PORCELÁNCICA

Ha tegnap nem jön meg az értesítés, hogy ma olyan szél várható, hogy jobb, ha az iskolák zárva tartanak, eszembe sem jut, hogy pánikba essek vagy azon gondolkodjak, hogy én is lemondom az órámat és jobb ha itthon maradok, sőt még jobb, ha bebújok az ágy alá és ki sem mozdulok (bár a Covid miatt már úgyis ez a legbölcsebb, amit tehet az ember – már ha médiára hagyatkozik). Akkor csak felkeltem volna, csak úgy, mint máskor és megállapítottam volna, teljesen analóg módon kinézve az ablakon, hogy ma elég szeles az idő és majd maximum nem biciklivel megyek dolgozni. És fogtam volna kiskutyát és igaz, a fákat messzire elkerülve, de elmentünk volna sétálni, utána pedig a munkába, csak úgy, mint minden nap. Igen ám, de hagytam magam a média által megvezetni, hogy ma ez különösen veszélyes és le is mondtam mindent. Igen, fúj. Igen, eléggé. Igen, fütyülve átsüvít a lakáson, de közben süt a nap és ettől már az egész nem is tűnik olyan félelmetesnek, csak én érzem egyre inkább úgy magamat, mint valamiféle porceláncica, amit mindentől óvnak. Mert közben dolgozik bennem a kelet európai önbizalomhiánnyal kevert kivagyiság, hogy mi mindig és mindenkor, tűzön-vizen át, ha kell, ha nem helytállunk. Nálunk még betegség miatt sem maradnak otthon az emberek, nem hogy az időjárás miatt, hálló?! Mert hát mi van, ha nem teljesítem a feladatomat, mi van, ha megszólnak? Pedig nem szólnak meg. Senki nem bánja, hogy ma nem kell otthonról kimozdulnia. Ki azért, mert a gyerek otthon van, ki azért, mert így biztosan nem esik a fejére egy tölgyfaág sem és megéri a holnapot meg a jövő hetet, amikor majd újra jöhet angol órára. És különben is hivatalos riasztást adtak ki, és a német ember pedig szereti magát tartani az előírásokhoz és slussz-passz, nem kell itt az önmarcangolás! El lehet a napot itthon is szépen tölteni: van tea, van online japán filmfesztivál és lesz ebéd és a frizurát sem fújja szét a szél!