Nyolc hosszú óra kell ahhoz, hogy Pécsről felkerekedve Bonnban hajtsuk álomra a fejünket. Nem, nem autóval, bár azzal sem lenne sokkal hosszabb. Nem, reptéri transzferrel, repülővel, majd már itt, autóval. Ez van, ez is volt mindig mióta ingázunk a két életünk között. De nem igaz, mert nem 8 órás az út, hanem annál sokkal több: már az utazás előtt 2 nappal elkezdődik, a takarítással, a fejben rendezgetéssel, a listák kipipálásával, az utolsó beszerzésekkel, az utolsó beszélgetésekkel. De ez sem igaz, mert már mielőtt innen egyáltalán elindulunk listákat készítek arról, hogy majd Magyarországról mit szeretnék magammal hozni. Naivitás volt egy időben azt hinni, hogy felesleges bármit is felírnom, úgysem felejtem el. Mert az biztosan eszembe jut, hogy milyen kekszet, milyen könyvet, milyen ezt-azt szeretnék elhozni. De persze, hogy ott már semmire sem tudok gondolni. Így aztán erre (is) jó a lista. Aztán jön a véghajrá, minden kikapcsolásával, kihúzásával, kinyitásával, becsukásával, elrakásával, bepakolásával, majd az indulás pillanata. Mindez sok. Fejben is testben is. Szerencsére most mindannyian együtt tudtunk utazni, tehát Rudi sem jött előre előbb, így megoszlottak a terhek és az erőviszonyok. Így nem csak rajtam lógott az összes gyerek, kabát, sapka, sál, kisbőrönd és hátizsák a túlfűtött reptéren, úgy hogy közben hol enni, hol inni adtam vagy egyiknek vagy másiknak, vagy pisilni mentünk minden ingóságunkat a kezemben tartva (Ez a téli utazás külön bája. Azért nyáron valamivel egyszerűbb.). És nem egyedül bírkóztam a két felgyorsított gyerekkel a repülőn, hogy lehetőleg ne menjünk senki idegeire már a felszállás előtt (bár ezúttal nem szivesen ültem volna mellettünk...). Ha valaki tudja, hogy mégis hogyan van az, hogy a fáradt gyerek felgyorsul, a fáradt felnőtt pedig lelassul(na), az kérem árulja el! Mert e két ellen-erő közötti egyensúly megtalálása igencsak sok energiát emészt fel (ez pedig az éjszakai repülés bája.). Főleg, ha már eleve ügyesen kell beosszuk őket míg egyik háztól (vagy egyik hazától) a másikig érünk. Persze az utolsó 20 percben már elaludtak, de ekkorra már éjjel 11 órát írtunk. Julika kabátban és cipőben végignyúlt az előszobában... Legszívesebben én is... Úgyhogy ma nincs is más, mint bentről nézni a ködöt, a párát, pakolászni, szöszmötölni és teát inni. Minimum erőbedobással, takarék lángon.... Fejben még nem vagyok itt. Még az otthoniakra gondolok. Majd holnap. Majd holnap megérkezek ebbe az életembe is.
Boldog, egészséges új esztendőt mindenkinek!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése