklivel mentek a parkon át A-ból B-be :)))! Ezen felül rengeteg rendőr figyel a biztonságunkra: mikrobuszból, gyalog, lóháton, mini és "rendes" rendőrautókból pásztázzák a vidéket és felügyelik a rendet.

A ráérőket, ill. a az egyszerű bonni népet pedig egy mini karácsonyi vásár (italkimérés) szórakoztatja, óriáskerékkel, ringlisspíllel és hamisítatlan német slágerekkel (ez állítólag Fidzsi külön kérése volt. Nem a slágerek, hanem am blokk.)

És hogy ez az egész mennyire környezetbarát? Hááát.... csak annyira, amennyire a feltúrt Park, a benne élő állatokkal, az olajjal fűtött sátrakkal, az állandó cirkuláció a fent említett közlekedési eszközökkel (bár legtöbbjük árammal üzemeltetett), a járó motorú mikrobuszokban melegedő rendőrökkel és az állandó nyüzsgés mellett ez lehet. Nem hiszem. hogy ez a 25 000 (valószínűleg javarészt repülővel érkező) résztvevő tudná a világot megváltani és tenni a klímaváltozás ellen, de elmondhatják, hogy legalább megpróbálták. Számunkra, laikusok számára, mindenesetre volt két kulturálisan színes hetünk ebben az inkább szürke- esős novemberben... 

A sátortábor

Horgolt tipi - mint kísérő modern művészeti alkotás. Sajnos semmiféle magyarázatot nem találtunk rá...

A jegesmedve szimbólumához talán nem kell magyarázatot fűzni....

ALIG

Az imént hívott fel egy német alig-ismerősöm. Vannak emberek, akikkel az ember egyből megtalálja a hangot, "működik a kémia" ,ahogy mondani szokták. Na, ő ilyen. De ettől függetlenül ezeddig csak kétszer találkoztunk, tehát nagyon nem ismerjük egymást, csak "alig". Nos, most ő hívott fel és csak azt akarta megtudni, hogy ugye az a szörnyűség nem velünk történt és, hogy jól vagyunk-e. Mikor kiderült hogy nem, nem velünk, és igen, jól vagyunk, olyan őszinte megkönnyebbülést éreztem ki a hangjából, ami majdhogynem könnyekig meghatott. Csak nevetett, hogy hál' Istennek, hál' Istennek...! Az ember itt nem gyakran érzi, hogy aggódnának érte. Főleg nem az ilyen "alig ismerősök", és lám... Nagyon jól esett...

ÖNKÉNTES

Én tudom, hogy innen keletre és onnan még keletebbre,az önkéntes munka maga a lúzerség. Mert ki az a hülye aki fizetés nélkül dolgozik?! Hát én. Azt már akkor is többször megkaptam a magyar közegtől, amikor 3 évig önkéntes alapon tanítottam a nemzetközi iskolában, hogy "nem lehetne ezért egy kis pénzt is kérni?!" Nem, nem lehetett, hiszen pont ez volt a lényege: segíteni. Önzetlenül. Persze számomra ez nem volt önzetlen segítség, mert rajtam pontosan annyira segítettek a diákjaim, mint én rajtuk: ott voltunk egymásnak heti rendszerességgel és ahelyett hogy otthon ültünk volna a négy fal között, ismerkedtünk, barátkoztunk egymással,egymás világával. Azt más sokszor mondtam, hogy ezek az angol órák nem csak a nyelvről szólnak, ezek életmentőek is. És látom, hogy akárhonnan is jön az ember, elkél a segítség, mert mindenki ugyanazt fogalmazza meg: ugyanaz szól mellette (az élet, az életkörülmények jobbak) és ugyanaz nehéz (de a szívünk akárhogy is "ott" van, a német távolságtartás, a napsütés hiánya, a céltalanság). Ha pedig már többen vagyunk, akkor nem érezzük magunkat egyedül, nem gondoljuk, hogy csak a mi gyerekünk bőg minden reggel, hogy nem megy el az oviba/iskolába és haza akar költözni, miközben a szülői szív meg közben megszakad, hogy nem csak nekünk nehéz barátokat szerezni és nem csak mi kuksolunk otthon egyedül a nap nagyobbik részében. És ez az, ami pénzben nem megfizethető. Ez az érzés, hogy mégis tartozunk valahova, hogy van elfoglaltságunk, hogy van egy ritmusa az életnek, még ha az annyi is, hogy hétfőn, csütörtökön angol, kedden takarítás és pénteken bevásárlás.

