#13 ZENGAZÉNEK

 Ismeritek azt az érzész amikor élő zenét hallgatva először csak egy libabaőrös borzongás fut át rajtatok, aztán elszorul a torok és végül csak folynak a könnyek? Ez valami boldogsághormonális dolog lehet, ami nálam mindig előfordul, ha meg a saját gyerekeim szolgáltatják az élő zenét, na akkor borítékolni lehet, hogy ez lesz! Juli meg is jegyezte, hogy az X anyuka, meg az Y sírt is.... Náluk is így lehet. Ő meg csak látta, hiszen a kórus első sorában állt az idei újévi koncerten. 

2019-ben volt az utolsó ilyen koncert, aztán covid, aztán semmi, de most végre újra! És újra meg kell állapítanom, hogy nincs is jobb, mint ezek az iskolai programok (na jó ez azért túlzás), ahol látjuk, hallgatjuk, érezzük a saját és a mások gyerekeit, örülünk a viszontlátásnak a többi szülőtárssal és egytől egyik fülig érő szájjal és a abban a megnyugtató tudatban jövünk el, hogy de jó, hogy ide járatjuk őket! Mert igen, én is, mint a legtöbb szülő frászt tudok kapni hallgatva az adott iskolai eseményeket, az adott órán történteket, de mégis azt mondom, hogy az az iskola, ahol a karvezető tanárnő a szülők előtt be meri ismerni, hogy ő is izgul, mert tegnap még jól hangzott az adott darab, de hát mára már ki tudja? (És persze meg van könnyebbülve, hogy no lám, nem lett semmi gixer). És kezet fog a zenekar tagjaival és megköszöni mindenki közreműködését, mert ez nem az ő egyszemélyes sikere, hanem hetediktől felfelé az összes gyereké is ugyanúgy (aki nem zenekari tag, az kórista, de mindkettő kötelező)... röviden emberszámba veszi és magával egyenrangú partnerként kezeli a 12 éves, ill.  a tizenharmadikos osztályost, azért ez nekem sokat jelent. És lehet, hogy vannak pedagógusok itt is, akik nem feltétlen erre a pályára valók, de az emlékezetünkben úgysem őket fogjuk megőrizni, hanem ezeket a pillanatokat, amikor láthattuk, hogy a gyereink igenis jó kezekben vannak...

#12 MONEY MAKES THE WORLD GO AROUND...

 

kép innen

A bonni "Kleines Theater" a nevéhez híven igencsak kicsi. Egy park közepén egy régi villában kapott helyett. Amúgy mindene megvan, ami egy színháznak lenni szokott: vörös plüss székek, bársonyfüggöny, zenekar, jegypénztár, büfé és ruhatár, a különbség csak annyi, hogy itt minden babaház méretű. Hiába ülsz a hatodik sorban (a tízből) olyan közel vagy a színpadhoz mintha közvetlen előtte ülnél. Az igen alacsonyan tartott fűtés ellenére is "Gemütlich" vagyis lakájos, barátságos, meleg. És hogy mit néztünk? A "Cabaré"-t. Musical 2 felvonásban, egy maréknyi színésszel, amolyan (majdnem) mindenki-több-szerepet-is-játszik feldolgozásban. Pont ahogyan egy miniatűr színházhoz illik. de szólt a zene, az ének, a tánc... és tényleg mintha egy berlini lokálban lettünk volna 1929 szilveszterén mielőtt sötétbe fordult volna a világ...

                                    kép innen

#11 TUDTAM...

... hogy lesznek majd olyan (téli) hetek, amikor az egyetlen fénypontot a munka jelenti majd és már akkor tudtam, hogy miről is fogok mesélni, de hadd kezdjem az elején!

