ÜVÖLTŐ SZELEK

Hogy milyen az angol időjárás februárban? Hát, három "állása" van: NAGYON szeles, BORZASZTÓAN szeles, ill. ha ezek valamelyike még esővel is társul. És mindezt honnan tudom? Hát, láttam. A karneváli szünetet kihasználva baráti látogatást tettünk Dorchester-ben, ami állítólag Anglia Floridája (ha-ha), és ott volt részünk ebben a nem mindennapi időjárásban. Jó, ez azért már ott is túlzásnak számított, a hírekbe is bekerült, még nevet is kapott (Imogen), de nekünk inkább hozzáadott az élményhez mint kedvünket szegte volna (pedig én alapvetően nem szeretem a szelet). Annál is inkább, mert amikor kinti programot szerveztünk, legalább az eső nem esett, sőt volt, hogy a nap is kisütött mielőtt újra több órára beborult volna. Így eljutottunk a  tengerhez, igaz nem arra a partra ahová terveztük, mert egy meredek sziklaparton nem tudtunk leereszkedni, miután a kisebbeket felkapta a szél!!! Eljutottunk viszont egy másikra, ahol az általunk még soha nem látott magasságú hullámok csapdosták a partot, amit egy természetes gát választott el a víztől és ahol a világ legszabályosabb kerek kavicsait lehetett begyűjteni. Az hogy fújt a szél, még segített is a keresgélésben: szigorúan lehajtott fejjel, mint annak idején a "Deltában", törtük magunkat előre.  Hát ilyen élményben mikor van része az embernek, nemde?

Itt nem jutottunk le...

De itt igen.

Kicsit szeles, nemdebár?

Meglepő módon a gyerekeket is érdekelte MINDEN. A mindenbe pedig beletartoznak a a sajátos angol furcsaságok: a másik oldalon vezetés (Londonig repültünk, ott pedig autót béreltünk), a hideg-meleg külön csapok, amitől a víz vagy leégeti a kezedet vagy lefagyasztja... köztes megoldás nincs. A WC lehúzó villanykapcsolók (a láncos fajta), a testközelbe került angol nyelv, de még a Fish & Chips is. A legmeglepőbb viszont az volt, hogy a Stonehenge mellett Borkát a salisbury-i katedrális fogta meg a leginkább. Egy templom!! Nem egy sültkrumplis-gofris-palacsintás a tengerparton, hanem egy templom!!! Nagyon örültünk, mert úgy látszik nem volt hiába az a rengeteg fagyizásnak álcázott városnézés, lassan meglátszik az eredményük is. 

Hogy hogy lehetett ilyen szerencsénk a napsütéssel pont ott és pont akkor?

És Salisbury-ben pedig már nem?

És hogy milyen volt a másik oldalon vezetni? Ezt az élményt meghagytam Rudinak. Ő azt mondja, nem is a "rossz" sáv a zavaró arra ott a gyerek, hogy szóljon: "Apa ,ez nem a másik oldal?"), a balra kis ívben kanyarodás vagy a rengeteg körforgalom, hanem, hogy bal kézzel kell sebességet váltani. Sokszor kaparászta a jobboldali ajtót az elején, míg megszokta, hogy a legjobb ha a jobb kezét a kormányon tartja, míg a balt folyamatosan a sebességváltón. Utasként viszont, szerintünk rosszabb volt mint a megszokott. Engem az zavart a legjobban, hogy a bal oldalon, tehát ahol én ültem , viszont nem volt kormány, a szűk utakon kb. 10 cm-re suhantunk el a parkoló autók, a sövények vagy éppen a házak mellett és nem volt kontrollom felette. Ez egy abszolút bizalmi kérdés: megbízom-e annyira Rudiban és a vezetői képességeiben, hogy nem súroljuk le a kocsi oldalát? Persze, hogy meg, de azért néha többször el kellett fordítsam a tekintetemet. A hátul ülőket pedig a szinte egymásba érő körforgalmak viselték meg, így váltogatni kellett, hogy ki ül elöl és kinek a gyomra kavarog hátul :)

Nekem az élő brit angol nyelv tetszett a legjobban. Az a rengeteg udvarias fordulat és szóvirág! Hát az valami gyönyörű! Mindig azt gondoltuk, hogy a német egy udvarias nép. Nos, azt kell mondjam, az angolokhoz képest "kismiskák". Mert itt is kívánnak "szép napot" a pénztárnál meg bárhol, amitől Magyarországon már könnybe lábad az ember szeme, de hogy itt egy levegővel a pénztáros nő a Stonehenge-nél a szuvenír shopban, úgy indítson, hogy "Jó napot Uram, hogy van? Kellemes volt a kirándulás?",  vagy, hogy a Tesco-ban megkérdezzék, hogy mindent megtaláltam-e amit kerestem, vagy mikor hiába kerestünk egy ebédelési lehetőséget egy istenhátamögötti kis faluban, odakiáltott egy ember hogy "Egy kicsit szeles ugye? ... Zárva? (mármint az étterem amit kinéztünk. Van innen nem messze, itt és ott...", vagy a reptéren odajönnek, hogy úgy tűnik, segítségre van szükségünk, az még 6 év Németország után is meglepő. Élő, emberi kapcsolatoknak lehettünk tanúi, amik még ha csak egy-egy üres frázis erejéig is, de működnek. Itt nem nagyon állnak szóba egymással az emberek, csak ha nagyon kell. Magyarországon meg még akkor sem... Sajnos.

Persze, 6 év Németország után az ember már hozzászokik a német direktséghez is és lehet, hogy hosszútávon ez a sok körülményeskedés adott helyzetekben idegesítene, de most kifejezetten szórakoztatott.

Szóval tetszett. Minden. De mondom legfőképpen annak örülök, hogy  a lányoknak is tetszett és, hogy újra tágíthattuk egy kicsit a világukat.

(Most pedig elolvasom az "Üvöltő szelek"-et... :))