Szerencsére azért én ezen a fázis ón már túl vagyok. Van dolgom. És nem csak, hogy megtanítsam az angol nyelvtant, hanem, hogy segítsek a tanítványaimnak ebben a sokszor inkább szép, izgalmas, de mégis embert próbáló helyzetben felszínen maradni. Na, ezért kezdtem bele egy újabb önkéntes angol tanfolyamba (péntekenként 11-12.00ig, beszélgetős "kerekasztal" -  a bonni olvasók számára)

MARGÓ

A kelet európai alkalmazott jó. A kelet európai alkalmazottat szeretik, mert jó a teherbírása, mert kitűnően ALKALMAZkodik. Mert egyfajta önbizalomhiányból és beteges megfelelési kényszerből a végletekig elmegy, nem szól, nem "ugrál". Hatékonyan, gyorsan dolgozik, bírja a terhet. És a munkaadónak ez mind remek (és a kelet európai munkavállalóak is látszólag jó, mert jól keres és aki jól keres, annak ugyan mi baja lehet az életben?!)). Arra a rengeteg stresszre amivel ez jár, senki nem gondol. És a stresszt különféleképpen éljük meg: van aki magában halmozza és hordozza és van aki kiadja vagy úgy, hogy egyfolytában beszél, vagy úgy, hogy jelenetet rendez, van, aki eszik és van, aki iszik (jó, van aki fut, de szerintem ez a kisebbik hányad). Egyik sem ideális. És nem mindenkinek egyforma az otthoni háttere. Nem mindenkinek olyan stabil, hogy ha letette a sokórányi munkát és hazamegy, ott már nyugi van. Mert lehet hogy a párján is nagy a nyomás és ő sem bírja olyan jól és még van egy-két-három kisgyerek, akivel foglalkozni kell és még, aki esetleg idegesít is. Talán barátok sincsenek, talán egyáltalán nincs kikapcsolódási, ventillálási lehetőség és a stressz, az elégedetlenség csak halmozódik és már nincs kiút és elpattan egy húr. "Familiendrama" - így írta a sajtó mindazt, ami a napokban történt. Nem messze, nem egy gettóban, nem drogfüggők között, nem "italozás közben". Nem. Itt nálunk. Erről is azt gondoltuk eddig, ez velünk, nálunk, a mi utcánkba, a mi köreinkben ... nem történhet meg. De igen: velünk, nálunk, a magyar kolóniában, a Telekomnál. 

Többet erről itt

WANDERTAG, avagy jaj azok a németek!

Seligenthal (Hennef)

Nálunk kb. 6 hetente van szülőértekezlet az iskolában, de mivel két gyerek van két osztályban, ezért ennél sűrűbben kell menjünk. Nehezíti még, hogy este 8 órakor kezdődnek és legtöbbször el is húzódnak este tízig is, tehát negyed 11 előtt nem vagyunk itthon. Emiatt aztán mindig az megy, akinek aznap éppen nagyobb kedve van, de mivel a harmadik osztály csak különösen erős idegzetűeknek ajánlott, így oda legtöbbször Rudi megy, nekem marad az ötödik. 

A tavaly tanév vége felé történt, hogy egyszer csak különösen karikás szemekkel jött haza. Belépett az ajtón és annyit kérdezett:

- Tudod mi volt?

- ???

- Az idő nagy részében azt beszéltük meg, hogy a következő tanév tavaszán, mikor menjünk kirándulni !!!!

Nos, a következő év tavasza most van és a tavaly ilyenkor megbeszéltek alapján, a kirándulás tegnap volt. Nem jöttek el túl sokan, pedig azt nem lehet mondani, hogy nem tudtak róla, vagy túl későn értesültek volna :). Inkább az eső tarthatta a családokat vissza (lsd. az előző bejegyzésemet). Mi már úton voltunk mire elkezdett esni, így már nem hátráltunk meg. És milyen jól tettük, mert számunkra új, ismeretlen ösvényeken jártunk. Egy óriási víztározó mellett visz az út, siklókkal és fészkükből éppen kipottyant madárkák megsegítésével tarkítva, ami a kilencéveseknek maga a földi paradicsom. A végén egy szállodaként működő hajdan volt kolostornál piknikeztünk (az esőbeállóban) és fogadásokat lehetett kötni, hogy kinek a gyereke csúszik előbb bele a patakba (a végére mindenkié) és ki viheti végül haza az autójában az ott fellelt rozsdás vasakat és méternyi fahusángokat  (végül talán senki).

Az utóbbi időben nagyon rákaptam a gyaloglásra. Amennyit tudok, megyek. Nagyon élvezem. Jót tesz testnek, léleknek. Megyek egyedül is, akkor csak itt a parton, társaságban viszont az erdőt járom a legszívesebben. Egy otthoni barátnémmal kezdtük,  megyünk és közben egy kicsit mindig megváltjuk a világot is. Nyáron nagyon harapunk: egy kétnapos "menésre" készülünk. Erre (is) kell az edzés... Aztán jöhet a Camino ...

LADY KARNEVÁL

Karnevál, már sokadszor. Nem mondom, hogy élek-halok érte, nem is itt születtem. Nem is szeretek beöltözni, vagyis inkább nem szeretek hülyét csinálni magamból. Ezért kerti törpe, vagy medve vagy zsiráf például sohasem lennék. De mivel szeretem a gyerekeket megnézni az iskola ünnepségen (ilyenkor karneváli hangulatban, karneváli keretek között, valamit előadnak a színpadon: egy táncot vagy éneket vagy éppen mindkettőt), és ott sem illik kilógni a sorból, ezért azért jelzésértékűen be szoktam öltözni. Idén "franciásra" vettem, hetyke kis tollas fejdísszel, hozzá passzoló fekete boával a nyakam körülés + egy piros hosszú szoknya (ez lemaradt a képről). Ebben olyan jól éreztem magamat, hogy lehet hogy jövőre is megmaradok ennél a jelmeznél:

Rudi is sokáig ellenállt, de aztán az utolsó pillanatban elkapta a láz és tényleg az utolsó előtti pillanatban még elugrottunk jelmezt vásárolni neki. Az előző évi bajuszhoz már nem volt kedve. Meg akart újulni az én Drágám és hát sikerült is neki. Gyakorlatilag senki nem ismert rá :)

Borka abba a korba jutott azt hiszem, amikor már nem akarja a karnevált (vagy most éppen nem akarja, aztán majd később újra vagy olyan lesz mint én, és már sohasem akarja a karnevált). Nem volt kedve beöltözni, nem akart indiai istennő lenni (az iskolában az éves téma India, Mezopotámia, Egyiptom, Görög birodalom és Róma), de ötödikben még senki nem kérdezi, hogy ki akarja és ki nem a farsangi hercehurcát, így felkapott magára egy indiai hatású ruhát és egy pöttyöt is tett a homlokára. Innen már nem akarta a szemét kifesteni, nem akar rúzst a szájára, nem akart ékszereket és nem akart a hajába sem semmit. A képeken is olyan arcot vág, mintha éppen most készülnénk férjhez adni egy indiai maharadzsához, így inkább egy a "kulisszák mögötti" képet mutatok. Mert Juli jelmezéhez részletesen hozzá tudott szólni, pontos tanácsai voltak arra vonatkozóan, hogy kinek, mit és hogyan kellene felvennie. Julinak. Anyának. Vagy Apának. Csak neki ne kelljen...

Julika az egyetlen belevaló bálozó nálunk. Ő még izgalommal készült, megtervezte, lerajzolta, felvette, majd  lefényképeztette magát elölről, jobbról, balról és hátulról is. Odament, jól érezte magát és már alig várja a következőt. Náluk a téma a kézműves foglalkozások, így ő kizárva mindent, ahol esetleg szoknyában kellett volna mutatkozni és egyetlen állathoz se lett volna köze, pásztorlány lett. Sajnos igazi subát vagy bekecset vagy szőrme mellényt nem találtam se közel se távol, így maradt a DM-ből egy bébi mellény, amibe beszuszakolta magát, a nadrág és póló adta magát, a fejébe egy korábbi szereplésről megmaradt törpe sapka került, bot és  a hóna alá Berci, a bárány. Hát így lett ő pásztor... 

