KATALINKA SZÁLLJ EL...

"-Anyaaa! kérek egy kis levéltetűt!" - jött be hozzám, a konyhába Julika valamelyik nap. Értetlenkedtem, hogy miért és egyáltalán honnan kellene lennie levéltetűmnek, amikor kiderült, hogy találtak egy a lakásba tévedt katicabogarat. Az Anna nevet kapta a keresztségben. És ezzel együtt kapott egy teljesen berendezett lakást, némi almát, fikusz levelet és vizet.  Julika kisállatként gondozza: hozza, viszi. A vajaskenyerére ülteti vacsora közben, sőt puszilgatja!! Még él. Mármint a katica, bár egyre lassabb szegény.

Azt hiszem, Juli az állatbegyűjtős típus lesz. Először majd hazaállít valami kölcsön hörcsöggel, aztán kóbor macskával, majd a végén egy óriás boával. Na, talán azt nem. De elemi ösztön által vezérelve "gondoskodik" minden útjába kerülő állatról legyen az hangya, katica, csiga vagy tyúk. Ő az, akit ha megkérdezünk, mi lesz ha nagy lesz, magától érthetődő módon vágja rá: farkas! Próbáljuk a konvencionálisabb állatorvosi vagy -idomári pálya felé terelgetni, de egyelőre hajthatatlan. Farkas.

Emlékszem a gyerekkori balatoni nyarakra, amikor előszeretettel fogtuk a varangyos- és unkabékákat a házunk előtti árokból (bár valaki egyszer szert ett egy igazi nagy levelibékára is). Aztán ők is kaptak persze egy lavórban berendezett lakot zölddel, meg vízzel, és még szúnyogot is fogtunk nekik. Figyeltük, ahogy úsznak, kuruttyolnak, sőt lestük, hogy felmásznak-e a direkt nekik készített létrára. Ebből akartuk megtudni, hogy másnap strandidő lesz-e vagy sem.  A szerencsésebbek az éjszaka leple alatt megléptek, a többiek... hát ők nem. 

De gyűjtöttünk gyíkot is, akik rendre elveszítették a farkukat a nagy gondoskodástól (itt tanultuk meg, hogy bizony vissza is nőtt nekik - hiába az "élményalapú oktatás"! - bár hogy kinek volt nagyobb élmény, nekünk-e vagy a gyíkoknak...?), ill. nagy esők után az éticsigákat. Nekik az étkező asztalon rendeztünk házi futóversenyt. 

Ekkor tanultunk első kézből az állatokról, amikor még volt időnk, energiánk, türelmünk megfigyelni őket. És ez az elmény elkísért egy életen át. Most, felnőttként, már csak akkor guggolok oda egy hangyaboly mellé ha nagyon muszáj. És ha Juli egy tyúkot simogat, akkor is inkább elborzadok. Mindezt persze csak magamban, csendben, nehogy azt higyje hogy a tyúkoktól viszolyogni illik. Hadd csinálja, tanuljon, tapasztaljon és felnőttként emlékezzen rá! Hiába, a gyermekkor előítéletek nélküli, abszolút boldogsága! Az meg, hogy tényleg farkas lesz-e vagy inkább valami hétköznapibb majd úgyis kiderül....