Ahhoz képest, hogy nem is akartam tanár lenni, és az utolsó pillanatig ellen is álltam, mégiscsak egy jó döntésnek bizonyult, hogy végül annak idején mégiscsak belevágtam. Szeretem... méghozzá annyira, hogy mást nem is tudnék elképzelni és ebben a helyzetben amiben vagyok, mégis csak jobban kapóra jön mintha jogász vagy akár orvos lennék (no nem mintha bármelyik is vonzana), mert ennyire egyszerűen nem jutnék munkához mint így, hogy angol tanár vagyok. Mert az angol tanításhoz nem kell egyéb, csak angolul tudni valamennyire és érteni a tanítás mikéntjéhez. Nem kell pl. németül tudni, mert a tanítványaim sem tudnak és a a szüleiket sem ismerem, hogy telefonálni kelljen velük. Persze ha elmennék iskolába vagy valami "rendes" munkahelyre" nyilván más lenne a helyzet. Itt is van szülői értekezlet meg tanár konferencia meg számos egyéb iskolai program, de így nincs.
Az egész azzal a nagyon jó lépéssel indult, hogy betagozódtam a nemzetközi iskola szülőket segítő programjába, vagyis az egész ezzel a csoporttal indult.
Most már harmadik éve vagyunk együtt. A törzsgárda nem változott, sőt idénre már annyian vagyunk, hogy a későn jövőknek alig jut ülőhely. Én nem bánom... Most már Koreától Brazíliáig öleljük át a világot és láthatólag nagyon élvezzük mindannyian. Hétről-hétre tanulok valami újat én is a világról és talán hétről-hétre tanulnak ők is valamit az angol nyelve rejtelmeiről. Jó látni, hogy jó a csapat, összetartanak, tisztelik, szeretik egymást és jó látni, hogy fejlődnek és jó hallani, hogy mesélik, hogy a hétköznapokban mennyivel könnyebben boldogulnak már.
És az még pluszban jó nekem, hogy a magántanítványaim is belőlük kerülnek ki. Minden egy japánnal kezdődött, aztán még egyel és még egyel, akik idén januártól kiegészültek egy újabbal, majd két koreaival és a múlt héttől fekete Afrika felé is nyitok :)
Most már annyi a munkám, hogy beállt az az idilli helyzet, hogy délelőttönként már semmi szabadidőm nincsen, a délutánokat viszont teljes egészében a családnak tudom szentelni, amikor gyakoroljuk az olvasást meg a matekot, vagy barkácsolunk vagy akármi. Ez sem tart a végtelenségig, hogy igénylik a társaságomat - ezt már azért most is látom, de így most nagyon jó. Egyik irányba sem billen el a "work-life balance" mutatóm és ez így van jól...
1 megjegyzés:
Végre egy elégedett ember! :) Annyira ritka ilyeneket olvasni. Amúgy én is így vagyok ezzel, habár nekem kell szülőket hívogatnom, meg megbírkózni most már többedszer azzal, hogy elvisznek gyereket az iskolánkból és az osztályomból ilyen-olyan indokkal. Én sem cserélném el semmire. :)
Megjegyzés küldése