ÚJRA TELEPÍTVE

A nagy érdeklődére való tekintettel, meg már, hogy a betegségem utósokkját is kihevertem, meg, hogy most jobban ráérek, meg hát mivel ez mégiscsak elsősorban a mi családi krónikánk, amit majd nagyon jó lesz sok sok év múlva visszanézni, folytatom az írást. Nem tudom, milyen rendszerességgel lesz időm, kedvem, energiám vagy egyáltalán olyan élményem, amiről érdemes lesz beszámolni, de majd alakul.  A "megjegyzések" funkciót töröltem, így ha gondolatot ébresztettem bárkiben, az nyugodtan írjon emailt. Ahogy a megjegyzéseket, úgy az email-eket is nagyon örömmel olvasom! Ezen felül további képeket az Instagramon találtok. Ott is "bonnbajó" néven keressetek!

Szóval,  amint a "leköszönő" bejegyzésemben írtam, vagyis, hogy mi mindenen szeretnék magammal kapcsolatban változtatni, azt szerencsére sikerül tartanom. A mindennapokban nyugodtabb, kiegyensúlyozottabb vagyok, már tudok nemet mondani és mivel rájöttem, hogy a bajok részben ott gyökerezetnek, hogy egyedül vagyok az időm nagy részében, szándékosan tágítom a komfort zónámat és akár egyedül is elmegyek programokra csak, hogy hasonszőrű emberekkel találkozzak, új élmények érjenek, vagyis ÉLJEK így csupa nagybetűvel. Mert az ember boldogságérzete a társas kapcsolataitól függ leginkább. Hogy mennyire van beágyazódva vagy mennyire van elszigetelve. Ezt már a Nők Lapja is megírta, de érzem én ezt a saját bőrömön is. Én alapvetően inkább társasági ember vagyok, bár az is igaz, hogy egyedül is jól elvagyok, de kell egy egészséges egyensúly. Ez az egyensúly az utóbbi időben az "otthon kuksolunk" felé billent el, aminek káros hatását meg is éreztem. Köszönöm szépen, ebből akkor elég! Most az a mottóm, hogy ha hívnak valahová, azonnal igent mondok és csak utána kezdek gondolkodni :) És több programra elmentem már egyedül is, ha éreztem, hogy ez nekem való lenne. Így voltam már menekült és nem-menekült nők számára rendezett

"Interkultureller Frauentag"-on, ahol egy müzlis tálat kerámiáztam (életemben először azután, hogy harmadik osztályos koromban egy emberi fejet kellett agyagozzunk és hármast kaptam rá, amitől eltettem ezt magamban úgy hogy ez nem az én asztalom)...), ill. egy nyomdakészítő mini workshop-ra, ahol többek között, karácsonyi ihletésű stempliket készítettünk egy vietnami hölgy vezényletével:

Ezen kívül elmentem egy varró szakkörre is, de ezen még hezitálok, hogy menjek-e máskor is. Itt nem volt olyan szívélyes a légkör (vagyis amolyan "németesen" szívélyes volt, ami a magyar léleknek egy kicsit kevés ), viszont, aki elhívott (vele a kerámiázáson ismerkedtem meg), nagyon helyes... Ezt majd még meglátom. Havi egyszer van, a mostanit elblicceltem, de talán legközelebb még adok nekik egy esélyt...

A munkahely váltásomról sem meséltem eddig, pedig az is nagyon jól alakult. Miután megszűntek a tanfolyamok a nemzetközi iskolában, előre menekülvén, minden bátorságomat összeszedve, egy közeli, igen népszerű közösségi házban hirdettem tanfolyamot. Némi kezdeti izgalom után, össze is jött a csoportkám, ami javarészt még mindig a nemzetközi iskolás anyákból, illetve itt élő külföldi nőkből áll. Tehát valójában azt csinálom amit eddig is, csak más plénumon és nem önkéntes alapon már. A koreai, kínai, magyar, lengyel, német, szír, brazil és iráni nemzetek képviseltetik magukat és ismét igen jól szórakozunk. A téli szünet után a jövő héten kezdünk újra... Nagyon jó érzés tartozni valahová. Nem a csoportra gondolok, az is persze, hanem, hogy annyira meleg és otthonos itt a légkör, ahol most dolgozom. Olyan jó érzés odamenni! És olyan jó érzés, hogy vannak programok, ahol a többi tanfolyamvezetővel lehet találkozni (több mint százan vagyunk), legyen az egy évnyitó grillezés vagy egy karácsonyi vacsora (évek óta nem jártam már munkahelyi karácsonyi vacsorán!!). Végre, nem csak lógok a levegőben!!

Szóval, jól mennek a dolgok - azt gondolom. talán emiatt is jött meg újra a kedvem a blogoláshoz, mert újra egyensúlyba kerültem magammal és a világgal. És köszönöm, hogy érdeklődtetek, hogy most mi van, mi lesz. És köszönöm, hogy megosztottátok velem, hogy milyen sokat segít ez a blog nektek, akik zugban olvastok ugyan, de nemsokára ide költöztök hozzánk, Bonnba. Nem is tudtam, hogy az írásaim "felkészülési segédanyagként" is jó szerepet töltenek be. Lehet hogy innentől ilyen irányú írások is lesznek. Nagyon hálás vagyok/voltam/leszek mind jó szóért, minden visszajelzésért.

A DÍCSÉRET DICSŐÍTÉSE

Kicsit visszaestem a Facebook-kal, de próbálom kontroll alatt tartani... Így aztán belefutottam ebbe a cikkbe, ami többek között pont a dicséretről/kritizálásról szól. Érdemes elolvasni... Nekem biztosan eszembe fog jutni legközelebb az a mondat, hogy "a negatív kritika, még ha a jószándék vezérli is olyan, mint egy pofon" (nem pontos az idézet, de ha elolvassátok, érteni fogjátok). És ki akarja a szeretteit folytonosan pofozni, nemde?

A linkhez ide kattintsatok.

ÖNTÖMJÉN

A magyar ember olyan, hogy nem dicsér, viszont rendkívül kritikus Mert ami jó, az jó, de ami  viszont egy kicsit is rossz, vagy kényelmetlen , azt azonnal észreveszem és nem csak hogy észreveszem, hanem szóvá is teszem. Ez most egy jó nagy általánosítás, de ha jól belegondoltok, akkor sajnos ez így van. Mikor dicsértek meg utoljára? Mikor mondták utoljára, hogy amit csinálsz az jó, vagy, hogy jól nézel ki vagy, hogy ebben és abban jó vagy és csak így tovább. Vagy Ti mikor dicsértetek meg valakit utoljára vagy tettek szóvá valami jót is? Naugye! Pedig az embernek ez ad szárnyakat, nem ha a renoméját rontják... (és nekem sem nő szárnyam, ha a mások renoméját rontom...)

Ma volt az utolsó kávézásunk a már sokat emlegetett nemzetközi csoportommal. És kaptam virágot és csokit és miegymást, de nem ez a lényeg, hanem kaptam egy pár jó szót is is, amiben a szemembe mondták, hogy nagyon különleges embernek tartanak, hogy látszik, hogy imádom a munkámat, hogy erre születtem, a véremben van és, hogy érzik, hogy fontos nekem, hogy ŐK bármilyen helyzetben meg tudjanak szólalni angolul, akkor is ha nem fogom a kezüket. Persze, gondolom az év végi virágokhoz ez is jár, de azért a fene egye meg, nagyon jól esett hallani! Mert mindez igaz. Na, jó hogy egy "special person" vagyok azt nem tudom megítélni, mert már 40 + éve élek ezzel a testtel és ezzel a lélekkel, nem látom magamat kívülről, de az, hogy imádom a munkámat és hogy, mindig is fontosan voltak/lesznek nekem a diákjaim, az az egy biztos. 

Én nem vagyok valami karizmatikus egyéniség. Nálam nem ragyog fel a Nap ha belépek valahová, nem nagyon tudok magamért kiállni és általában nem tudok senkit semmiről meggyőzni (itt van ez a blog is: azt hiszem a blogok történetében talán a leghosszabb, amire az elmúlt 6 évben alig-alig érkezett megjegyzés mégis, ha döcögve is, de halad tovább), de az igaz, ha egy csoportnyi (felnőtt) elé kell állnom és hétről hétre vezetni őket egy láthatatlan létrán felfelé, akkor hirtelen szárnyaim nőnek,  minden zavarom és minden gátlásom egyszeriben szerte foszlik. Mint hal a vízben - mondhatnám - és úgy látszik ez ki is ül az arcomra. És ha ki is ül, akkor errefelé (vagy arrafelé, ahonnan ők jöttek Brazíliától Koreáig)  meg is mondják. És tegyük a kezünket a szívünkre: nagyon jól tud esni...

REPÜLJÜNK!

A hétfő az mindig nehéz... és ahogy közeledünk a tanév vége felé, na úgy sem lesz könnyebb. Persze még van egy hónap vissza, még van pár koránkelés előttünk, úgyhogy még kár elkezdeni a "de várom már a nyáriszünetet!" nótát, viszont lassan már mi is a finisébe fordulunk és beindulnak az "utolsó" ilyen-olyan elfoglaltságok. Ha még ki a akarunk hozni ebből az évből valamit (baráti vacsorát, "ottalvós" bulikat a lányoknak...stb), akkor már be kell a programokat osztani... Például ma lesz minden idők utolsó angol órája a kis csoportkámmal. Három év után elköszönök tőlük. Bármennyire is nagyon, de nagyon szeretem őket, itt az idő, hogy tovább álljak. Még nem árulom el, hogy hová, csak annyit mondok, ősztől váltok. Három év után a jobbaknak, a régi motorosoknak, már elengedhetem a kezét, már egyedül is boldogulnak a nagyvilágban, aki pedig még nem, az talán jön velem tovább. Meglátjuk. Sütöttem sütit is, ezzel köszönöm meg az elmúlt éveket munkáját, hogy itt lehettem, hogy segíthettem nekik és hogy ők is segítettek rajtam. Persze ők ezt nem tudják, de az, hogy mi így összetalálkoztunk az ugyanolyan sorsszerű volt nekem mint nekik. Akkor már nagyon rosszul éreztem magamat a bőrömben itthon nap nap után és már nagyon vártam valami értelmes elfoglaltságra és szerintem ők ugyanúgy vártak valami értelmes elfoglaltságra mint én... Aztán egymásra találtunk és szárnyakat adtunk egymásnak. Most már repüljünk hát... ki-ki a maga útján...

MOST MÁR ÉRTEM...

Most már értem, hogy ha 5 perce kisüt a nap, miért rohan miden német hanyatt homlok ki. Sétálni, bicikliz, a szabadban enni-inni, jönni-menni, egyszerűen csak az arcukat nap felé fordítva töltődni. A szemben lévő házban van egy nőci aki rendszeresen kint vasal... Már ha nem esik, úgy értem. Régen mindig kinevettük a német turistákat a  Balatonnál, mert már májusban fürödtek a 18 fokos vízben. Most már tudom, hogy miért. Mert ha süt a nap, akkor nyár van. Kész.  Mert 6 év után már én is ezt csinálom. Ha süt a nap, jöhet a nyári ruha még ha csak tizenfokokat írunk is. Mert itt nem lehet belesüppedni abba az érzésbe mint a magyar klíma alatt, hogy ha ma jó idő van, akkor már visszavonhatatlanul itt a nyár és holnap is jó idő lesz és azután is. És ez júniustól októberig. Mert nem. Mert ma 24 fok van ragyog a nap, hurrá, de holnap lehet ebből 10 fok szakadó esővel, jólesően duruzsoló fűtőtesttel a lábamnál.Tegnap annyi esett mint egy hónapban összesen. Pedig az sem kevés. És tegnap volt a nyár eső napja! Haha!

