Többek között azért is szeretem a kis csoportomat és a világ minden tájáról összesereglett tanítványaimat, mert megmutatják, hogy ugyanazt a helyzetet hányféleképpen lehet látni ill., hogy a hozzáállásunk mennyire meghatározza hangulatunkat:
Itt van például a forgalom, ami az én életemből éveket vesz el. Naponta kétszer teszek meg egy 20-20 km-es kört az otthonunktól az iskoláig, majd onnan az óvodáig és utána haza. 20 Km - 1 óra, mert lámpától lámpáig araszolok, ha éppen egyáltalán halad a forgalom és nem csak állok egy helyben. Pedig ez még nem is egy nagy város. Csak éppen az autók száma közelíti a nagyvárosokét. Az utcák pedig szűkek, nem erre lettek annak idején kitalálva. Naponta kétszer megyek végig például azon a belvárost átíveló egysávos úton (mármint egy oda és egy vissza), amelyen osztozik személyautó, villamos, biciklis, gyalogos, kukásautó, kamion és esetenként mentő. Ha relatíve jól lehet haladni, akkor pedig árut pakol egy teherautó, elfoglalva azt az egy sávot is. Vagy fát vágnak, vagy füvet nyirnak... Aztán ott a parkolás, ami egy másik történet. Az én szememben egy rettenet, pedig az emberek udvariasak, nem dudálnak, kivárnak.
Na, ugyanezt egy japán tanítványom úgy éli meg, hogy azt szereti Németországban, hogy itt alig van autó, alig van forgalom, lehet parkolni... semmi stressz. Neki minden autós út egy sétakocsikázás. De ő Tokióból jött...
A Portugál hölgy pedig a hétvégén Párizsban járt a családjával autóval. Az ottani eszement forgalmon, dudáláson, összevisszaságon pedig olyan jót nevettek mint már régen. Hónapok óta nem szórakoztak ilyen jól. Meg is jegyezték, ha honvágyuk lesz, Párizsba mennek - de csak is autóval...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése