#4 JÓL KIFŐZTÜK

 Tudtátok hogy az észak Spanyolországban is ismerik a paprikás krumplit, amit igaz kicsit flancosabban "patatas riojanas"-nak hívnak, de gyakorlatilag ugyanúgy készítenek? Én nem. És láttátok már Rudit tésztát nyújtani? Én sem. És hol lehetett e kettő élményben egyszerre részem? Hát egy spanyol főző esten, ahol egy előre megadott menüsort főztünk és ettünk végig többedmagunkkal. Egy kedves (ki gondolná? spanyol) tanítványom jutott arra az elhatározásra, hogy  főzőestek keretében osztja meg amit tud, és közben új ismeretségeket sző többé-kevésbé vadidegen emberek között . Hagymavágás közben pedig könnyebben megered a nyelv  (persze ebben a finom spanyol borok szerepe sem elhanyagolható) és hamar ki is derül, hogy azért senki sem vadidegen, mert valaki valakit biztosan ismer egy másik világból . 

Estella nekem tanítványom.  Az ő férje ugyanott dolgozik, ahol az enyém, de mivel ott még 5000-ren dolgoznak rajtuk kívűl, a Sors eddig nem keresztezte az útjukat. Aztán ott van az angol tanfolyamról még egy kedves diákom, akivel igaz, volt aznap óránk, de a hétvégi terveinkről nem beszéltünk és itt futottunk újra össze krumplipucolás közben. Hát nem érdekes?  És hát ott vannak, akikkel már egy évvel ezelőtt főztem, ők is most jöttek azóta először újra. Micsoda különös véletlen! Plussz a G. család, akikkel pedig osztályszülők is vagyunk az iskolában, ill. az ő barátaik, akiket valószínűleg szintén nem utoljára láttunk. És így kerekedik ki egy nagyon kedves kis csapat, akik jól összehangolt munkával két és fél óra alatt 3 igen finom északspanyol ételt főznek meg és mire leülnek enni már együtt cuppogva dícsérik a saját főztjüket, no megtermészetesen az est házigazdáját. Aztán jól lakva, kellemesen elpilledve, a receptekkel  a tarsolyukban elindulnak hazafelé, hogy legközelebb, majd tavasszal újra összejöjjenek és összeüssenek valami más finomságot egy következő spanyol régióból.

És hogy mit hoztam magammal? A Tarta de Santiago-t, biztosan nem most készítettem utoljátra, mert egyszerűen mennyei! Liszt nélkül, darált mandulával, kevés likőrrel, de annál több cukorral készül és a tetejét egy védelmező kard díszíti. Az eredmény egy nagyon puha, szaftos, glutén-, de semmiképpen nem kalóriamentes sütemény :)

TARTA DE SANTIAGO

250 gr. darált mandula (200 gr. darált + 50 gr. vagdalt)

5 tojás

250 gr. cukor

1/2 citrom reszelt héja

1 kk.  fahéj

50 gr. porcukor a díszítéshez

bármely likőr izlés szerinti mennyiségben

1. A cukrot a fahéjjal és a tojásokkal elkeverjük (habverő is elég, nem kell a turmixot elővenni ha nem akarjuk)

2. A citromhéjat és egy kupicányi likőrt (kb. 25 ml) a masszához hozzáadjuk.

3. A mandulát is hozzákeverjük.

4. A sütőt 180 C-ra előmelegítjük.

5. Egy tortaformát (28 cm) kivajazunk, a masszát beleöntjük.

6. Kb. 35 percig sütjük vagy amíg a teteje aranybarna nem lesz. Ezután fóliával lefedjük és további 10 percig sütjük.

7. Hagyjuk kihűlni. A sablont ráhelyezzük (kartonból jobb lesz), megszórjuk porcukorral, majd elvesszük a sablont és kész is!

sablon pl. innen

#3

Egyszer volt hol nem volt, volt egyszer három fiatal lány, akik a napjuk nagy részét kemény, de meglehetősen alulfizetett munkával töltötték egy nyelviskolában, de ők emiatt a legkevésbé sem keseregtek akkoriban, inkább nevetgéléssel ütötték el az időt két óra között. Aztán az Élet hol össze, hol pedig elsodorta őket egymástól és már egyikőjük sem tudta megmondani, hogy mikor is találkoztak utoljára. Közben felnőttek ők is, család, gyerekek, és ahogy ilyenkor sajnos sokszor lenni szokott, a régi kapcsolatok  "feledésbe" merültek. Aztán persze valaki mindig ismert valakit, aki tudni vélte, hogy azok ketten nem csak hogy hozzám hasonlóan az országot is elhagyták, hanem még a pályát is, és az üzleti-, ill. a fordítói szférában találták meg önmagukat. Addig-addig míg 6 évvel ezelőtt egy késő éjjeli órán, az egyikőjüket ismét elém sodorta a kölni reptéren az Élet és ezúttal újból szorosabbra fűztük azokat a régi szálakat, amik már egyszer összekötöttek bennünket. És most úgy esett, hogy a harmadik elveszett leányt is felénk fújta a szél és ha csak egy szemvillanásnyi időre ugyan, de mégis együtt tudtunk lenni. És most is bebizonyosodott, mint már számtalanszor azelőtt is, hogy a fiatalkori ismeretségek nem érnek véget, csak pihennek akár sok-sok éven keresztül is, hogy aztán ott tudjanak folytatódni a beszélgetések, ahol több mint 20 éve, két óra között, a fénymásoló mellett abbamaradtak. És ilyenkor érzi meg az ember, hogy egy nagy, világokat ávelő, láthatatlan háló részese ő is...

#2 HA BAZÁR, AKKOR FELADAT

Idén újra lesz karácsonyi bazár az iskolánkban. És ha bazár, akkor persze osztályfeladat! Juliéknál idén az összes bejárati ajtót díszítő tujából, fenyőből és egyéb örökzöldekből készült girlandok elkészítése. És mivel jó sok ajtó van, három szombat lett a feladatra kijelölve. Én  a múlt hétre irtakoztam fel. A zöldhulladék lerakóból lettek ágak, a kertépítés tanárnő megmutatta a know how-t és a szorgos (szülői) kezek nekiláttak: jobb kéz felől a nyesedék, bal kézben pedig a kötél, amit kis csokronként haladva befuttatunk a növényekkel. Azért írom ilyen részletesen, mert hát nem is Németországban lennénk ha a tanárnő nem szólt volna rám, hogy ne úgy csináljam ahogy (már nem tudom, hogy volt, gondolom nem a bal kezemben tartottam a munkát), hanem ahogy ő mutatja, de az ilyeneken még mind a mai napig csak nevetek... nem nagyon változnak a dolgok. Szóval fogom a bal kezembe a kötéllel együtt a kis csokrot, majd a jobb kezemben tartott dróttal kétszer (nem egyszer és nem háromszor) átkötöm és haladok tovább, veszem a következő kis csokrot, amit a nyesedékvágó csapat már elő is készített. Ketten dolgozunk egy kötélen, aminek a felezőpontja meg van jelölve (30 éve), mert majd az kerül az ajtófélfa közepére is. Két irányból haladunk és a felénél találkozunk, jobbról, ill. balról. Ide majd az utolsó szombati turnus egy csillagot fog biggyeszteni és szép is lesz, meglepetés nincs, 30 éve szép.

Jól esett. Jól esett a kétkezi, kreatív munka. Jól esett a közjóért tenni újra. Jól esett a szülőkkel beszélgetni és jól esett az elmaradhatatlan "kaffee und kuchen", ami most még egy jó nagy adag isteni punccsal egészült ki.

#1 INDÍTÁSNAK MINDJÁRT ITT VOLT PRÁGA

 

Az 50. születésnapom Prágában ért. És jó is volt ez így, mert már egy éve „rettegtem” attól a pillanatttól, hogy egyszer csak reggel felébredek és hirtelen belém nyilal, hogy 50 éves lettem! Azt persze nem tudom, hogy hogyan és mikor, mert belül még mindig az a nyuszicsoportos óvódás vagyok, csak hát ha a tükörbe nézek, vagy még inkább ha egy fényképet látok magamról, akkor egy pillanatra eláll a lélegzetem: Atyaég! Ki ez a közékorú nő?! És egyből, hogy ehhez archoz már illene megkomolyodni, nem? Meg hogy már ügyesen kell sáfárkodni az idővel, mert ahogy az elmúlt 20-25-0 év is huss, elillant, pontosan úgy fog a következő is.

Egyik kedvenc íróm, Ljudmilla Ulickaja írja az "Alisza halált vesz" c. novellájában*, hogy: „Amikor az életen már nem volt mit tökéletesíteni, beköszöntött az öregség.” Hát remélem, hogy még sokáig lesz mit csiszolgatni, ezért ki is találtam magamnak egy újabb „cselindzset,” hogy még véletlenül se herdáljak el egyetlen hetet sem semmiségekre vagy még rosszabb, üresjáratokra: most egy éven keresztül, minden héten találok valami programot, ami megszínesíti az életet és erről be is számolok itt a blogban.

Indításnak mindjárt itt volt Prága. Imádtam! Nem csak én, az egész kis családom is. Ilyen intenzív városlátogatáson még nem jártunk így együtt soha, mert eddig úgy éreztük a lányok kicsik voltak hozzá. És ki akar egy-két duzzogó gyereket maga után húzni egész nap csak azért, hogy kipipálhassunk mindent a látnivalók listáján: az óvárost, az óratornyot, a folyópartot, a várat és mindent, amit kell, de közben egy rossz érzés maradjon meg benne emlékül. Mi sohasem voltunk mondjuk ilyen kipipálósak, mi jobban szeretjük, hogy sétálgatunk, hagyjuk hogy hasson ránk a hely és persze lelkesedjünk a részletekért: a sokadik Kisvakondos bögrénél, szatyornál és naptárnál is felkiáltsunk : „ÁÁÁÁÁÁÁ, milyen aranyos!” (az ovis énem ugyebár). Vagy együnk valami finomat, ill. egy igyunk egy pohárka cseh sört (mit mi viccből még mindig „csehszlováknak” mondunk), vagy éppen nevessünk a cseh(szlovák) nyelv fordulatain (tudtátok, hogy az „ugrálóvár” csehül „hoppsalka”?). Mi így szeretjük, mert így kapunk teljes(ebb) képet egy városról, helyről, kultúráról és így élvezi a városnéző kirándulást apraja-nagyja. Ki is hoztuk a városból, amit lehet: Prága reggeli ködben, Prága gyönyörű őszi napsütésben és Prága az esti fényekben.

Beszélgettünk, nevettünk, bóklásztunk, persze sok mindent meg is néztünk, ettünk, ittunk, jól mulattunk és így ez az érzékeny átmenet egyik évből a másikba mindjárt nem is volt olyan fájdalmas, ahogy azt előre képzeltem. Igen, egyszer csak arra ébredtem, hogy 50 lettem, de már inkább megkönnyebbüléssel fogadtam, hogy már nincs mitől tartanom: 50 vagyok és kész. El is meséltem jó sok embernek, és gyakorlatilag senkit nem érdekelt. Jól van, 50 vagy, és?

*A lélek testéről, 2020