Ismeritek azt az érzész amikor élő zenét hallgatva először csak egy libabaőrös borzongás fut át rajtatok, aztán elszorul a torok és végül csak folynak a könnyek? Ez valami boldogsághormonális dolog lehet, ami nálam mindig előfordul, ha meg a saját gyerekeim szolgáltatják az élő zenét, na akkor borítékolni lehet, hogy ez lesz! Juli meg is jegyezte, hogy az X anyuka, meg az Y sírt is.... Náluk is így lehet. Ő meg csak látta, hiszen a kórus első sorában állt az idei újévi koncerten.
2019-ben volt az utolsó ilyen koncert, aztán covid, aztán semmi, de most végre újra! És újra meg kell állapítanom, hogy nincs is jobb, mint ezek az iskolai programok (na jó ez azért túlzás), ahol látjuk, hallgatjuk, érezzük a saját és a mások gyerekeit, örülünk a viszontlátásnak a többi szülőtárssal és egytől egyik fülig érő szájjal és a abban a megnyugtató tudatban jövünk el, hogy de jó, hogy ide járatjuk őket! Mert igen, én is, mint a legtöbb szülő frászt tudok kapni hallgatva az adott iskolai eseményeket, az adott órán történteket, de mégis azt mondom, hogy az az iskola, ahol a karvezető tanárnő a szülők előtt be meri ismerni, hogy ő is izgul, mert tegnap még jól hangzott az adott darab, de hát mára már ki tudja? (És persze meg van könnyebbülve, hogy no lám, nem lett semmi gixer). És kezet fog a zenekar tagjaival és megköszöni mindenki közreműködését, mert ez nem az ő egyszemélyes sikere, hanem hetediktől felfelé az összes gyereké is ugyanúgy (aki nem zenekari tag, az kórista, de mindkettő kötelező)... röviden emberszámba veszi és magával egyenrangú partnerként kezeli a 12 éves, ill. a tizenharmadikos osztályost, azért ez nekem sokat jelent. És lehet, hogy vannak pedagógusok itt is, akik nem feltétlen erre a pályára valók, de az emlékezetünkben úgysem őket fogjuk megőrizni, hanem ezeket a pillanatokat, amikor láthattuk, hogy a gyereink igenis jó kezekben vannak...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése