Ígérem...

... nem nem fogok innentől kezdve csak a kutyuskáról írni és ígérem, nem lesz ez egy kutyablog, de egyszerűen nem megy a fejembe, hogy hogyan tudtunk látatlanban egy olyan kutyát kiválasztani, aki teljesen olyan mint mi?! Nem külsőre értem, persze...

Elkezdtük a kutyaiskolát és jó volt látni a mi Balunkat "kontextus"-ban is, mert egyszeriben láthattuk, hogy ez a kutya biztosan passzol hozzánk, hiszen egyszerűen olyan mint mi! Elmondom, miért:

Még 5 kutya volt. Mindegyik kicsit idősebb és mindegyik iszonyú kíváncsi és izgága. Amolyan "na-hol-vannak-a-gyerekek-akikkel-játszhatnék?" típusok. Egyből egymásnak estek, birkóztak, rohangáltak, meg sem álltak. A mi kiskutyánk ezzel szemben (most egyszeriben nagyon kicsinek látszott), köszönte szépen, ebből nem kért. Odajött hozzánk és onnan nézte, hogy mi is történik. Ha odajött  az egyik kispajtása szimatolni,vagy csak hagyta magát, vagy rávakkantott hogy "hagyjál máááár!"

Az első óra feladatát hamar kipipáltuk, mert a "Gyere!" vezényszót már kezdetektől gyakoroljuk itthon is vele. Aztán különböző akadály pályákon kellett átmenniük, amiből egy idő után aztán  végképp elege lett. A trambulinról már le sem akart jönni, csak feküdt rajta és kérte, hogy "most már menjüüüünk!"

Tisztára a kicsi Borkára emlékeztetett! Ő is sokáig a partvonalról szeretett nézelődni. Őt soha nem ragadták magukkal a többiek, ő soha nem keveredett másokkal addig. amíg 100%ig meg nem melegedett valahol. Balu is ilyennek tűnt. A tréner szerint ez az elo fajta benne: ő is azt csinálja,  amit az értékrendje diktál. Mint Borka. Nekik kérem szépen tartásuk van és ami igen az igen, de ami nem az nem.Egy valamiféle belső erő, amit amolyan külső szelek nem ingathatnak meg. Mondtam is, hogy "nahát ilyen gyerekünk volt már!" És mivel ilyet már láttam, tudom, hogy hagyni kell. Hát hagyom is. Borkát is és Balut is. És Rudit is, mert bár őt kiskorában nem ismertem, saját elmondása szerint ő is ilyen volt. És valahol még mindig ilyen. És az itteni életemben, én is ilyen partvonalról nézegetős vagyok és és Julinak is csak itthon nagy a szája :) Tehát olyan kutyát sikerült választanunk, aki tökéletesen beleillik ebbe a sorba. Még a kutya is olyan mint mi!

Elképesztő, nem? Hogy született valahol egy alom kiskutya. Négy hét alatt elkeltek a testvérei, csak ő maradt. Mi abban a 4 hétben teljesen máshol nézegettünk, majd egyszer csak fordult egyet a Sors és egy másik szálat elengedtünk és még aznap rábukkantunk a mi kutyánkra. És amikor másnap megnéztük, egyből tudtuk, hogy Ő az,  és egyből láttuk, hogy ha még nagyobb is lett volna a választék, mi akkor is őt vittük volna haza. Mert a mi szemünkben ő volt a legszebb, legaranyosabb, legkedvesebb, legnyugodtabb. Ott és akkor még többet nem lehetett róla tudni, de aztán ahogy aztán telik az idő, egyre biztosabbak vagyunk a döntésünkben. Mintha ránk várt volna! És mintha valahol mi is csak rá vártunk volna! És ez olyan hátborzongatóan szép valahol!

KUTYAÉLET

Név: Balu

Kor: 9 hét

Fajta: Poodelo (Uszkár és elo keverék)

Méret: most mint egy nagyobbacska plüss állat, később pedig kb. térdig fog érni

Milyen? Hát okos, kedves, barátságos, nyugodt, óvatos és félénk

Mit szeret? Játszani, aludni, Juli nyomában lenni, töröközőn kapaszkodva magát a lakásban húzatni

Mit nem szeret? Egyelőre sétálni és autózni, de már ez is alakul

És hogy milyen a kutyaélet? Őszintén? Jobb mint gondoltam... Azt gondoltam, ha lesz egy kiskuyánk, az életünk egy folyamatos káosz lesz, folyton szemmel kell majd tartani, hogy mit csinál, mert különben szétszedi a lakást. Persze ez így van, mert tényleg legtöbbször a hülyeségen jár az esze, de mivel követjük a Juli által megadott szakkönyvek  javaslatait, így már az első perctől kezdve következetesen meghúzzuk a határait. Ez azzal jár, ha éppen nem sétálunk vagy kint vagyunk vele és éppen nem alszik, akkor a "Balu NEEEM!" és a "Balu FÚÚÚJJJ!"-tól hangos a lakás, viszont lassan már van eredménye. Hihetetlen számomra, hogy milyen gyorsan tanul! Amit egyik nap még csak gyakoroltunk, az másnap már nagyjából megy. Persze ez csak azokra a dolgokra igaz, ami neki is fekszik, tehát pl. a NEM-et még sokáig kell súlykoljuk. Hogy nem rágjuk meg a szék lábát, a kanapét, a tengerimalacok ketrecét, nem lopjuk el a zoknikat vagy a a szelektív kukából a dolgokat, nem harapunk és effélék. Viszont az, ha ki akar menni pisilni, már odaáll az ajtóba, szerintem szuper eredmény 9 hetesen és 10 velünk töltött nap után...

És olyan természetes, hogy velünk van! És olyan aranyos és olyan kedves és olyan barátságos és olyan..., olyan..., olyan..., hogy ha csinál is valami oda nem valót, nem lehet rá haragudni. Persze ez csapda is, mert pont emiatt kell észnél lenni és betartatni vele a szabályokat, mert lehet, hogy most cuki, hogy megharapdálja a lábujjunkat, de később ha már nagy kutya lesz, vagy vendégek jönnek, már nem feltétlen lesz az.

Tanulunk és gyakorolunk és játszunk mindennap, és egyszer majd összeáll neki a kép. Szerintem nagyon jó kutyánk lesz. Mindenképpen szeretnénk majd kutyaiskolába is vinni, de egyrészt ahhoz még nincs minden oltása meg, másrészt meg hát zárva is vannak ők is. Addig itthon trenírozzuk és próbáljuk kiismerni a szokásait. És ő is persze a miénket... ha pedig alszik (márpedig elég sokat), akkor szusszanunk mi is és próbáljuk a normális életünket élni :)

EGY SORSFORDÍTÓ SZÜLINAP

Hát Julinak a 12. születésnapja nem attól lesz emlékezetes, hogy még mindig karanténban vagyunk és kivételesen nem egy állatkertben ünnepeltük. És nem is attól, hogy ezúttal Húsvét vasárnapra esett, de attól sem, hogy 12-én lett pontosan 12 éves... Hanem attól, hogy holnap felkerül az i-re a pont és hosszú évek aknamunkája végül, egyfajta csoda folytán beérik, és MEGÉRKEZIK BALU, A MI KISKUTYÁNK!

Első kutyás emlékem Julival kapcsolatban, hogy kb 1 -2 évesen Kaposvár mellett egy bio gazdaságban ül a porban, körbevéve több pár hetes puli kutyával, akiket ő a legnagyobb természetességgel pakolgat ide-oda. Annyira megkapó volt ez a jelenet, hogy egy idegen nő odajött hozzám és megkérdezte, hogy lefényképezheti -e, mert annyira aranyos. Igent mondtam és ő el is küldte később a képeket (akkor még más idők jártak, lehet hogy most már nem engedném). Mind a mai napig megvannak, sőt be is kerültek abba a fotóalbumba, amit a 10. szülinapjára készítettünk "Juli és az állatok" címmel. Ezen a ponton még nem tudott beszélni, de ha tudott volna, már biztosan akkor rákezdett volna a "kutya-lemezre."

A következő emlékem pedig, abból az időből van, amikor már itt voltunk, de még mindig kicsi volt. Borkáért busszal jártunk az oviba. Juli még babakocsiban, ezért azon a központi részen tudtunk csak utazni ahol a kocsi is elfér. Jöttünk haza, jó nagy tömeg volt. Valahogy egy kutya mellénk sodródott (a gazdájával együtt) és mire odanéztem, a mi édes gyermekünk keze -ismét  mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga- már a kutya szájában volt, aki előszeretettel nyalogatta azt.

Aztán elkezdett beszélni és elkezdődött a végtelenített "kérek egy kutyát" történet. És amire a mi Julink egyszer ráharap, egy jó bulldog módjára , azt nem ereszti. Az utóbbi években viszont felerősödött az ostrom. De ezzel együtt viszont a szakirodalom böngészése is. Halomban állnak nálunk a kutyás könyvek, a neveléssel foglalkozóktól az albumokig. És olvassa őket, és elolvassa őket, és MINDENT tud! Aztán ezek kiegészülnek a kutyás filmekkel, a kutyás dokumentációkkal és a tudás egyre csak nő, valamint ezzel együtt a ránk gyakorolt nyomás is. Mert nem elég ha néha napján eljut egy menhelyre és ott megsétáltathat egy kutyát vagy elmehet valakivel egy kutyaiskolába... nyilván, egy saját kell. "Anya! Egy KUTYABARÁT!"

Aztán addig-addig, amíg már hajlani kezdtük rá és sorra megismertünk nagyon jó fej, jó nevelt, türelmes példányokat, akiket gyakorlatilag mi is szívesen hazahoztunk volna. És akkor osztottunk-szoroztunk és végül megszületett a DÖNTÉS: jó, legyen! Azzal, hogy miért most lesz, mikor nem is most akartunk és miért fiú, amikor voltaképpen lányt akartunk, az már mind nem fontos, mert holnap érkezik és fiú. Viszont mivel, olyan amilyen, így mindegyőnknek kedvez:

Julinak mert keverék kutya.

Nekem, mert pudli keverék.

Borkának mert nem három, hanem csak kettő színű.

Rudinak mert végre lesz egy fia!

Eddig minden rendben. Az utóbbi időben Borkának és Rudinak és nekem is el kellet pár szakirodalmat olvasnunk, hogy mindannyian tisztában legyünk vele, hogy egy ilyen kis négylábúnak milyen elemei szükségletei vannak és hogy hogyan is  induljunk el, hogy nekünk is a fent említettekhez hasonló jófej, türelmes, okos kutyánk legyen. Még vizsgáznunk is kellett (mindannyian át is mentünk!)!  Aztán minden este még a közös filmnézés előtt megnézünk egy Juli által kiválasztott rövid video-t, az alap kommandókról, amiket persze ő már zsigeri szinten ismer és tud. Tegnap "szárazedzést" is tartottunk, az "ÜL!" parancsszó megtanítására. Juli volt a kutya... :)

Azt hiszem elméletben fel vagyunk készülve, de félek azért ez is olyan, mint hogy "tökéletes anya voltam, amíg gyerekeim nem születtek". A kocka el van vetve, holnap elmegyünk érte, ez biztos. Nagyon örülünk, nagyon várjuk és izgalommal tekintünk közös életünk egy újabb fejezete elé. De ami még ennél is fontosabb, hogy Julinak végre eljön az a pillanat, aminek a puszta gondolatától is az utóbbi időkben libabőrös lett: hogy jövünk hazafelé és a kutyuska az ölében fekszik! Azt hiszem ez maga lesz a  A MEGVALÓSULT ÁLOM!

FERMENTÁLJUNK!

Azt látom, hogy azért hogy minimalizáljuk a boltba járások sűrűségét,  szinte az egész világ kenyeret süt. Már akinek jutott még liszt ÉS élesztő is. Nekünk nem. Aki nem süt kenyeret, az viszont fermentál, mert káposztát még mindig lehet kapni. Én is. Már évek óta. Télvíz idején elég gyakran készítek házi keretek között savanyú káposztát mert sokkal, de sokkal egyszerűbb mint gondolnánk és nem kell hozzá se hordó, se tökgyalu csak egy káposzta, egy dunsztos üveg és némi só. Most hogy jobban ráérek és amúgy is az immunerősítésen van a hangsúly, minden héten van nálunk egy jó nagy üveg készenlétben .

Én innen tanultam még anno és azóta is ugyanúgy csinálom.

Tehát, 

veszek egy káposztát. Általában fehéret, de ha lila van, az is ugyanolyan jó. Félbevágom, majd negyedekbe, a torzsáját kivágom és odaadom a tengerimalacainknak.  Egy pár egész levelet félreteszek a későbbiekhez.

Aztán egy jó éles késsel vékonyan felszeletelem, majd rétegenként egy nagy (kerámia) tálba teszem.Minden réteget megszórok egy csapott evőkanál sóval. Ez kiszívja a levet, ami majd a felöntő levünk lesz.

Ha végeztem a rétegezéssel, elkezdem masszírozni a káposztát. Ettől megtörnek a sejtjei és könnyebben kezd levet ereszteni ( ez a mozzanat a mai időkben, amikor a sok kézmosástól mindenkinek száraz a keze, esetleg csíphet, de nem lehet megspórolni). Amikor már van lé is ( ezen a ponton még nem kell annyi, hogy ellepje), fogok egy kistányért és letakarom vele. Ennek a tetejére keresek valami súlyt, mondjuk két kiló lisztet (már ha van), vagy valami egyéb súlyos tárgyat. És félre rakom egy pár órára. A nehezéktől és a sótól aztán igen sok lé keletkezik és pontosan ez az, amit szeretnénk.

Ezután kimosunk és kifertőtlenítünk egy jó nagy lekváros üveget és elkezdjük bele rétegezni a káposztát. A rétegeket jól lenyomkodjuk. Nagyon sok meg bele, nem kell csodálkozni. Nálam egy nagyobbacska káposzta belefér egy kb. 1 literes csatos tetejű üvegbe. Ezután még teszek hozzá babérlevelet és egész borost, majd felöntöm a keletkezett lével. A tetején hagyok helyet, mert ha forrni kezd, ki tud folyni. A legtetejére ráteszem a félretett egész káposztaleveleket, hiszen az egésznek a lé alatt kell maradnia, különben penészesedni kezd. Amíg nem volt ilyen klassz kis lenyomóm, addig egy kis dunsztos üvegbe vizet raktam (ezt is jól le kell mosni) és azt tettem rá nehezéknek mielőtt rátettem a tetőt. Mivel a Jézuskától ezt kaptam, azóta ezt használom, de mondom a "nagyüvegben kisüveg" módszer is tökéletes hiszen,  ahogy már mondtam a lényeg, hogy a káposzta a folyadék alatt maradjon (különben nagyon könnyen feljön a tetejére...).  

Az  első pár nap után elkezdenek buborékok termelődni, az jó jel: beindult az erjedés. Kb. 3-4 napig én ki szoktam a tetejét naponta egy pillanatra nyitni, hogy a keletkező gázok kijöjjenek, de van aki nem. Mi kb. egy hetet szoktunk várni vele, a mi izlésünk szerint akkorra lesz pont kellően savanyú, de ezt embere válogatja,  érdemes kóstolgatni is. Mióta tagja vagyok a "Sauer macht Glücklich" Facebook csoportnak, azóta tudom, hogy esetleg penészesedhet vagy valami fura fehéres réteg keletkezhet a tetején, de velem ez csak egyszer fordult még, amikor uborkát savanyítottam. Káposztával még sohasem...

(Mivel nem tudom, hogy az új adatvédelmi törvények értelmében az , hogy a nehezékemet idelinkeltem reklámnak számít -e, csak szólok, hogy  @nemreklám!! )

OTTHON MARADUNK 1. HÉT

Hát nem mondom, hogy nem ijedtem meg, amikor egyszer csak megjött a munkahelyemről az email, hogy bizony 5 hétig nem kell menni dolgozni. Valahogy úgy éreztem, hogy kihúzták a talajt a lábam alól... Mire pedig még ugyanaznap délután megtudtuk, hogy iskolába sem lehet menni, már belenyugvással fogadtam a hírt. Jó, most ez lesz, hogy itthon vagyunk. Meg is érti az ember, főleg miután belegondol, hogy ha mi, felnőttek elkapjuk a vírust és esetleg kórházba kerülünk, mi lesz a gyerekekkel? Senki nem fogja őket befogadni, hiszen mindenki fél... Na , ezért maradunk mi itthon! És azt kell mondjam, egy hét után, hogy nem is olyan rossz ez itt. Ez a " slow living", vagyis egy lassúbb élet,, ami nekem mindig valahol az álmom volt, csak hát nehéz a normális hétköznapokban megvalósítani. Jó, persze nem vagyunk TELJESEN bezárva, hiszen a természetbe ki lehet menni. És nem tudom eléggé áldani az eget, hogy itt lakunk ahol, gyakorlatilag a természet kelős közepén és hogy mióta elköltöztünk már kvázi kertünk is van. Így naponta többször sétálunk és mivel a múlt héten az időjárás is kegyes volt hozzánk, még kint is ettünk majd' minden nap. Azért így könnyű nem olyan nehéz. Kevesebb az összezártságból fakadó feszültség, mert mindig lehet egyet "menni" vagy tollasozni vagy csak úgy "kiszagolni". Gyakorlatilag csak boltba megyek el, igaz, akkor viszont az összes otthon jól kezelt stressz a nyakamba szakad: mert sorba kell állni, mert üresek a polcok, meg nem látok a maszktól, meg egyáltalán... ki vagyok szolgáltatva. Azért ez nem könnyű, de ezzel mindenki így van most a világ bármely táján. Meg különben is, ezt most el kell fogadni, ez most a mi nagy, közös sorsunk. Viszont mi még mindig több pozitívumát látjuk a helyzetnek és ezt nap mint nap meg is osztjuk egymással. Ez is segít...

Megpróbálok 20t összeszedni belőlük. Az első tíz könnyű lesz, de biztosan összejön kétszer annyi is- Szóval, jó hogy:

1.egész nap együtt vagyunk

2. sokkal minőségibb időt tudunk együtt tölteni mint, a rohanós hétköznapokban

3. mindig együtt eszünk...

4. ...  és garantáltan egészséges ételeket (mivel én főzök és nekem ez fontos)

5. a főzést bizony meg kell tervezni, de nekem ez nagy segítség. Ez alapján vásárolok be próbálok bevásárolni, tehát többé-kevésbé minden van itthon hozzá

6. ugyanakkor a főzéshez nagy leleményesség és kreativitás is kell, attól függően hogy mit terveztem el és mit kaptam a boltban. Viszont én ezt mindig is élveztem és valahol most egy kihívásnak is tekintem.

7.  sokat vagyunk kint a levegőn, mert egyelőre azt még lehet.

8.  van idő mindenre.

9.  jobban rálátok, hogy a gyerekek mit is csinálnak az iskolában.

10. lehet pakolászni meg takarítani. Most olyan fiókok is sarkok is sorra kerülhetnek, amire munka mellett nincs idő. Vagyis eddig is eljutottam az észrevételig, hogy ezt+ezt  meg kellene csinálni, csak aztán tovább nem. Hát most erre is van lehetőség! Sőt! Be is lehet osztani, így nem kell egy nap mindent megcsinálni.

11. jut idő telefonálgatni is és ezáltal arról tájékozódni, hogy a világ különböző csücskeiben ki hogyan boldogul a kialakult helyzetben

12. azt mondják,  a "kézimunka az agy jógája". Hát most erre is van idő és segít is, hogy az ember elrendezze a gondolatait

13. tudunk a kiskutyára hangolódni és megpróbálni elméletben felkészülni arra, amire úgysem lehet

14. több idő jut a blogra is

15. a gyerekeknek elmaradnak a "nemszeretem" projektek az iskolában 

16. tovább lehet aludni

17. jobban részesei vagyunk egymás életének, többet beszélgetünk

18. kénytelenek vagyunk digitálisabbak lenni és lépést tartani (valamennyire) a világ fejlődésével

19. a megszokottnál is gyakrabban mosunk kezet

20. kevesebbet költünk

Hát csak sikerült a 20 és nem is volt nehéz! Nektek miért jó, hogy OTTHON MARADUNK ?

ANATEVKA, AVAGY HEGEDŰS A HÁZTETŐN

Most,  hogy mi is itthon ragadtunk a korona vírus miatt, jut idő mindenre. Így jut idő pl. az elmúlt év eseményeit is újra átélni és lejegyezni itt a blogban. Mert blog szünet volt ugyan, de hát az élet zajlott, nem is akár hogy! Itt volt pl. novemberben Borka "8 Klass Stück"-je, ami egy waldorf gyerek életében mérföldkőnek számít. Itt, Németországban ugyanis, a 8. évben - számos egyéb megpróbáltatás mellett- a gyerekeknek egy színdarabot kell bemutatniuk. De nem csak hogy bemutatniuk kell, hanem tanári útmutatás mellett, de gyakorlatilag egyedül kitalálni a jeleneteket, a szöveget, a jelmezt, a plakátokat és a szórólapokat is. Nagyon nagy feladat, nagyon nagy csapatmunkát igényelve. Mivel az ő osztályfőnökük egyben a dráma tanárnő is az iskolában, tehát minden nyolcadikos darabot ő rendez, nem volt kérdés, hogy NAGYON jól kell sikerülnie. És mivel ő maga is "waldi" volt annak idején és ő maga is a "Hegedűs a háztetőn"-t adta elő, az sem volt kérdés már első osztály óta, hogy ha arra kerül a sor, Borkáék is ezt mutatják majd be. Hmmm.... az iskolánk 30 éves történetében először egy musical, zenével, tánccal és mindenekelőtt egy hegedűssel a háztetőn. Mivel Borka már az elejétől fogva tudta, hogy ő bizony ezerszer inkább hegedül a színpadon, mint hogy hosszú szövegeket mondjon, hamar eldőlt a szerepe.... és élvezte a felkészülés minden egyes percét és élvezte az előadásokat is.

Szép volt. Ragyogott. Sugárzott. Egyszerűen "fénylett" a színpadon. Kimért, lassú, magabiztos mozdulatokkal mozgott és egy állandó mosoly ült az arcán. Nagyon jól állt neki a szerep és jól állt neki a hegedű. És nagyon büszkék voltunk rá! És nagyon büszkén zsebeltük be az elismeréseket! Mert odajöttek tanárok, szülők és gyerekek, közeli ismerősök és  távolabbiak, hogy milyen szép is volt a Borbála! Persze nem csak ő volt jó. Jó volt mindenki, de csak ő "ragyogott". A ruhájával is kitűnt a többiek közül (az is fényes volt), de az állandó mosolyával is. Fürdött a szerepben, de

fürödtek még sokan az énekeknél, a táncoknál, a vicceknél, no meg a végén a vastapsnál. Ráadás is lett, persze: "Wenn ich einmal reich bin..." Ha én gazdag lennék... Imádták: énekeltek, táncoltak ... a közönség pedig állva ünnepelte őket. Tapsvihar, füttyszó, sikítozás minden szereplő meghajlásakor. Borkánál is. Ő nyitotta és ő zárta a darabot. Egyedül, a színpad közepén állva. Az első jelenetben bejött, felállt a háztetőre, vett egy nagy levegőt és elkezdett játszani. Majd mondott pár szót, ezzel megadva a felütést. A végén pedig, amikor már mindenki elhagyta a falut,  Anatevkát, ő maradt csak hátra. Újra játszott egy darabot, majd lassan, mélyen, méltóságteljesen meghajolt. É s csend. Ennyi. Függöny. Nekem pedig libabőr. Még most is ahogy ezt írom, pedig már jó pár hónapja volt. Ez egy nagyon szép, ha nem a legszebb jelenet volt. Ez még sokáig velem lesz. Ahogy az érzés is, hogy láttam, hogy a mi kis Borkánk legyőzte önmagát...

CSAK ÚGY, ANGOLOSAN

Már vágyódtam újra Angliába. Mert már régen voltunk,meg már ha az ember a nyelv tanításával keresi a kenyerét, nem árt ha néha felfrissíti a tudását. És mert szeretem Angliát. Szeretem ezt a fura világot úgy ahogy van: a fordított közlekedésse, a sofőr nélküli autókkal, a mezitlábas, a februári elemekkel egy szál nyári ruhában küszködő nőkkel, a felül téli kabátos, alul rövidnacis gyerekekkel,  a pórázon sétáltatott togyogókkal (és nem a kutyákról beszélek), vizes hajjal flangálókkal, a "very British" akcentust, hogy mindenért elnézést kérnek, hogy többször is odajöttek segíteni miközben a londoni metrótérképet silabizáltuk, sőt még a rémes fürdőszobákat is! Na jó, azokat nem. Azt nem is értem, hogy hogyan lehet a fürdőszoba ennyire nem fontos, mikor számomra meg ez az egyik legfontosabb helyiség a házban. Jártam én már padlószőnyeges fürdőben (ahol minden, de minden egyadta penész volt), akkorában mint az ebédlőasztalunk, de ahová még egy ülőkádat is bepasszíroztak, olyanban (és ebből többen is ) ahol nem volt víznyomás és olyanban is, ahol a zuhanyzó csapja teljesen önálló életet élt: ha akart meleg víz folyt, ha akarta forró, ha akarta hideg, de ha úgy gondolta, akkor semmi. És mindez váltakozó víznyomással, tehát lehet, hogy egyik nap rákvörös lett a bőröm teljes víznyomás mellett  és másnap csak álltam habosan és csak csurgott valami. 

Így aztán amikor a Kensington palotát nézegettük és megpróbáltuk elképzelni, hogy milyen élete is lehet Vilmos hercegnek és a családjának, nekem csak az járt a fejemben, hogy vajon nekik is olyan béna-e a fürdőszobájuk és ez nekik is látszólag teljesen mindegy-e. Mert gondolom, ők is átfázva érnek haza egy februári este, amikor egész nap tépett a szél (és mondjuk rajtuk sem volt egy nyári ruhánál több, harisnya nélkül!) és lehet, hogy az ő lakásuk sincs -angol módra- túl fűtve, akkor ők nem vágynak arra hogy beálljanak a zuhany alá?  Vagy megelégszenek még egy csésze teával?!

AZTAKUTYAFÁJÁT!

A minap úgy szállt be az autóba, hogy "az  M. kap egy kutyát." És már sírt is. "Mert mindenki kap egy kutyát, csak ő nem!" "Mert mindenki kap egy kutyát, aki nem akar az is, csak ő nem, pedig már milyen régóta szeretne." "Mert mindenki kap egy kutyát 'csak úgy', csak ő nem". "Neki mindenféle próbákat kell kiállnia."  És "ő úgy igyekszik, csak mi nem értékeljük." Mert Apa nem akar, Borka nem akar, Anya meg újabb és újabb feltételeket támaszt." "És hagyjuk békén!" "És nem, nem akarja hallani, hogy mit mondunk!""Mert mindenki kap kutyát, csak ő nem!" Mert miközben Borkával azt próbáltuk neki éppen sugallni, hogy ha jobban belegondol, hogy mit is mondunk és egy kicsit is gondolkodik, akkor rájöhetne magától is, hogy KAP kutyát. De nem akarta meghallani. Nem akarta meghallani, hogy ha tavaly tavasszal azt monduk neki, hogy ha egy évig tudja tartani a maga álltal támasztott vállalásait (mint pl. napi többszöri séta, házifeladat, zongora, angol gyakorlása, az asztal lepakoása evés után és 'egyéb segítség'), akkor idén tavasszal esetleg kaphat egy kutyát:

 

-Mit mondtunk tavaly tavasszal?

- ...

-Tavasz van?

- Nincs.

- Mindig kérdezed hogy 'Jól haladok?' Mindig mondom, hogy igen. Tehát???!!

- "HAGYJATOK BÉKÉN!"

 

 Így, már nem lehetett tovább kínozni,  egy piros lámpánál hátrafordultam és a lehető legnyugodtabban csak annyit mondtam: "Kapsz egy kutyát." És ekkor tovább sírt. Csak már örömében. És mikor kiszálltunk, csak ölelt és még többet sírt.

Mert ezt mi már eldöntöttük. Mert azt  nem lehet vele csinálni hogy egy évig mindenféle próbákat áll ki, nem is akár milyen következetességgel, hogy ezek után azt mondjuk, hogy "mindez nagyon szép, de kutyát azért nem kapsz". Csak hát a közelgő születésnapján akartuk egy "kutya-utalvánnyal" meglepni. Akkor is sírt volna, csak akkor Rudi is láthatta volna az örömét. Hát az M-ék jól beleköptek a levesbe! De jöhet a kutya!