NEM CSALÁS, NEM ÁMÍTÁS

Ruhr vidék. Mi jut eszetekbe? Nekem, a barnaszén és a kőszén földrajzi jele (fekete négyzet, valamint egy, függőleges csíkokkal), amit valamiért annak idején általános iskolában Európa vaktérképén el kellett tudni helyezni (persze tudom, miért: hogy ezt a blogbejegyzést el tudjam kezdeni :)). Meg minden, ami - a képzeletem szerint- a bányászattal jár: szürkeség, pala, ipartelepek, füst, eső, szomorúság. Tehát semmiképpen nem széles, zöld parkok, napfény, virágok, madárcsicsergés.
Rokoni kapcsolataink révén már háromszor is jártunk Essenben és azt kell mondjam, eddig a "híresen ronda" Ruhr vidéket még nem is láttuk, pedig ott voltunk a szívében. Persze Essen sem most éli a fénykorát, a bányászatnak (és ezáltal a bányászoknak is) már leáldozott, a Kruppok sincsenek már sehol, de talán pont ezért kerülhetett sor már a hajdanvolt ipartelepek rehabilitációra is. Mert ki mondta, hogy nincs élet a bányák után?! Nem ácsingóznak üresen és elhanyagoltan az egykori aknák és tárnák (mint mondjuk Pécsett és környékén), hanem az eredeti formákat megtartva, modern tartalommal töltötték meg őket. Egy kicsit mint, a mi Zsolnay negyedünk otthon, csak nem olyan színes-csempés, hanem inkább amolyan "acélos". Az egyikből kulturális központ lett kiállításokkal, előadásokkal, egy másikban pedig egy "csodák palotáját" alakítottak ki, az eredeti ipari környezetet meghagyva, mindenféle fogaskerekek, láncok, óriási kapók között. Tudom, sokan mondjátok most, hogy az van Budapesten is, tudom az is jó, de mivel én még sem ott sem, másutt nem jártam hasonlóban, nekem nagyon tetszett. Csupa csalás, csupa ámítás! Csupa érzéki csalódás!

Ki látta a Juli lábát?

Hunyjuk be a szemünket és...?

Ezt ki tudja összeolvasni?

Na, mit látunk? Vagy kit? Vagy esetleg kiket?

Minden érzékszervünket megtornáztattuk, néztünk (de sokszor nem láttunk), tapogattunk, hallgatóztunk, szaglásztunk és muzsikáltunk, csukott szemmel hintáztunk, ámultunk és bámultunk és azon gondolkodtunk, hogy de jó is lenne tudni a fizikai (és egyéb) magyarázatát mindannak,  amit most láttunk és megéltünk (azt hiszem, az iskolai fizika oktatást erről a végéről kellene megfogni és nem megragadni a képletek és szabályok bemagolásánál). Aztán egy-két óra múlva már ki kellett jönni a levegőre, mert annyira megtelt a fejünk, annyira elfáradt az agyunk, hogy kifejezetten jól esett felmászni  az egykori bánya nemtudomilyen tornyába és megtekinteni a hamisítatlan ruhr-vidéki panorámát: