ÍGY.

Az hogy Ázsiában nem könnyű gyereknek lenni már sokszor hallottam a tanítványaimtól. Már születéskor megindul a verseny a legjobb egyetemi helyekért és ennek érdekében mindent, de mindent feláldoznak a szülők. Nem lelkiznek, hogy mi a jó a gyereknek, különóra vég nélkül egy "magasztos" cél érdekében. Amikor erről a koreai vagy taiwan-i tanítványaim mesélnek, mi, akik világ elkényesztetett nyugati felén nőttünk fel, csak hallgatjuk őket elkerekedett szemekkel, hogy "ilyen nincs"! Hogy este 10ig iskolában vannak, aztán haza és még akkor jön a külön tanár, aki éjfélig foglalkozik a gyerekkel. Aztán másnap kezdődik minden előröl...

De szerencsére, ahogy lenni szokott, ott sem hajlandó mindenki beállni a sorba. Borka egyik tanára, egy ízig-véri dél-koreai nő. Borka imádja és már  annyi minden jót hallottam róla, hogy csak ezért is elmentem a fogadó órájára, hogy megismerjem. És velem is megteázott ahogyan a gyerekekkel szokott az óra elején és rám szánta az időt és nem volt olyan érzésem, mint a többi tanárnál, hogy 15 perc az 15 perc és semmivel sem több. Jó, gondolom a fafaragás tanárhoz eleve kevesebben mennek, nincs rajta túl nagy idő nyomás... Szóval teázgattunk és közben elmesélte az élettörténetét.

Én mindig is csodáltam azokat az embereket, akiknek van mersze megfordítani az életük kerekét, főleg egy olyan konform kultúrában mint az ázsiaiak legtöbbje. Az ő története ott kezdődik, hogy éldegéltek a férjével Szöulban. Mindketten a számítástechnika területén dolgoztak éjt nappallá téve, amiben  ott semmi szokatlan nincs. Mindenük megvolt, jól kerestek, csak éppen nem látták egymást szinte soha. Hétköznap dolgoztak, hétvégén pedig aludtak. De ezt is normálisnak gondolták. Aztán kiderült, hogy gyereket várnak és ekkor jött al első megvilágosodás: ők nem akarják, hogy a gyerekük így nőjön fel, ahogy ők is, iskoláról iskolára vándorolva az egyetemi diploma megszerzésig, kvázi családi élet nélkül. Ekkor került a tanárnő kezébe egy könyv, az addig számára teljesen ismeretlen, waldorf pedagóiáről. Miután elolvasta, ő is úgy volt vele, mint mi az ázsiai rendszerrel: "ilyen nincs!" 

És itt el is dőlt a sorsuk. Kinézett magának egy waldorf képzést Németországban. Mindent feladtak, nem törődtek a barátok és rokonok véleményével, felpakoltak és ide jöttek úgy, hogy sem ő, sem a férje nem tudott németül. Egy évig intenzív nyelvtanfolyamra járt majd megkezdte a tanulmányait. Rudolf Steinert magyarul olvasni is nagyon nehéz. hát még németül, hát még hiányos nyelvismerettel! Mindenen kétszer kellett magát átrágnia, minden kétszer annyi időt vett igénybe és ráadásul közben megszületett a második fia is. Két kisgyerek mellett, éjszakánként tanult (ehhez kell viszont az ázsiai vasfegyelem) és ebben a tanévben felette az i-re a pontot. Tavaly még a gyakorlatát töltötte itt az iskolában, idéntől pedig teljes állású tanár. Nem bánt meg semmit. Kevesebb ugyan a pénz mint akkoriban, de teljes életet élhetnek a gyerekekkel. És hogyan lett számítástechnikusból fafaragás tanár? "Az az anyám álma volt. Az enyém a művészet." A férje is szakított a számítástechnika világával: Ő fogorvosnak tanul!! És mikor kérdeztem, hogy neki mennyi van még vissza, csak ennyit mondott nevetve: "Nem tudom. Nem merem kérdezni, mert azzal csak idegesítem! A lényeg, hogy lassan élünk és együtt vagyunk". Így.