A VÁLTOZÁS SZELE

Pontosan 7 évvel ezelőtt jártunk Normandiában. Mondhatnám, hogy csak a      kabát színe változott, de azért én is érzem, hogy nem teljesen… Na nem a  gyönyörű partokra vagy a hangulatos halászfalvakra, a sikkes-sármos        éttermekre, a reggeli briósra, a még mindig inkább borzasztó halpiacokra, a  gőzölgő francia hagymaleves illatára vagy a beletunkolt pirítós állagára  gondolok, mert azok pontosan olyan lélekmelegítők, mint 7 évvel ezelőtt. Na, és persze, amikor Madame-nak szólítanak ....? Hát akkor még mindig pontosan úgy kihúzom magam mint annakelőtte :)

 Ahogy visszaolvastuk a 2015-ös bejegyzésemet,  visszaidéztünk a már rég elfelejtett részleteket: a szerenádozó bácsit, a  pironkodó eladó lányt, a napozó nyugdíjasokat vagy a rengeteg kóbor macskát. Milyen jó, hogy ezt akkoriban leírtam mintegy snapshot-ként megőrizve a pillanatot, amire már valósznűleg az érintettek maguk sem emlékeznek...

Janet-et és Gerard-ot azóta is felemlegettük hébe-hóba, ahogy a folyamatosan franciául beszéltek hozzánk anélkül, hogy különösebben érdekelte volna őket, hogy mi bizony egy kukkot sem értünk. Velük is mi lehet… ? Amúgy mégis észrevehető egy icipici változás: már vannak, akik „I speak English a little”, tehát egy kicsit beszélnek angolul, ezáltal lehetővé téve egy minimális kommunikációt, bár a fő csatornánk továbbra is a kézzel-lábbal nyelve volt. Mondjuk érdekes, hogy nekünk is az angol az első nyelv, amihez fordulunk és nem a német vagy esetleg a magyar…  Mi viszont még mindig nem vagyunk annyira magabiztosak, hogy ilyen helyzetekben a szomszédunk stratégiáját kövessük: ha ők mondják franciául, ő bizony csak azért is az anyanyelvén, lengyelül, próbál érvényesülni. Pont annyira megy vele, mint az angollal, de legalább úgy érezheti, hogy „na jól megmutatta nekik!”

Hét évvel idősebbek lettünk és 7 évvel nagyobbak a lányok is. Borka sem àll màr minduntalan kèzen a parti homokban, egyedül Juli vadàszösztöne lankadatlan, ahogy lehajtott fejjel kutatja a kagylòkat, csigàkat, milliò èves fosszìliàkat. Viszont már nem kell a nyaralásainkat a gyerekprogramok köré szervezni és az utazásunk 6. napján már bizony jó esik egy kis szusszanás, nem kell állandóan úton lenni nekünk sem: jó lesz a szomszéd falu, ott is adnak ebédet és ott is valószínűleg csodaszép a part, lehet kagylót szedni meg kilométereken keresztül gyalogolni a homokban.  A gyerekek sem bánják, ha ma nem kell egy újabb számomra elbűvölő falucskát megnézni, vagy lelkesedni a végeláthatatlan póréhagyma földekért vagy az almafákkal tarkított normandiai tájért (igaz, őket sem lehet már egy sültkrumplival vagy egy beigért fagyival lekenyerezni...) Ők köszönik szépen itthon is el vannak, esetleg, ha a partra lemegyünk, az már elég is lenne, de tényleg (többnyire) egy zokszó nélkül jönnek, nézelődnek, kóstolnak, bóklásznak,  vagy éppen húzzák fel a szemöldöküket egy-egy furcsa ruha-összeállításon vagy egy vicces kutyán – ki -ki az érdeklődésének megfelelően. Ilyenkor csak összenézünk és szavak nélkül is tudjuk: „Láttad?”

Tudom én is, hogy a közös utazásaink végnapjait éljük, már kevesebb közös nyaralás van előttünk mint mögöttünk és éppen ezért egyre nagyobb kincs minden egyes együtt átélt kaland. Persze azt is tudom, hogy míg engem ez már most egy édesbús melankóliával tölt el, ők már alig várják, hogy végre nélkülünk is  kalandozhassanak a nagyvilágban. Hát ... c´est la vie...