VIKKEND

Az a jó ebben a májusban, hogy egymást érik a hosszú hétvégék, de úgy is mondhatnám, alig akad egy-egy "normális" hét. Ez a pünkösdi négy nap is már a második volt a sorban és még mindig van egy vissza! Én hiszem, hogy nincsenek véletlenek: azért nem utaztunk el a hosszú hétvégére, mert Juli úgyis beteg lett és le kellett volna mondanunk. Így meg nem. Két napig feküdt a kanapén, azután pedig felkelt, mint akinek kutya baja. Szóval itthon voltunk és bár nem csináltunk semmi különöset, mégis tegnap azzal az érzéssel zártuk ezt a hosszú hétvégét, hogy "igen, ez nagyon jó volt". Mert nem kellett korán kelni, nem mentünk időre sehová, lehetett pakolászni, rendezgetni, ami valahogy mindig elmarad, aztán eljutottunk a könyvtárba, ahol Borkának vettünk ki egy mostanában letehetetlen, kiskamaszoknak szóló könyv újabb részét és persze hangoskönyveket, amiket nagyon szeretünk (pontosabban elsőre nagyon szeretjük még Rudival is őket, de mikor már sokadjára hallgatjuk meg "Emil és a detektívek" történetét, már azért nem annyira). Megkaptam Magyarországról a "Gasztrocsajok" c. inspiráló magazint és sütöttem és főztem is. Nem igaz, mert amúgy is sütök és főzök,  de most kipróbáltam egy marokkói  édesburgonyás raguban főtt húsgombócot kuszkusszal, ami finom is lett, de a gyerekek persze húzták a szájukat, mert a ha édesburgonya, akkor legyen leves és a ha húsgombóc, akkor pedig fasírozott és különben is túl ilyen és túl olyan és ezt így pont nem szeretem... Készítettem egy csokis kekszet is, azzal bezzeg semmi bajuk nem volt! Aztán elugrottunk idén először egy bolha piacra, ahol messziről nézegettem (piros) táskát és kissé közelebbről egy serpenyőt, de végül egyik sem jött velünk haza, csak Julinak a 150+-adik Schleich állata és Borkának a negyedik pénztárcája :) Tegnap pedig míg Borka a barátnőjével úszni ment (jövőre az úszás órarendi tárgy, muszáj egy kicsit belehúznunk, bár már most is gond nélkül megy csak még éppen hiányzik a szükséges papír. Wilkommen in Deutschland :)), addig mi kihasználtuk az alkalmat és elmentünk egy kis magán terráriumba Juli kedvéért és végignéztük az összes pitont, boát, kajmánt és aligátort. Majd este Rudival, csak kettesben (!) ) elmehettünk vacsorázni. És ha már kettesben mehettünk, olyan helyet választottunk, ami a gyerekeknek egyáltalán nem való: Indiaiba mentünk ezúttal, ahol külön-külön már jártunk de így együtt még soha. Most nem kértem hogy ajánljanak valami kifejezetten nem csípőset, gondoltam, most a hasamra hallgatok, lesz ami lesz. Hát lett is olyan csípős, hogy a szemem is szinte könnyezett, de nem baj, megérte, mert jó az a cukorborsó főzelék is amit én főzök, csak ne unnám annyira!

SZÉP HÚSVÉTOT...

mindenkinek!!

CREATIVA 2016

És ha már emlegettem ezt a jó kis kreatív kiállítást, hát mutatok képeket is. Tarka-barka sokaság, ezer apró cikk, cérna, papír, fonal, festék, ragasztó... amit csak akarunk mindenfelé. A magunkfajtának egy igazi kincsesbánya:

ÁLL A BÁL!

Én alapvetően szeretek jelmezt készíteni. Nem okoz gondot, ha ugyan a meglevő szarvas ill. macska jelmez helyett Julika tigrisről álmodik. Nem okoz gondot, ha emellett még házi készítésű jelmezt is képzel az én drágám, pedig az Aldi ezen a héten tele van "nagymacska" jelmezekkel (ez persze nagy elismerés a számomra...). És az sem okoz gondot, hogy "neeem, a tigris nem narancssárga, fekete csíkokkal, hanem amolyan barnás-fehéres-feketés". És amikor én már kezdtem ideges lenni, hogy miért is nem jó macska vagy a narancssárga tigris (vagy éppen a csiga, a páva, vagy a denevér amire nagyon jó kis ötleteket láttam), akkor "Apának támadt egy remek ötlete": nézzünk tigrismintás legginget! Ne nevessetek, igenis kapni tigrismintás legginget! Nagyon ronda, de van. Aztán a barátnőnek támadt egy másik remek ötlete: tigrismintás szőrme! Igen, ez is van! Ahogy van leopárd (oké, az mindig van - gondolom), zebra és zsiráf, ugyanúgy állt az anyagboltban a polcon, kétféle vastagságban (!!) a tigrismintás szőr is. És ezek után az sem okoz gondot, hogy igaz, bár sohasem próbáltam, de egy hosszú ujjas, tigrismintás felsőt varázsoljak. Ezek után a farok és a fülek elkészítése már gyerekjáték volt...

Kitalálhatjátok: itt a farsang, áll a bál! Juliéknál a téma, az állatok. Borkáéknál a germán istenek, de az Ő Freya jelmezét ezek után már csak kiráztam a kisujjamból... Rudi a tavalyi "Rodrigo" arcát mutatja és macska pedig akkor én leszek...

WIEHNACHTS BäCKEREI

Az ide advent valahogy nagyon "nyögvenyelősre" sikerült... Talán ez a meleg, talán, hogy már a legelején kifáradtam, amikor egy hét leforgása alatt, egy cukrászdányi süteményt kellett megsütnöm. Az iskolai bazáron idén az "ún. "Großes Cafe" volt Borkáék részéről a feladat, ami a felnőtt vendégkör részére a legnagyobb húzóerővel bír: beüli egy finom házi sütire, egy kávéra és élő (!!) karácsonyi muzsikát hallgatva kvaterkázni. Délelőtt 11 és este 6 között fogyott a sok finomság, amire családonként két tortával (!) kellett készülni és ehhez jöttek még az alsóbb, felsőbb osztályok egyéb süteményei. Nyitás előtt közvetlen így festett a kép:

Aztán közvetlenül a bazár után egy születésnap és egy névnap is van nálunk, amire szintén sütemény dukál. Ez négy. Aztán közben készültünk mézeskaláccsal is, baráti körben, majd a kis angol csoportomban is hagyományosan az utolsó órán "világ körüli" karácsonyt tartottunk Koreától Brazíliáig. Én idén mákos gubával készültem, de nem a hagyományos "ázott kiflis" változattal, amit mi egyáltalán nem szeretünk, hanem "Chilli & Vanilía" kalácsból, narancsszósszal, tortaformában, elegánsan. Azt gondoltam, majd marad nekünk is belőle, de az utolsó morzsáig elfogyott, Kérték is a receptet... Na, így szépen összeadódott minden és a végére hét lett a sütiből. Ezek után még egyszer nekiugrottunk a mézeskalácsnak, mert az első sütés hamar el is fogyott, de itt már érezte a tészta is, hogy lassan elfogy a lendület és meglehetősen szárazra sikeredett. Megsütve nem lehetett észrevenni, de dolgozni már nem volt túl jó vele. Ez tette fel az i-re  a pontot. Ekkor éreztem, hogy elég. Egy hétig mást sem csináltam csak törtem a fejemet, hogy mivel is készüljek, aztán bevásároltam hozzá, aztán megsütöttem, aztán jött a következő alkalom. Nem panaszként mondom, mert csak magamnak köszönhetem, hogy nem szeretem a boltit meg a gyárit (bár vannak esetek amikor hajlok a kompromisszumra), és alapvetően szeretem is, de azért csak a józan ész határain belül.

Torta 1: Meggyes, fejre fordított torta Stahl Judit módra

Torta 2: Hagyományos német túrótorta (rajtam kívűl még kb. 10n gondolták úgy, hogy ez jó lesz a bazárra. Jó is lett. Ezek fogytak el először)

Süti 3: itt már csak a díszítéssel próbáltam feldobni az egyszerű kis muffint. Az origami szívek innen

A többiekről már kép sem készült...

Talán a meleg (itt még mindig 16 fok van, Nekem igenis hiányzik az arcot csípő hideg!), talán a fáradság, nem tudom, de idén nem érintett meg még a karácsony szele. Vagy csak nagyon kicsiben: persze az adventi gyertyák szépek, a barkácsolás is jó, a világ legkisebb karácsonyi vásárán körülnézni nagyon kellemes (itt volt nálunk a "mi kis falunkban" Mikulás napján, du. 14.00-18.00 óráig), de ezek mind csak külsőségek. És mit ér a külsőség, belsőség nélkül? Holnap Magyarországra utazunk és mindent újra kezdhetünk: nem sütés nem lesz, jó a bolti bejgli is amíg megérkezik az igazi :)), díszítünk is és karácsonyi vásár is lesz. És remélem lesz nyugalom és béke szívünkben ezen a furcsa, meleg karácsonyon. Legyen Nektek is!

Ez a mi "mindenki karácsonyfája" -k

Ui. Ha szeretnétek a recepteket, csak szóljatok, de most igazán nincs türelmem hozzájuk...