Most, hogy mi is itthon ragadtunk a korona vírus miatt, jut idő mindenre. Így jut idő pl. az elmúlt év eseményeit is újra átélni és lejegyezni itt a blogban. Mert blog szünet volt ugyan, de hát az élet zajlott, nem is akár hogy! Itt volt pl. novemberben Borka "8 Klass Stück"-je, ami egy waldorf gyerek életében mérföldkőnek számít. Itt, Németországban ugyanis, a 8. évben - számos egyéb megpróbáltatás mellett- a gyerekeknek egy színdarabot kell bemutatniuk. De nem csak hogy bemutatniuk kell, hanem tanári útmutatás mellett, de gyakorlatilag egyedül kitalálni a jeleneteket, a szöveget, a jelmezt, a plakátokat és a szórólapokat is. Nagyon nagy feladat, nagyon nagy csapatmunkát igényelve. Mivel az ő osztályfőnökük egyben a dráma tanárnő is az iskolában, tehát minden nyolcadikos darabot ő rendez, nem volt kérdés, hogy NAGYON jól kell sikerülnie. És mivel ő maga is "waldi" volt annak idején és ő maga is a "Hegedűs a háztetőn"-t adta elő, az sem volt kérdés már első osztály óta, hogy ha arra kerül a sor, Borkáék is ezt mutatják majd be. Hmmm.... az iskolánk 30 éves történetében először egy musical, zenével, tánccal és mindenekelőtt egy hegedűssel a háztetőn. Mivel Borka már az elejétől fogva tudta, hogy ő bizony ezerszer inkább hegedül a színpadon, mint hogy hosszú szövegeket mondjon, hamar eldőlt a szerepe.... és élvezte a felkészülés minden egyes percét és élvezte az előadásokat is.
Szép volt. Ragyogott. Sugárzott. Egyszerűen "fénylett" a színpadon. Kimért, lassú, magabiztos mozdulatokkal mozgott és egy állandó mosoly ült az arcán. Nagyon jól állt neki a szerep és jól állt neki a hegedű. És nagyon büszkék voltunk rá! És nagyon büszkén zsebeltük be az elismeréseket! Mert odajöttek tanárok, szülők és gyerekek, közeli ismerősök és távolabbiak, hogy milyen szép is volt a Borbála! Persze nem csak ő volt jó. Jó volt mindenki, de csak ő "ragyogott". A ruhájával is kitűnt a többiek közül (az is fényes volt), de az állandó mosolyával is. Fürdött a szerepben, de
fürödtek még sokan az énekeknél, a táncoknál, a vicceknél, no meg a végén a vastapsnál. Ráadás is lett, persze: "Wenn ich einmal reich bin..." Ha én gazdag lennék... Imádták: énekeltek, táncoltak ... a közönség pedig állva ünnepelte őket. Tapsvihar, füttyszó, sikítozás minden szereplő meghajlásakor. Borkánál is. Ő nyitotta és ő zárta a darabot. Egyedül, a színpad közepén állva. Az első jelenetben bejött, felállt a háztetőre, vett egy nagy levegőt és elkezdett játszani. Majd mondott pár szót, ezzel megadva a felütést. A végén pedig, amikor már mindenki elhagyta a falut, Anatevkát, ő maradt csak hátra. Újra játszott egy darabot, majd lassan, mélyen, méltóságteljesen meghajolt. É s csend. Ennyi. Függöny. Nekem pedig libabőr. Még most is ahogy ezt írom, pedig már jó pár hónapja volt. Ez egy nagyon szép, ha nem a legszebb jelenet volt. Ez még sokáig velem lesz. Ahogy az érzés is, hogy láttam, hogy a mi kis Borkánk legyőzte önmagát...
2 megjegyzés:
Örülök, hogy ezt megírtad. most is sírtam rajta egy sort.
Nem tudtam,hogy így is lehet üzenni,erre most jöttem rá.
Megjegyzés küldése