Én tudom, hogy innen keletre és onnan még keletebbre,az önkéntes munka maga a lúzerség. Mert ki az a hülye aki fizetés nélkül dolgozik?! Hát én. Azt már akkor is többször megkaptam a magyar közegtől, amikor 3 évig önkéntes alapon tanítottam a nemzetközi iskolában, hogy "nem lehetne ezért egy kis pénzt is kérni?!" Nem, nem lehetett, hiszen pont ez volt a lényege: segíteni. Önzetlenül. Persze számomra ez nem volt önzetlen segítség, mert rajtam pontosan annyira segítettek a diákjaim, mint én rajtuk: ott voltunk egymásnak heti rendszerességgel és ahelyett hogy otthon ültünk volna a négy fal között, ismerkedtünk, barátkoztunk egymással,egymás világával. Azt más sokszor mondtam, hogy ezek az angol órák nem csak a nyelvről szólnak, ezek életmentőek is. És látom, hogy akárhonnan is jön az ember, elkél a segítség, mert mindenki ugyanazt fogalmazza meg: ugyanaz szól mellette (az élet, az életkörülmények jobbak) és ugyanaz nehéz (de a szívünk akárhogy is "ott" van, a német távolságtartás, a napsütés hiánya, a céltalanság). Ha pedig már többen vagyunk, akkor nem érezzük magunkat egyedül, nem gondoljuk, hogy csak a mi gyerekünk bőg minden reggel, hogy nem megy el az oviba/iskolába és haza akar költözni, miközben a szülői szív meg közben megszakad, hogy nem csak nekünk nehéz barátokat szerezni és nem csak mi kuksolunk otthon egyedül a nap nagyobbik részében. És ez az, ami pénzben nem megfizethető. Ez az érzés, hogy mégis tartozunk valahova, hogy van elfoglaltságunk, hogy van egy ritmusa az életnek, még ha az annyi is, hogy hétfőn, csütörtökön angol, kedden takarítás és pénteken bevásárlás.
Szerencsére azért én ezen a fázis ón már túl vagyok. Van dolgom. És nem csak, hogy megtanítsam az angol nyelvtant, hanem, hogy segítsek a tanítványaimnak ebben a sokszor inkább szép, izgalmas, de mégis embert próbáló helyzetben felszínen maradni. Na, ezért kezdtem bele egy újabb önkéntes angol tanfolyamba (péntekenként 11-12.00ig, beszélgetős "kerekasztal" - a bonni olvasók számára)