Valamikor réges régen, egy másik életben vagy még egy azelőttiben, a Pécsi Orvostudományi Egyetemen (akkor még így hívták) tanítottam orvosi angolt a magyar hallgatóknak, ill. magyart mint idegen nyelvet az ott tanuló külföldi diákoknak. Utáltam mert nehéz volt és rengeteget kellett készülnöm. Akkoriban még nem voltak jó könyvek a piacon, tanítási tapsztalatom is kevesebb volt és az internet is igencsak gyerekcipőben járt. Egy kis csapat norvég ill. görög hallhgató volt rám bízva, akiket 2 év alatt kellet olyan szintre hozni a nulláról, hogy a klinikai életbe be tudjanak kapcsoloódni és a betegekkel tudjanak kommunikálni. Szépen haladtunk azokkal akik hagyták, akik meg nem, azok úgyis hazamentek 2 év után, hogy otthon folytassák a tanulmányaikat. Amúgy kellemesen szórakoztunk, de persze ők nem tudták, hogy nekem mennyi munkám, véres verítékem, ill. gyomoridegem van ebben a heti másfél órában. Mindenesetre örültem, amikor ez a lehetőség megszűnt és vissza se néztem.

Aztán valamikor tavasszal megkeresett egy kanadai fiatalember, hogy ő bizony magyar állampolgár szeretne lenni és mivel a dédnagypapája magyar volt, elég "csak" egy alapszintű elbeszélgetés magyarul a nagykövetség egy dolgozójával. Segítek-e? Az első reakcióm, persze zsigerből az volt, hogy "szó sem lehet róla", de aztán addig addig, míg rábólintottam. Most már jó könyvek vannak és az internet is sok mindet kínál. Belevágtunk és életem eddigi legjobb szakmai döntésének bizonyult! Ilyen motivált, kitartó és ügyes diákom még talán sohasem volt! Akarja és kész! Ő Kanadában ül, én pedig itt. 6 óra különbség van köztük, ő reggel kezd, nálam már délután van. Volt már, hogy nála még nyári időszámítás volt, nálam már téli, de ezek inkább csak érdekességek, mint nehézségek.

És persze felmerül a kérdés, hogy kanadaiként miért szeretne magyar állampolgár lenni és ott élni anélkül, hogy valaha is megfordult volna az országban? Hát elárulom ezt is, mert ez magában már nagyon izgalmas: ugyanis 20 éve hokizik. 4 éves kora óta ez az élete, ezt akarja és semmi mást. Igenám, de Kanadában nagyon sokan vannak ezzel! Így, az jutott eszébe, hogy esetleg a magyar válogatottban játszana, amire azért kanadai hokitudással de magyar állampolgársággal lenne is esélye. Elmesélése szerint nem ő fedezte fel a spanyol viaszt, sokan csinálják azt, hogy a származási országba visszatérve, egy ottani csapat játékosaként keresik egy ideig a kenyerüket. A barátai is jártak már Skóciában, Olaszországba vagy éppen Németországban, hát gondolta, ő megpróbálja Magyarországot és mindent meg is tesz érte, hogy ez sikerüljön. 

Hamar egy hullámhosszra kerültünk és hát szárnyalunk! Én legalább annyira mint ő! Fél év alatt eljutottunk egy alap komminációs szintre és beszélgetünk hokiról, családról, mindennapokról, tanulmányokró. Még hosszú az út előttünk, de szerintem mindketten ugyanannyira élvezzük.  Vissza szeretné hozni a magyarságot a családba, ami a dédnagypapával érkezett és a nagymama töltöttkáposztájával véget is ért, és ezért mindent meg is tesz: tanul, készül, a Petőfi Rádiót hallgatja, magyar fimeket néz angol felirattal (ez nehéz, mert eddig csak egyet találtam), kedvenc együttese a "Halott pénz" és talált egy magyar származású nénit is,  akivel heti egyszer dumiznak "csak úgy" a konyhaasztalnál ülve. Így persze én is szárnyakat kaptam és bár még minidg rengeteget kell készüljek, nincs már gyomoridegem ha a magyar nyelvtan csavarjaira vagy hangtanára gondolok csupán. Már esetenként én is látom a rendszerszerűségeket, az átfedéseket, az egyes szabályszerűségeket mindamellett persze hogy, szó mi szó egy NAGYON komplex dologról van szó és le a kalappal mindenki előtt, aki ezt idegen nyelvként tanulja és mindeki előtt, aki ezt idegen nyelvként tanítja 😎

 

#10 NÉMETALFÖLD KÉPEKBEN

Nekem nagyon tetszenek a 16.századi németalföldi festők képei. Vermeer, Brueghel, Bosch és társaik. A részletgazdagságuk, a színek, a fények, de legfőképpen azért, mert a képeik, mint fényképek, adják vissza az adott kort. A történelemből sem soha az érdekelt igazán, hogy milyen háborúk és milyen csaták, hanem sokkal inkább az, hogy  hogyan  is éltek az emberek akkoriban. Hogyan zajlottak a hétköznapok, mit ettek, mit ittak, milyen tárgyak vették őket körül. Erre ennek a kornak a képei pedig tökéletesek. Mikor megláttam az egyik utcai plakátot, hogy februárig nálunk is lesz egy németalföldi csendéletekből kiállítás, tudtam, hog be kell férjen az időmbe. Azt nem gondoltam persze, hogy pont a karácsony utáni napokban fog erre sor kerülni, minthogy nem tudthattam, hogy az ünnepekre itt ragadunk. De ha már így alakult, megpróbáltuk tartalmasan kihasználni az időt. 

És a kiállítás sokkal jobb volt mint vártuk! Képből nem volt több, mint talán 15, de mind kontextusba  helyezve, így pontos képet adva a 17. századi Hollandia életéből. Hogy egy terített asztalon látható gyümölcs vagy hús vagy éppen a só vagy bors, honnan is került oda? Melyik volt helyi és melyik volt import? Ez mit árul el a család helyzetéről? Tehetősek voltak vagy épőpen szegény halászok? Kik? Hogy hogyan alakult ki a sajt kultúra, miért volt fontos a hering, aminek tartóstásához honnan lett akkora mennyiségű só? Mekkora értéke volt egy a gyarmatokon dolgozó rabszolgának, (értsd: hány gyöngyért vagy hány kagylóért adták vették őket)? ... egyik kérdés a másik után, egyik válasz a másik után míg, egy teljes(ebb) képet nem kaptunk erről a már letűnt korról. Vagy a híres delphti kék-fehér csempék, amik igazából a drága kínai csempék utánzatainak indultak, de idővel annyira kinőtte magát az iparág, hogy már a delphtieket adták el visszafelé, Kínának. Vagy ha egy korabeli festményen egy virágkompozíciórt látunk, az nagy valószínűséggel a művész fantáziájának és korabeli rajzoknak köszönhető, mert a vágott virág mint olyan nagyon ritka és nagyon drága kincs volt. A mai holland tulipánok és egyéb vágottvirágok még csak üvegházi kísérletekként léteztek, nem tették őket vázába. Hogy a gyerekszületés nagyon nagy kincs volt (főleg mert csak a felük érte meg a felnőtt kort), amit nagy vendégeskedésekkel ünnepeltek meg és nem csak a kiváltságos, gazdag emberek. No és hát a női festők, akik nevüket nem adhatták, de titokban minidg megjelentek a képen: egy rejtett aláírás vagy a poháron megcsillanó tükörkép formájában... mind, mind nagyon izgalmas! Szerintetek nem?h

#9 PÁSZTORJÁTÉK

 Azért az valahol hátborzongató egy élmény látni hogy az ember gyereke, aki 11 évvel ezelőtt még meg sem mert szólalni az iskolaérettségi felmérésen, most ott áll a színpadon és nem csak hogy áll, hanem egyedül énekel és a hangja, mint a karácsonyi csengő tölti be a teret. No és amikor a pásztorjáték után odajönnek a szülők, hogy "Atyaég'", na akkor persze repes a szív és hízik a máj :)

# 8 ISZTÁNBUL

Velem még sohasem fordult elő, hogy egy színházi darab annyira lenyűgözzön, hogy nem, hogy kétszer de  háromszor is megnézzek! Pedig az "Istanbul" c. zenés egyfelvonásossal pontosan ezt történt. Mindjárt el is mesélem, hogy miért...

Képzeljük el, hogy a 60s években Törökországban akkora gazdasági fellendülés van, hogy a munkaerőhiány csökkentése érdekében kénytelenek  NÉMET vendégmunkásokat hívni... Egy ismerős helyzet némi csavarral. Klaus Gruber is, hátra hagyva családot, feleséget, gyereket, szerencsét próbál a provinciális Bonnból a rekordsebességgel fejlődő, színes, nyüzsgő Istanbulba. Az ő küzdelmeit követhetjük végig, a nyelvi nehézségektől, a kultúrális különbségeken át, a magány és a kiszolgáltatottság érzésen át ("Próbált már valaha Gruber, Schmitz vagy Müller névvel lakást találni?!") addig, hogy a fia már felnőtt fejjel inkább töröknek vallja magát és bevallja, hogy soha sem értette, miért kell neki minden áldott nyarat csomagokon ülve, Európán keresztül bumlizva egy számára semmit nem jelentő Rajna parti német városban töltenie?

Sok-sok ember története, egy érzékenyító darab, de semmiképpen nem szomorú ám! Sokszor vicces és sokszor amolyan sírva-nevetős. Na és persze a zene! Harsány, ugyanakkor néha szívszaggató keleties török dallamok eredeti nyelven, német felirattal. Az énekek mellé pedig sok-sok tánc, a csupa türkiz, arany, narancs és piros kulisszák között. És ez a fergeteges bazári kavalkád aztán nem enged és muszáj mégegyszer és mégegyszer és talán még majd egyszer megnézni...

fotó: https://www.theater-bonn.de/de/magazin/istanbul

Nem is tudom mi fogott meg jobban, a mondanivaló vagy a keretek. Mert ez amellett,  hogy a sok németországi török vendég munkás élete és sorsa, tulajdonképpen bármelyik "határátkelőé" is. Éppenséggel én is lehetnék, a magam kettős életével... Nekem is megvannak a saját történeteim, amiken most utólag már én is nevetek (a kívűlálló talán már előbb is), de akkoriban azért egyáltalán nem találtam viccesnek (amikor pl. Borkát be kellet iratnom a napközibe és a tanárnő csak mondta, mondta, én meg annyit értettem, hogy ....blablablablabla FREITAGblablablablalblaFREITAGblablalabal... és akkor csak annyit tudtam, hogy "jó, majd valamit pénteken el kell intézzek" és csak bólogtatam hozzá, amikor a mellettem álló apuka megszánt és odasúgta a "Freitag az egy név." és a Herr Freitag-nál kell jelentkezni, de végül is mindegy, hogy melyik nap😂) És én is kettős életet élek: megtartva a magyarságomat, de már kiegészítve bizonyos német elemekkel. Karácsonykor például szeretjük mi is a szaloncukrot, de Szenteste már raclettezünk, ahogy itt sokan mások (aki nem, az a krumplis saláta+sültkolbász kombinációhoz nyúl, de senki nem süt-főz kifulladásig).  Aprósütit sütünk mi is, de nem a kötelező "butterplätzchen"-t és annak variációit, de talán csak amiatt, mert nem annyira izlenek. Mi jobb szeretjük a karakteres ízeket, a citromot, a csokit, a mézeskalácsfűszereseket és ebből ajándékozunk mi is a szívünknek kedveseknek (már ha marad persze,,,). Egyszer , maximum kétszer állunk neki, de se nem az utolsó pillanatban, ahogy otthon szokás, se nem pedig advent első vasárnapjára, ahogy itt látom. A kettő között, ahogy én is két kultúra között állok: egy kicsit itt és egy kicsit ott, de az én gyerekeim már valószínűleg idővel csak itt lesznek otthon, ahogy ők is egyre kevésbé értik, hogy miért kell nekik minden szünetet a magunk  "rajnaparti városában" tölteniük 😶

#7 AZ ADVENTI HETEKRE....

 ... több kávézás és vacsora jut, mint az év egészében összesen. Én is már voltam ezzel is azzal is, itt is és ott is, és most jött el a munkahelyi karácsonynak is az ideje. Ennek már sokéves hagyománya van, de a pandémia óta kerti mulatsággal, forraltborral, levessel, "Fladenbrot"-tal, gyertyafénnyel és tábortűzzel zárjuk az évet. Amolyan mini karácsonyi vásár hangulat van, ahogy a sötétben, a tűz körül toporgunk a dermesztő hidegben és szorongatjuk a bögréinket remélve, hogy azért 1 órát kibírnak a lábujjaink a fagyban, mielőtt aztán kellemes ünnepeket kívánva hazafelé nem vesszük az irányt. Ezt a már amúgy is karácsonyi filmbe illő meghitt hangulatot ezúttal aztán váratlan ajándékkal egészítette ki a természet: leesett az első hó! És amikor csak  áll az ember a sötétben, a hóban, a gyertyáfényben, a füst- és forralt bor illatos levegőben, akkor csak egyre tud gondolni: hogy lám,  igazán megérte kijönni a lakás melegéből, mert most is beigazolódott, hogy az élet tényleg a komfortzónán túl kezdődik: ott ahol fázik az arc, a láb és a kéz. Szép adventet mindenkinek!

# 6 A SZÍNEK DIADALA

 

A születésnapomra kapott fényképalbumban vettem igazán észre hogy ami a ruhatáramat illeti, a színek területén igencsak szűk mezsgyén mozgok: sötétkék pulóver (kabát, póló, fürdőruha... stb.), piros sál (kendő) és vmi fehér, ill. ezek kombinációja egy ruhadarabon belül. A sálat 20 éve vettem Londonban még és végigkísérte a házasságunkat és annak gyakorlatilag minden eseményét. Ha nem is veszem fel, akkor is velem van. Biztonságot ad.  A színek eme hármas egysége pedig az én abszolóút komfortzónám.  Ha biztosra akarok menni, akkor biztos, hogy ehhez nyúlok.

Mostanra viszont megérett bennem az érzés, hogy talán van e három színen kívűl is világ és ha igen, vajon melyek azok, amikkel nem nyúlok mellé és nem mutatnak még nyúzottabbnak, mint amilyen a hétköznapok darálójában amúgy is lesz az ember. Hát így keveredtem el egy színtanácsadóhoz, aki mindenféle varázslat és fondorlat útján kiderítette, hogy én bizony a színek tekintetében a "hideg tél" típushoz tartozom. Na ne a mai napra gondoljatok, ami hidegnek hideg ugyan és télnek is tél, de csupa sötétség, csontig hatoló nyirkosság a szürke minden árnyalatával keverve, hanem egy ropogós, nagyon friss, nagyon karcos, napsütéses napot kék éggel, szikrázó napsütéssel (egy amolyan "Blauhimmeltag"-ot)*. Ilyen háttér előtt pedig az élénk, "fényes" színek ragyognak méginkább. Magamtól sohasem nyúltam volna egy fukszia után például egy boltban sem, és tessék! most kiderül, hogy nem csak hogy nyugodtan, hanem egyenesen bátran! Persze (sötét) kékkel és fehérrel párosítva, mondjuk. Vagy eddig volt az az egy a fáradtrózsaszínnál csak egyetlen árnyalattal élénkebb rúzsom, sátosros ünnepekre. Erre kaptam egy "buzzin" árnyalatot helyette amivel tényleg olyan az arcom mintha állandó reflektorfényben lennék. És mi van a hármas egységemmel? Szerencsére kiderült hogy "A" piros sál nem csak jó (de csak óvatosan, mert nem minden piros egyformán jó ám!), de egyenesen iránytűként használható és a fehér és a sötétkék is maradhat. Micsoda megkönnyebbülés! Így legalább nem kerültem identitás válságba :)! Most, hogy már tudom, hogy  a narancsárga összes árnyalatának mennie kell, és ha legközelebb veszek valamit, bátran iduljak el  a püspöklilák, a rózsaszínek, a fura zöldek világa felé is és ne automatikusan a piroshoz nyúljak, mert van élet a vörös zónán is túl! Na, ezt még szoknom kell, de végül is miért is ne? 

*Zsuzsa Bánk: Weihnachtshaus

#4 JÓL KIFŐZTÜK

 Tudtátok hogy az észak Spanyolországban is ismerik a paprikás krumplit, amit igaz kicsit flancosabban "patatas riojanas"-nak hívnak, de gyakorlatilag ugyanúgy készítenek? Én nem. És láttátok már Rudit tésztát nyújtani? Én sem. És hol lehetett e kettő élményben egyszerre részem? Hát egy spanyol főző esten, ahol egy előre megadott menüsort főztünk és ettünk végig többedmagunkkal. Egy kedves (ki gondolná? spanyol) tanítványom jutott arra az elhatározásra, hogy  főzőestek keretében osztja meg amit tud, és közben új ismeretségeket sző többé-kevésbé vadidegen emberek között . Hagymavágás közben pedig könnyebben megered a nyelv  (persze ebben a finom spanyol borok szerepe sem elhanyagolható) és hamar ki is derül, hogy azért senki sem vadidegen, mert valaki valakit biztosan ismer egy másik világból . 

Estella nekem tanítványom.  Az ő férje ugyanott dolgozik, ahol az enyém, de mivel ott még 5000-ren dolgoznak rajtuk kívűl, a Sors eddig nem keresztezte az útjukat. Aztán ott van az angol tanfolyamról még egy kedves diákom, akivel igaz, volt aznap óránk, de a hétvégi terveinkről nem beszéltünk és itt futottunk újra össze krumplipucolás közben. Hát nem érdekes?  És hát ott vannak, akikkel már egy évvel ezelőtt főztem, ők is most jöttek azóta először újra. Micsoda különös véletlen! Plussz a G. család, akikkel pedig osztályszülők is vagyunk az iskolában, ill. az ő barátaik, akiket valószínűleg szintén nem utoljára láttunk. És így kerekedik ki egy nagyon kedves kis csapat, akik jól összehangolt munkával két és fél óra alatt 3 igen finom északspanyol ételt főznek meg és mire leülnek enni már együtt cuppogva dícsérik a saját főztjüket, no megtermészetesen az est házigazdáját. Aztán jól lakva, kellemesen elpilledve, a receptekkel  a tarsolyukban elindulnak hazafelé, hogy legközelebb, majd tavasszal újra összejöjjenek és összeüssenek valami más finomságot egy következő spanyol régióból.

És hogy mit hoztam magammal? A Tarta de Santiago-t, biztosan nem most készítettem utoljátra, mert egyszerűen mennyei! Liszt nélkül, darált mandulával, kevés likőrrel, de annál több cukorral készül és a tetejét egy védelmező kard díszíti. Az eredmény egy nagyon puha, szaftos, glutén-, de semmiképpen nem kalóriamentes sütemény :)

TARTA DE SANTIAGO

250 gr. darált mandula (200 gr. darált + 50 gr. vagdalt)

5 tojás

250 gr. cukor

1/2 citrom reszelt héja

1 kk.  fahéj

50 gr. porcukor a díszítéshez

bármely likőr izlés szerinti mennyiségben

1. A cukrot a fahéjjal és a tojásokkal elkeverjük (habverő is elég, nem kell a turmixot elővenni ha nem akarjuk)

2. A citromhéjat és egy kupicányi likőrt (kb. 25 ml) a masszához hozzáadjuk.

3. A mandulát is hozzákeverjük.

4. A sütőt 180 C-ra előmelegítjük.

5. Egy tortaformát (28 cm) kivajazunk, a masszát beleöntjük.

6. Kb. 35 percig sütjük vagy amíg a teteje aranybarna nem lesz. Ezután fóliával lefedjük és további 10 percig sütjük.

7. Hagyjuk kihűlni. A sablont ráhelyezzük (kartonból jobb lesz), megszórjuk porcukorral, majd elvesszük a sablont és kész is!

sablon pl. innen

#3

Egyszer volt hol nem volt, volt egyszer három fiatal lány, akik a napjuk nagy részét kemény, de meglehetősen alulfizetett munkával töltötték egy nyelviskolában, de ők emiatt a legkevésbé sem keseregtek akkoriban, inkább nevetgéléssel ütötték el az időt két óra között. Aztán az Élet hol össze, hol pedig elsodorta őket egymástól és már egyikőjük sem tudta megmondani, hogy mikor is találkoztak utoljára. Közben felnőttek ők is, család, gyerekek, és ahogy ilyenkor sajnos sokszor lenni szokott, a régi kapcsolatok  "feledésbe" merültek. Aztán persze valaki mindig ismert valakit, aki tudni vélte, hogy azok ketten nem csak hogy hozzám hasonlóan az országot is elhagyták, hanem még a pályát is, és az üzleti-, ill. a fordítói szférában találták meg önmagukat. Addig-addig míg 6 évvel ezelőtt egy késő éjjeli órán, az egyikőjüket ismét elém sodorta a kölni reptéren az Élet és ezúttal újból szorosabbra fűztük azokat a régi szálakat, amik már egyszer összekötöttek bennünket. És most úgy esett, hogy a harmadik elveszett leányt is felénk fújta a szél és ha csak egy szemvillanásnyi időre ugyan, de mégis együtt tudtunk lenni. És most is bebizonyosodott, mint már számtalanszor azelőtt is, hogy a fiatalkori ismeretségek nem érnek véget, csak pihennek akár sok-sok éven keresztül is, hogy aztán ott tudjanak folytatódni a beszélgetések, ahol több mint 20 éve, két óra között, a fénymásoló mellett abbamaradtak. És ilyenkor érzi meg az ember, hogy egy nagy, világokat ávelő, láthatatlan háló részese ő is...

#2 HA BAZÁR, AKKOR FELADAT

Idén újra lesz karácsonyi bazár az iskolánkban. És ha bazár, akkor persze osztályfeladat! Juliéknál idén az összes bejárati ajtót díszítő tujából, fenyőből és egyéb örökzöldekből készült girlandok elkészítése. És mivel jó sok ajtó van, három szombat lett a feladatra kijelölve. Én  a múlt hétre irtakoztam fel. A zöldhulladék lerakóból lettek ágak, a kertépítés tanárnő megmutatta a know how-t és a szorgos (szülői) kezek nekiláttak: jobb kéz felől a nyesedék, bal kézben pedig a kötél, amit kis csokronként haladva befuttatunk a növényekkel. Azért írom ilyen részletesen, mert hát nem is Németországban lennénk ha a tanárnő nem szólt volna rám, hogy ne úgy csináljam ahogy (már nem tudom, hogy volt, gondolom nem a bal kezemben tartottam a munkát), hanem ahogy ő mutatja, de az ilyeneken még mind a mai napig csak nevetek... nem nagyon változnak a dolgok. Szóval fogom a bal kezembe a kötéllel együtt a kis csokrot, majd a jobb kezemben tartott dróttal kétszer (nem egyszer és nem háromszor) átkötöm és haladok tovább, veszem a következő kis csokrot, amit a nyesedékvágó csapat már elő is készített. Ketten dolgozunk egy kötélen, aminek a felezőpontja meg van jelölve (30 éve), mert majd az kerül az ajtófélfa közepére is. Két irányból haladunk és a felénél találkozunk, jobbról, ill. balról. Ide majd az utolsó szombati turnus egy csillagot fog biggyeszteni és szép is lesz, meglepetés nincs, 30 éve szép.

Jól esett. Jól esett a kétkezi, kreatív munka. Jól esett a közjóért tenni újra. Jól esett a szülőkkel beszélgetni és jól esett az elmaradhatatlan "kaffee und kuchen", ami most még egy jó nagy adag isteni punccsal egészült ki.

#1 INDÍTÁSNAK MINDJÁRT ITT VOLT PRÁGA

 

Az 50. születésnapom Prágában ért. És jó is volt ez így, mert már egy éve „rettegtem” attól a pillanatttól, hogy egyszer csak reggel felébredek és hirtelen belém nyilal, hogy 50 éves lettem! Azt persze nem tudom, hogy hogyan és mikor, mert belül még mindig az a nyuszicsoportos óvódás vagyok, csak hát ha a tükörbe nézek, vagy még inkább ha egy fényképet látok magamról, akkor egy pillanatra eláll a lélegzetem: Atyaég! Ki ez a közékorú nő?! És egyből, hogy ehhez archoz már illene megkomolyodni, nem? Meg hogy már ügyesen kell sáfárkodni az idővel, mert ahogy az elmúlt 20-25-0 év is huss, elillant, pontosan úgy fog a következő is.

Egyik kedvenc íróm, Ljudmilla Ulickaja írja az "Alisza halált vesz" c. novellájában*, hogy: „Amikor az életen már nem volt mit tökéletesíteni, beköszöntött az öregség.” Hát remélem, hogy még sokáig lesz mit csiszolgatni, ezért ki is találtam magamnak egy újabb „cselindzset,” hogy még véletlenül se herdáljak el egyetlen hetet sem semmiségekre vagy még rosszabb, üresjáratokra: most egy éven keresztül, minden héten találok valami programot, ami megszínesíti az életet és erről be is számolok itt a blogban.

Indításnak mindjárt itt volt Prága. Imádtam! Nem csak én, az egész kis családom is. Ilyen intenzív városlátogatáson még nem jártunk így együtt soha, mert eddig úgy éreztük a lányok kicsik voltak hozzá. És ki akar egy-két duzzogó gyereket maga után húzni egész nap csak azért, hogy kipipálhassunk mindent a látnivalók listáján: az óvárost, az óratornyot, a folyópartot, a várat és mindent, amit kell, de közben egy rossz érzés maradjon meg benne emlékül. Mi sohasem voltunk mondjuk ilyen kipipálósak, mi jobban szeretjük, hogy sétálgatunk, hagyjuk hogy hasson ránk a hely és persze lelkesedjünk a részletekért: a sokadik Kisvakondos bögrénél, szatyornál és naptárnál is felkiáltsunk : „ÁÁÁÁÁÁÁ, milyen aranyos!” (az ovis énem ugyebár). Vagy együnk valami finomat, ill. egy igyunk egy pohárka cseh sört (mit mi viccből még mindig „csehszlováknak” mondunk), vagy éppen nevessünk a cseh(szlovák) nyelv fordulatain (tudtátok, hogy az „ugrálóvár” csehül „hoppsalka”?). Mi így szeretjük, mert így kapunk teljes(ebb) képet egy városról, helyről, kultúráról és így élvezi a városnéző kirándulást apraja-nagyja. Ki is hoztuk a városból, amit lehet: Prága reggeli ködben, Prága gyönyörű őszi napsütésben és Prága az esti fényekben.

Beszélgettünk, nevettünk, bóklásztunk, persze sok mindent meg is néztünk, ettünk, ittunk, jól mulattunk és így ez az érzékeny átmenet egyik évből a másikba mindjárt nem is volt olyan fájdalmas, ahogy azt előre képzeltem. Igen, egyszer csak arra ébredtem, hogy 50 lettem, de már inkább megkönnyebbüléssel fogadtam, hogy már nincs mitől tartanom: 50 vagyok és kész. El is meséltem jó sok embernek, és gyakorlatilag senkit nem érdekelt. Jól van, 50 vagy, és?

*A lélek testéről, 2020