Arra gondoltam, ezúttal a szomszédainkról mesélek egy kicsit.
Nos, összesen hat család él itt együtt a házban. Ebből három Indiából érkezett, így elsőként róluk mesélek.
Itt vannak mindjárt a felső szomszédaink, Rajhansa-ék. Juli csak úgy utalt rájuk a minap, hogy "tudod, akiknek olyan barna a feje". És fekete a haja. Ők Bombay-ból érkeztek öt évvel ezelőtt. Apa, Kishor, Anya Rashmi és a gyerekek: egy 11 éves nagylány és egy majd' 2 éves kisebb. Kishor az ENSZ-nél dolgozik, Rashmi itthon van. Olyannyira, hogy a lakást sem nagyon hagyja el. Hogy hogyan bírja egy kétéves gyerekkel állandóan bezárva a négy fal közé, el nem tudom képzelni. De velük soha, sehol nem lehet a házon kívűl találkozni! Meglehetősen zajos életet élnek. De csak éjszaka. Nappal egy pisszenést sem lehet hallani felőlük, kivéve a csütörtök délutánt amikor is a nagylány ír tánc próbát tart a barátnőivel -legalábbis így hangzik innen lentről. Akkor döng a ház. Amúgy semmi. Egy hang sem, de mihelyt leszáll az este, elkezdik a székeket huzogatni, tologatni. És főzni! Curry-t. Ez mindhárom indiai lakásról elmondható, hogy napnyugta után penetráns curry illat (szag?) árad felőlük, a többi, nem indiai lakó legnagyobb "örömére". Ling xia, a kínai lány, már leragasztószalagozta az ablakaikat, hogy kívűl tartsa a szagokat. Frau Karsunsky-nak, a némettanármőmnek is az volt az első reakciója, amikor megtudta, hogy három indiai családdal is egy fedél alatt élünk, hogy :"Te jó ég! És főznek?!" Rajhansa-ék nem csak főznek, de péntekenként (!) hangosan és meglehetősen ordenárén kiabálnak is (sajnos nem angolul, hogy értsük - akkor talán már várnánk a "rádiójáték" következő epizódját). Mindig úgy 11 körül kezdik, aztán éjfél felé csendesednek el. Biztosan így engedik ki a heti gőzt. Főleg Anya (talán itt a válasz arra, hogy hogyan bírja bezárva...) Mert amúgy nagyon kedves asszony, beszélgetni is szoktunk ha nagy ritkán összefutunk a lépcsőházban...
Aztán itt vannak a Mumbergék legfelül. Ők tavaly költöztek be. Egy Anya a 11 éves forma lányával. Itt Apa, aki német, az ENSZ kötelékében dolgozik mint katona, jelenleg Libériában (igen, nagyon veszélyes). Nem is értjük, hogy miért van a család többi része meg itt. 6 hetente jön, két hétre. Nagyon-nagyon kedves és barátságos. Sokszor segít nekem a biciklit le-fel vinni a lépcsőn és mindig van egy jó szava. Anya orvos, szeretne itt dolgozni, ezért egy éve minden áldott délelőtt német nyelvtanfolyamon ül. Kora délután ér haza, akkor alszik, aztán ha megjön a lánya az iskolából, vele van, majd este nekiáll tanulni és hajnalig meg sem áll!! Nagyon elszánt. Napi 3-4 órát alszik. Egyszer tettem rá egy gyenge kísérletet, hogy meghívjam kávéra, de kerek-perec elutasította, mert "tanulnia kell". Januárban vizsgázik, talán majd utána.
A végére hagytam az alagsori családot, akik nem is igazi család tulajdonképpen, csak egy fél. Egy nő egyedül, aki a másik lépcsőházban lakó négy-gyerekes amerikai családnál dolgozik. Ezek a házak pont úgy épültek még 1945-ben, hogy az alagsorban egyszobás kis apartmanok lettek kialakítva a cselédség számára. És hellyel-közzel még mindig használatban vannak. Ő tavasszal jött, csakis a pénz miatt. A 9 éves gyerekét otthon hagyta, vele minden nap skypozik a lépcsőház lépcsőjén ülve. Innen tudja a szomszéd internetét elérni (cserébe náluk is takarít). A férje egy hónappal azelőtt meghalt, hogy ide jött, ezért a fiát a nagyszülőkre hagyta. 2 évig haza sem megy. Kemény... Szerencsére a nővére is itt van Bonnban, így azért nincsen teljesen egyedül. Ő sokat jön. És főznek. Minden nap...
Ami közös bennük, hogy megkérdezve, hogy mit találtak a legfurcsábbnak itt India után, mindegyik azt mondta, hogy: Indiához képest itt üresek az utcák. Ők ahhoz vannak szokva, hogy egymás hegyén-hátán élnek, privát szféra gyakoraltilag nincs. Itt pedig "vasárnap délután a város meghal egy kicsit", de tényleg. Sőt, már délelőtt is...
 |
| Szárik a szélben... |
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése