BONNBA' JÓ

Egy kicsit elmaradtam az utóbbi időben az írással, mert nem is nagyon értem rá és őszintén szólva alkotói válságban is kerültem... De most nekidurálom magam és elmesélem mi újság a házunk táján...

Például már harmadik éve vagyunk itt... Bizony!! És ez, a harmadik év volt számomra talán az eddigi legjobb. Belerázódtam, megszoktam (már a "Budapester Salat"-on sem akadt meg a szemem egyszer sem, de azért ha mórahalmi paprikát látok a boltban, mindig azt veszem - de érdekes, hogy a kelet-európai ismerősök is mind...). Már tudom, mit lehet elvárni és mit nem a németekel szemben, már kiismerem nagyjából magamat a szokásrendszerben, sok mindenen nem akadok már fenn, sőt vannak dolgok, amiket kifejezetten megszerettem. Ilyen pl. a pontosság. Hogy egy program, egy meghívás pontosan ettől- eddig tart és nem tovább. Jó így. Kiszámítható. Az ember tervezhet a napjával. Jó még a "Kaffee und Kuchen" szentsége is. Mert szeretem a kávét is és a sütit is. A kettőt együtt meg főleg! Szeretem a relativ biztonságot: hogy kint hagyhatom a bevásárló szatyrok egy részét a ház előtt, amíg a többivel bemegyek. Hogy nem baj, ha a telefon az autó ülésén marad, mert valószínűleg később is ott lesz. Jó, hogy nyugalom van: senki nem siet, idegeskedik, rémüldözik, hogy "jaj, csak baj ne legyen!" Úgysem lesz. Nagyon élvezem, hogy végre boldogulok annyira  a nyelvvel, hogy már el tudok "csak úgy" cseverészni, hogy olyan anyukákat is megértek az iskolában, akiket azelőtt csak "nyomokban", hogy sokféle helyzetet meg tudok  már oldani, hogy egyre bátrabban telefonálok is (mindezekben persze nem kis szerepe van az intenzív német nyelvtanfolyamnak, amire az utóbbi hetekben jártam). Ezek mind nagy (sőt NAGY) lépések az előző évekhez képest. 2 év után lettek kedves német ismerőseim is. Nem mondom, hogy barátnőim, de rendszeresen tudunk találkozni és beszélgetni sok mindenről. Kettő az oviból, további pár pedig az iskolából.

Továbbá az is nagyon jó és megnyugtató érzés számomra, hogy a lányok szemmel láthatóan boldogok is kiegyensúlyozottak (és ezt már is észreveszi és meg is jegyzi). Borka már majdnem kész az első osztállyal. Még két hét vissza van ugyan, de azt hiszem, érdemben már nem tesztnek hozzá az eddigiekhez. Én úgy érzem, mindent megtanult és a mindennapokban használ is,  amit az első osztályban elvártak tőle: magabiztosan ír (németül fonetikusan ugyan, de itt negyedikig nem is kell másképp), magyarul egészen jól (igaz én még nem gyötröm a J/LY különbségekkel), százon feléül számol mindkét nyelven, kb. 20-ig összead és kivon. Tud egy kicsit furulyázni és NAGYON szépen kötni: az év során kötött egy labdát, kettő tyúkot egy nyulat és egy macskát - többek között. Angolból kevesebbet (sajnos a tanárnő sokat beteg), de oroszul egészen sokat tud már: énekeket, meséket (A répamesét, pl.) és a számokat 100-ig. Sokat változott is: magabiztosabb lett, sok barátnője van, de igazán-igazán jó, kettő. Szeret menni is hozzájuk, de azt is szereti ha ők jönnek (én kevésbé, mert Juli rosszul tűri ezeket a helyzeteket, így csak nekem nyafog egész délután). Juli is rendben van, jól érzi magát a bőrében. Elkezdtünk logopédushoz járni, mert még igencsak pösze. Ugyanahhoz megyünk, akivel Borkáva is jártunk tavaly. A régi barátságra való tekintettel (mármint B. és Frau Münz között),  Borka is bemehet. Én kint ülök  a váróban, olvasom a "Brigitte" magazint (ez a helyi Nők Lapja, de azért nem olyan jó) és csak azt hallom, hogy ők hárman jóízűen nevetnek. Úgy tűnik mindhárom fél remekül szórakozik. Ez is jó...

Nagyon örülök, hogy belevágtam a németnek újból és nem csak a  fentiek miatt, hanem végre felbátorodtam az élet több területén is. Adott egy napi ritmust azzal, hogy oda kellett menni (biciklivel, a parkon át amitől már nagyon jól indult a nap), ott értelmesen, emberek között töltöttem a délelőttöt, hogy utána hazakerekeztem, mentem a gyerekekért és délután még újra elővettem a tanulnivalót (ezért mentem, hogy tanuljak...), nagyon sokat adott. Például pontosan látom már már, hogy itt az idő, hogy előjöjjek a "csigaházamból" és dolgozni kezdjek. Mert lassan megőrülök, az itthonléttől, a látszattevékenységtől. Jó, eddig a gyerekeknek is nagyobb szüksége volt rám, de annyira szépen játszanak együtt délutánonként, hogy igaziból azt az időt magamra is fordíthatnám és pl. órákra készüléssel is tölthetném. Úgyhogy itt az idő, hogy újraírjam az önéletrajzomat és elküldjem egy (jó)pár nyelviskolába. Aztán majd meglátjuk. Nekem igaziből egy-két óra hetente már elég lenne. Helyrebillenne az önbecsülésem, mert már nem csak L. Borka és L. Juli anyukája lennék, hanem A. Nóra önálló, értelmes felnőttként is megmutatnám magamat a világnak. Ez a terv. De addig jöjjön még a nyár..