A RAJNÁN HAJÓVONTÁK TALÁLKOZÁSA...

Borkának ma nagy napja volt: az iskolába készülő gyerekeknek kirándulást szerveztek a Rajnához. De nem ám akármilyet! Már hetek óta dolgoztak egy maguk ácsolta kis vitorláshajón, amit aztán ma vízre is tehettek. A waldorf óvodákban az iskolára mindig közvetve, valami kézügyeszséget, kitartást és figyelmet igénylő munkán keresztül készülnek fel (többek között),  ezért a sok varrás, kézimunka és most a végére a fúrás, faragás (otthon babaházat készítenek bútorral, szövött szőnyeggel, lakókkal). A gyerekek heti egyszer dolgoztak a hajón, ők fűrészelték ki a darabokat, fúrták a lyukakat, szögelték össze és a végén lakkozták le. A vitorla már az anyukák keze munkáját dicséri, a hímzett monogrammal vagy a névvel együtt, de a munka oroszlánrészét a gyerekek végezték egyedül (szakmai felügyelet mellett persze). Borkáé ilyen lett:

Igazán csinos. És amennyire félt a famunkától, amennyire "fiúsnak" ítélte meg az elején (és ő az ilyesféle dolgoktól egészen kicsi kora óta távol tartja magát), hát ezúttal annyira élvezte. Meg is lett az eredménye! Hosszú madzagot tettünk rá (hogy azért el ne vigye az ár)  és ezzel készen is állt a kihajózásra.

 Szépen úsztak egymás után. Egy sem fordult bele a vízbe és mindegyik bírta cérnával is, nem sodort egy egyet sem a víz.

 Azért a Jóisten mindig figyel, hogy a sok eső mellé mikor kell mindenképpen egy kis napsütést küldeni, mert tegnap ugyanis nyári forróság tört ránk (bizony!!), és egészen ma délelőttig ki is tartott, így még strandolni is tudtak a térdig érő vízben (reménytelenül rossz idő esetén a "kitömött állatok múzeumába" mentek volna, ami azért lássuk be, fele ekkora mulatság). Pucéran, fröcskölve, sikítozva, ahogy kell (úgy értem, bizonyos kor alatt...)! Egy jó kis homokos-partos öblöt választottak, így tényleg tengerpart érzése (na, jó inkább balatoni) volt az embernek. Mert a szülők is csatlakoztak ám! Meg a testvérek! Előre leosztott szerepek szerint vitt mindenki valamit a közös grillhez: zöldséget, epret, kenyeret, sütit...stb. És mire minden megsült, már le is szakadt az ég, elmosva ezzel a buli további részét...  Itt a vége fuss el véle - ezúttal szó szerint.

ÉSZAKI FÉNYEK

Nem olyan mint "Tesz-vesz város"?

Északon jártam. Olyan északon, hogy már szinte le sem ment a Nap. Szeretett városomban, Koppenhágában, töltöttem az elmúlt hétvégét szeretett -magyar- barátnőimmel.

Az egész ott kezdődött, hogy még a múlt század legvégén egy nyarat Dániában tölthettem egy nemzetközi nyári egyetem résztvevőjeként. És akkor szerettem bele nem csak ebbe a városba, de az északi országokba, a kedves népekbe (bár tudom most már, hogy a kedvesség nem feltétlen jelent szívélyessét is), az egészséges szél csípte arcokba (bár azt is tudom már, hogy ennek az az ára, hogy a szél állandóan fújjon és állandóan csípjen), az északi minimalista lakberendezésbe. Megszerettem akkor 16 éve és azóta is szeretem. És most 16 év után visszamentem a lányokkal, akiket ott ismertem meg (no ez nem teljesen igaz, mert egyikőjük már otthon is a barátném volt) és akikkel az "országos barátságunk" ott kezdődött el. Az elmúlt 10 év fészerakása aztán nem sok időt engedett az ilyen "nagyúri" kilengésekre, de most mindent bepótoltunk. Ők Budapestről érkeztek a 36 fokos kánikulából, én Düsseldorfból a 16 fokból. Nekik kicsit mellbevágóbb volt, hogy a téliesebb ruháikat kellett bepakolniuk a hőségben, mint nekem, akinek ezúttal sem volt szüksége sem bikinire, sem naptejre. Szerencsére az idő kegyes lett hozzánk így nyugodtan, esőmentesen róhattunk az ismert utcákat, az ismerős helyeket.

Koppenhága még mindig kedves a szívünknek és még mindig olyan szépnek lájuk mint akkoriban, csak talán most már azokat a részletek is észrevettük, amik felett huszonpárévesen átsiklottunk. Most már élveztük a napsütést, a finom falatokat, a nyugalmas szemlélődést egy sétahajó fedélzetéről. Akkoriban a napsütést természetesnek vettük (pedig ott már akkor sem volt az), a finom falatok inkább az evés élettani funkcióját töltötték be, mint a kulináris élvezetekét és leülni, na azt nem lehetett. Egy nyári egyetem, ahol a világ 24 országából gyűlik össze a a fiatalság, hát az mindenről szólt csak nem a nyugodt szemlélődésről... Hálás vagyok a Sorsnak, hogy ilyen élményben lehetett akkoriban részem (és biztosan buzdítani fogom a  saját gyerekeimet majd ha adódik egy ilyen lehetőség az életükben, hogy menjenek, lássanak) és hálás vagyok neki, hogy most újból visszatérhettem és azokkal akikkel akkoriban is. 16 év emléke még mindig olyan elevenen él bennem, mintha tegnap történt volna és most ezeket az emlékeket ismét köthettem azokhoz a helyekhez ahol megestek velem. Nyilván egy este, egy egész nap és egy délelőtt nem elég, hogy mindent bejárjunk, amire akkoriban 3 hónapunk volt, de azért amit kellett, most is láttunk: az egyetem épületét, a kikötőt, a tengert, a helyes is boltokat, a kedves kis pékségeket...stb. mindent láttunk újból "földön, vízen, levegőben". Szép volt, kerek volt, igaz volt.

Kikötő 22 óra

Na? Ki látja a kék és a zöld galambot?

Íme azok a bizonyos részletek...

Ajtómánia

Dán idill

 

(És kóstoltam 1. fahéjas "csigát mint dán "nevezetességet", 2. rebarbarás- és 3. áfonyás muffint, mint szezonális étket - csak hogy ezirányú fogadalmaimmal is haladjak: 

SCHULTÜTE

És hogy hol jártam azon az éjszakán, amikor az autó cserben hagyott? Hát, az "almás" kávézóban. És mit csináltam ott? Hát, ezt:

 

És hogy mi ez? Ez kérem szépen a "Schultüte" maga. Nem tudom magyarul, hogy is kellene hívni, mert ez tipikusan (?) német  dolog. Schultüte-t az anyukák készítik vagy éppen vásárolják és az első osztály első napján ajándékozzák a gyerekeknek, persze csak miután megtöltötték "mindenféle földi jóval", ie. édességgel, írószerrel, apró ajándékokkal. De az egész csupa titok. Borka mióta tudja, hogy ezt itt az iskolás lét elengedhetetlen része, azóta hajlandó elfogadni a tényt, hogy itt fog iskolába járni. Hiába, a kellő motiváció... (én emlékszem egy nyárra, úgy 1983 körül, amikor is a hajdani NDK-ban nyaraltunk és akkor láttam először Schultüte-t. És emlékszem, én is nagyon szerettem volna, bár nem igazán tudtam, hogy mi is ez valójában. De nem kaptam. Igaz, nem is kellett ott iskolába mennem.). Annyit kért csak, hogy "titok legyen, de lovas". És miután az "almás" kávézó egy ovis anyukáé, és miután az ő lánya is iskolába megy, így valahol kézenfekvő volt, hogy ő szervezett egy Schultüte varrást. Nem egyedül varrtuk, a "kút" fejünkből, hanem igazi "szakmai" (ha!) segítséget kaptunk. Ez annyit jelentett, hogy a megfelelő összegért elkészíthetted az általad megálmodott Tüte-t, amihez a hozzávalókat már előre beszerezted (szintén te). 

Hogy miért mentem mégis el? Azért, hogy hátha most jön el az áttörés és tényleg az ovis anyukák közé tartozónak érezhetem magam. De nem jött. Az este folyamán előkerült egy üveg pezsgő, amitől igaz, hogy aztán még szebb Tüte-k készültek, még többet és még gyorsabban is beszéltek, így végképp lemaradtam (viszont ekkor jöttem rá a német nyelvtudással kapcsolatos ama észrevételemre, amit már egy korábbi bejegyzésben említettem). De legalább arra tudtam koncentrálni amiért mentem. Be is tudtam fejezni, csak aztán beütött a autós krach...

*******************************************************************************

És ha már kreatív, akkor megmutatok egy labdát, ami bekerült mindkét boltba. És vele együtt elkészült a 2.  -fogadalmi- kézműves darab is (az 1. a Schultüte):

1. NÉMET KÖNYV

Végeztem az első német könyvvel (valamiért csak így oldalra állítva szeretné a borítóról készült kép...). Igaz, a fogadalmam idején már olvastam, sőt már azelött is olvastam egyszer: Daniel Glattauer: "Gut gegen Nordwind" vagyis magyarul, mert úgy is kiadták, sőt Budapesten színházban is játszák: "Gyógyír északi szélre"

Amikor előszörre olvastam annyira tetszett, hogy elhatároztam, hogy félévente újra elő fogom venni, hogy lássam mennyit fejlődtem németből, mennyivel többet értek már a regény szarkasztikus humorából. Mert az van neki!

A történet röviden annyi, hogy Emmi Rother e-mail-ben szeretné lemondani az anyja "Like" magazin előfizetését. Sokszor próbálkozik, mire kiderül, hogy elgépelte a címet és az összes reklamáló levele Leo Leike postafiókjában landol. Egy idő után, Leo Leike visszaír,  hogy tisztázza a kialakult helyzetet. És innen levelezni kezdenek. Hol teljes őszinteséggel, hol egyfajta csipkelődő humorral, amire mindkettő vevő. Az egész regény nem más, mint a kettejük egy évnyi levélváltása. Konkrétumot alig árulnak el magukról, nem tudják, hogy hogy néz ki a másik, de lassan megnyílnak egymás előtt, csak úgy, ahogy két vadidegen tud, akinek nincsenek a másikkal szemben fenntartásai vagy elvárásai. Aztán persze egymásba szeretnek és automatikusan felmerül a kérdés, találkozzanak-e És ha igen, akkor hogyan lesz azután. Írnak e még egymásnak vagy elmúlik a varázs. Nem árulom el. Olvassátok el magatok!! Nagyon jól fogtok szórakozni. Olyasfajta könnyed, de semmiképpen nem ponyvairodalom, ami aztán nem lehet letenni, sőt újra és újra elő kell venni. Szerintem legalábbis...

2 ÉV

Ma van 2 éve hogy itt vagyunk. Egy éve még azt írtam, hogy "a tervezett tartózkodásunk felénél járunk". Ezek szerint most kellene hazamennünk. Csak hát otthon úgy alakult a helyzet, hogy jobb helyen vagyunk itt. És ez teljesen más megvilágításba helyezi az itt tartózkodásunkat. Már nem kell "rohanni", hogy mindent kihasználjunk, hogy a lehető legtöbbet profitáljunk az itt töltött időből. Van idő mindenre. Sőt! Túl sok is, túl nagy is hirtelen a perspektíva. Átolvastam, hogy miket írtam az első év után. Hát, azt kell mondjam, nem sok minden változott. Kicsit árnyaltabb lett a kép, mert nem egyértelműen "fehér", amit itt látok és tapasztalok. Azt sosem gondoltam, hogy otthon minden fekete csupán és itt még a kerítés is kolbászból... Van ami ott jobb és van ami itt. Ügyesen kell lavírozni, hogy mindkettőből a legjobbat hozzuk ki.

Ami itt tetszik:

- az emberek udvariassága (nem keverendő össze a barátságossággal!)

- a nyugalom

- a kiszámíthatóság

- a "kein Stress" hozzáállás az élethez

- hogy mindenre van időm

- a kulturális sokszínűség, amiből rengeteget tanulunk nap mint nap (főleg a gyerekek)

- a rebarbara

- Frau Kunz (az óvónéni és az általa képviselt értékrendszer)

- hogy bátran szembe dicsérnek, ha valami tényleg jó vagy szép (sőt! hogy észreveszik a szépet és a jót)

- hogy egy kávéra és sütire mindig, minden körülmények között van lehetőség (fogadok, hogy Merkel asszony és anno még a Sarkozy is egy csésze kávé és egy szelet túrótorta mellett hozták meg a görögök sorsát befolyásoló döntéseket.)

Amivel nem tudok megbarátkozni viszont:

- hogy mindenre van időm (most légy okos!)

- az emberek már -már undokságba hajló rugalmatlansága

- a távolságtartás (senki nem akar barátkozni)

- a klíma

(-a konyha - de hát ezt ki is tudom kerülni, ha akarom)

- ez a "pseudo intellektuális" kispolgári létforma, amit mindenki, mint a szentírást követ: a lányok balettre járnak, a fiúk judo-ra, és mindenki zongorázik és/vagy furulyázik már egészen kicsi kora óta, sokszor úgy, hogy még közben pelenkát hord (az, hogy a gyereknek 4 évesen már ovis szülinapi zsúrja legyen és ekkora már tudjon úszni, görkorcsolyázni és biciklizni, az szinte kötelező, amúgy "csúnyán lemarad az Életről, de az, hogy oviba még pelenkába jár mindeközben, az teljesen OK). Na, ettől kapok sikító frászt!

Ami még két év után is a legeslegjobban bánt, az az, hogy az oviban (az egyetlen közeg ahol napi szinten találkozom felnőttekkel), nem fogadott be, de legalábbis nem könnyítette meg számomra a beilleszkedést. Mostanában viszont arra jöttem rá, hogy nem ők, ezek a belvárosi anyukák (itt kérek elnézést minden belvárosi olvasómtól), a német reprezentatív minta, mivel szinte bárhol máshol kedvesebb emberekkel találkoztam. Ezért inkább, hagyom őket és nem szeretnék mindenáron besimulni közéjük. Járok jógára, kezdődik az iskola bizonyára találok náluk kedvesebb népeket is. Valószínűleg nem közülük fog az első német barátnőm kikerülni. Már kikerült volna. És mióta erre rájöttem, már jobban is érzem magamat.

És arra is rájöttem, hogy amíg nem beszélek annyira németül, hogy be tudjak kapcsolódni a a beszélgetésekbe, és az igazi énemet ne tudom megmutatni, addig nem sok esélyem van a beilleszkedésre. És  ez nem kis motiváció ám! Így aztán tanulok - tovább - és már most kíváncsian várom, hogy egy év múlva mit is fogok írni...

NYÁR AZ ŐSZBEN

Tegnap tartottuk az oviban a nyárünnepet. A tavalyihoz képes annyi volt a különbség, hogy a nyár egyelőre nem érkezett meg és ezért az egész ünnepség bent volt (esett, fújt mint rendesen). Kicsit szűkösen, de azért élvezhetően. Többet nem is mesélek róla, mert az óvónők kivételével minden ugyan az volt, mint tavaly. Teszek inkább egy kis video-t...

Helyesek, nem?

1. FILM

Az első film, amit a fogadalmam óta megnéztem:

Wim Wenders: Paris, Texas (1884)

Emlékszem, még annak idején. kb. 10 éve vagy már több is ment ez a film az otthoni mozikban. Valahogy a címe alapján már akkor is izgatott, de aztán nem jutottam el, hogy megnézzem. Most pedig már egy jó pár hete itt kerülgettem, mert valahogy nem fűlt hozzá a fogam. Elolvastam a hátsó oldalán az összefoglalót és valahogy nem akaródzott megnézni. Aztán jött ez az ötletem, meg hozzá egy jó kis vírusos torokgyulladás, ami egy csendes hétfő délelőtt a kanapéra kényszerített (este úgy sem tudtam volna megnézni, mert a foci EB miatt nem lehet a Tv-hez hozzáférkőznöm. Most sem...). Hát gondoltam, itt az idő! És látszik, hogy a németem még (mindig) nem tökéletes (sajnos nem csak ebből), mert valahogy teljesen mást olvastam ki a hátsó borítóról, mint amiről a film szólt. Nagyon, nagyon tetszett!!! Iszonyatosan lassú, cselekmény a szó szoros értelmében alig van benne, annál több viszont a lélektani dráma. Tudom, ezzel most sokakat elriasztottam, de hátha másnak is lesz még vírusos torokgyulladása, ami miatt úgyis jobb feküdni mint ülni és nem baj ha az ember nem rágja le mind a 10 körmét izgalmában és aztán még nyugodtam gondolkodhat a történtekről a szoba kellemes félhomályában. Nem mondok a történetről semmit, csak annyit, hogy ez a Párizs nem "az" a Párizs, hanem a Texasban fekvő Paris, de az sem nagyon, mert nem is jutnak el a szereplők soha. Aki bírja a mélylélektant (és szereti a 80-as évek retro életérzését), az ne hagyja ki!!!

MOST TEGYE FEL ...

... a hölgyolvasók közül az, akinek eszébe jutott valaha is, hogy ha az autó vészvillogóját órákig bekapcsolva hagyja (nem viccből, hanem, hogy tényleg "vészvillogjon"), akkor ettől az akkumlátor lemerülhet. Na ugye! Én sem gondoltam rá, amikor tegnap este egy nem túl szerencsés helyen parkolva, egy könnyed mozdulattal bekapcsoltam és kiszálltam. Aztán pár jól sikerült óra után (erről még mesélek), fél 12kor jöttem volna haza és nem indult a drága, viszont állt a tilosban. Ezen a ponton a német anyák viszont megmutatták emberi arcukat is és egyemberként próbálták a helyzetet megoldani. Persze nem sikerült ( 5 nő. egy mozdulatlan autó, sötétség, szemerkélő eső), így taxival kellet hazajöjjek, az autót lesz ami lesz alapon magam mögött hagyva. Viszont a taxisról hamar kiderült, hogy nem csak hogy magyar, de ráadásul pécsi is!!! De indítókábele az sajnos neki sem volt... 

ELHATÁROZÁSRA JUTOTTAM

Jobban utánaszámolva, még pontosan 20 hét van addig, amíg annyi idős nem leszek amennyi. Kerek, és sajnos nem 30, de szerencsére még nem 50. Ezért, meg sok minden másért, döntésre jutottam:

ezalatt a 20 hét alatt, a mostanival kezdve:

- megnézek 20 "igazi" filmet. Tehát az "Álomhajó" vagy a "Guldenburgok öröksége" soron következő epizódjának megtekintése a német televízióban nem számít ide (no nem mintha...)

- elolvasok 4 db. német könyvet. Úgy értem regényt, nem zsebfüzetet. Azért csak négyet, mert azért még nehéz, szótározni is kell és ezért sokáig tart.

- készítek 20 db. kötött, horgolt, varott ... stb. ezt-azt. Ez lesz talán a legkönnyebb, de majd meglátjuk.

- 20x elmegyek valamilyen találkára, moziba, beülőbe...stb. az ITTENI ismerőseimmel. Azért nem "általában" csak 20x találkozom valakivel, mert ennek csak itt van jelentősége. Otthon ez egy hét alatt összejön mostanában, ha arra járok. Itt meg... de erről már írtam.

- megtanulok 5 új valamit

- megfőzök és/vagy megkóstolok 20 új szezonális vagy helyi ételt akármerre is járjak ezekben a hetekben

És miért írom mindezt itt meg? Mert ha kiteszem az ablakba, akkor már számon kérhető és ha erre gondolok, akkor biztosan tartani fogom magamat hozzájuk. Ha meg csak megmarad a noteszom mélyén, ami meglapul a táskám mélyén, nem biztos, hogy később is eszembe jutnak. Aztán meg hajrázhatok a végén... Majd folyamatosan beszámolok, hogy hol is tart az én magam állította "20 hetes kihívásom". Tehát: vigyázz! kész! tűz! rajt!

Ui. Bárki csatlakozhat hozzám, aki úgy érzi apró kis célokra van szüksége a gyorsan elsuhanó napokban...

BULI

Borka bulit tartott. Borka tartott bulit. Aki követi ezt a blogot érti, hogy mekkora lépésről is van szó. Ahhoz képest hogy egy éve, sőt  kevesebb, Borka senkivel nem állt szóba az óvódában és ezért vele sem játszott senki, nemhogy a bulijába elhívta volna, most egyenesen sorban állnak a lányok, hogy eljöhessenek egyszer a "Bobilához" játszani. És míg tavaly Borka csak a a partvonalról figyelte epekedve, hogy ki tart bulit és kit hívnak meg, most ő akart egy előrehozott születésnapot ünnepelni (Sajnos itt az üzenőfalra kell kicsipeszelni mindenki neve alá a meghívókat, így mindenki pontosan látja, hogy ki van "körön belül" és ki van "kívűl"). Mi nem vagyunk az ovis buliknak nagy hívei, mert szerintünk feleslegesen nagy terhet rónak a szülőkre, de ebben az esetben, tudva, hogy ennek mekkora jelentősége van, azt mondtuk: legyen! 

Kitűztük a napját, kiküldtük a meghívókat. 5 barátnőt hívtunk, de csak 3 tudott végül eljönni. Egy elutazott, egy pedig, a legkedvesebb, megbetegedett. Kicsit szomorkodtunk, de aztán Borka arra a megoldásra jutott, hogy majd rajzolnak neki (olyan szép lelke ennek a gyereknek, nem?) és ezzel meg is nyugodott. Úgyhogy 5 kislány mulatott, életem eddigi legcsendesebb, legnyugodtabb gyerekzsúrjában. Babáztak, rajzoltak, ettek-ittak és Borka még pompomot készíteni is megtanította őket, így már nem jöttek hiába (olyan vicces, mert én még pontosan emlékszem, amikor én tanultam az én anyukámtól pompomot készíteni és most én tanítom a saját lányomat...). Mivel itt  már a meghívón megadjuk, hogy a buli pontosan 15.00 órától 18.00 óráig tart, így a vendégek 15.00- 15.05 között befutottak és 18.00-kor jöttek is értük. Így lehet előre tervezni. Jó ez így. Szeretem. Azt hiszem, mindenkiben jó érzéseket maradtak (kivéve Julit, akivel "senki sem játszott"). 

Lassan belejövök a születésnapi torták készítésébe. Ez itt már kifejezetten jól sikerült, bár lehet, hogy a vadonatúj turmixolómnak köszönhető. Az előző, kb. 20 év szolgálat után pontosan a piskóta keverése közben adta meg magát, így SOS el kellet ugrani beszerezni egy újat (még jó, hogy nem vasárnapra hagytam az egész sütés-főzést. Akkor itt ugyanis minden zárva van...). nem tudom, hogy a korából fakadóan, vagy csak egyszerűen eltelt 20 év a két modell között, de ez hiper-szuper állagú krémet kevert már az elején. Nem is tudtam, hogy már a keverés maga ennyit tud számítani...

Szóval: sütünk két(!!) sima piskótát. Az egyiket megkenjük eperlekvárral, arra jön egy mascarpone+tejföl krém (csak magában), arra félbevágott eprek, majd a másik piskótával lefedjük. 

Verdict: nagyon finom, de lehet, hogy ebben a formában kicsit sok a a tészta (viszont szép magas, mutatós a torta maga). Ha vékonyabbak lettek volna a piskóták, nagyobb lett volna az egyensúly a krémes és a száraz részek között. A lekvár+krém+eper viszont szuper!!! Az eredeti recept málnával írta, de most epret kell enni, annak van szezonja (meg a spárgának, de azért azt mégsem...)