Címkék

2022. 10. 10.

A VÁLTOZÁS SZELE





Pontosan 7 évvel ezelőtt jártunk Normandiában. Mondhatnám, hogy csak a      kabát színe változott, de azért én is érzem, hogy nem teljesen… Na nem a  gyönyörű partokra vagy a hangulatos halászfalvakra, a sikkes-sármos        éttermekre, a reggeli briósra, a még mindig inkább borzasztó halpiacokra, a  gőzölgő francia hagymaleves illatára vagy a beletunkolt pirítós állagára  gondolok, mert azok pontosan olyan lélekmelegítők, mint 7 évvel ezelőtt. Na, és persze, amikor Madame-nak szólítanak ....? Hát akkor még mindig pontosan úgy kihúzom magam mint annakelőtte :)

 Ahogy visszaolvastuk a 2015-ös bejegyzésemet,  visszaidéztünk a már rég elfelejtett részleteket: a szerenádozó bácsit, a  pironkodó eladó lányt, a napozó nyugdíjasokat vagy a rengeteg kóbor macskát. Milyen jó, hogy ezt akkoriban leírtam mintegy snapshot-ként megőrizve a pillanatot, amire már valósznűleg az érintettek maguk sem emlékeznek...

Janet-et és Gerard-ot azóta is felemlegettük hébe-hóba, ahogy a folyamatosan franciául beszéltek hozzánk anélkül, hogy különösebben érdekelte volna őket, hogy mi bizony egy kukkot sem értünk. Velük is mi lehet… ? Amúgy mégis észrevehető egy icipici változás: már vannak, akik „I speak English a little”, tehát egy kicsit beszélnek angolul, ezáltal lehetővé téve egy minimális kommunikációt, bár a fő csatornánk továbbra is a kézzel-lábbal nyelve volt. Mondjuk érdekes, hogy nekünk is az angol az első nyelv, amihez fordulunk és nem a német vagy esetleg a magyar…  Mi viszont még mindig nem vagyunk annyira magabiztosak, hogy ilyen helyzetekben a szomszédunk stratégiáját kövessük: ha ők mondják franciául, ő bizony csak azért is az anyanyelvén, lengyelül, próbál érvényesülni. Pont annyira megy vele, mint az angollal, de legalább úgy érezheti, hogy „na jól megmutatta nekik!”

Hét évvel idősebbek lettünk és 7 évvel nagyobbak a lányok is. Borka sem àll màr minduntalan kèzen a parti homokban, egyedül Juli vadàszösztöne lankadatlan, ahogy lehajtott fejjel kutatja a kagylòkat, csigàkat, milliò èves fosszìliàkat. Viszont már nem kell a nyaralásainkat a gyerekprogramok köré szervezni és az utazásunk 6. napján már bizony jó esik egy kis szusszanás, nem kell állandóan úton lenni nekünk sem: jó lesz a szomszéd falu, ott is adnak ebédet és ott is valószínűleg csodaszép a part, lehet kagylót szedni meg kilométereken keresztül gyalogolni a homokban.  A gyerekek sem bánják, ha ma nem kell egy újabb számomra elbűvölő falucskát megnézni, vagy lelkesedni a végeláthatatlan póréhagyma földekért vagy az almafákkal tarkított normandiai tájért (igaz, őket sem lehet már egy sültkrumplival vagy egy beigért fagyival lekenyerezni...) Ők köszönik szépen itthon is el vannak, esetleg, ha a partra lemegyünk, az már elég is lenne, de tényleg (többnyire) egy zokszó nélkül jönnek, nézelődnek, kóstolnak, bóklásznak,  vagy éppen húzzák fel a szemöldöküket egy-egy furcsa ruha-összeállításon vagy egy vicces kutyán – ki -ki az érdeklődésének megfelelően. Ilyenkor csak összenézünk és szavak nélkül is tudjuk: „Láttad?”

Tudom én is, hogy a közös utazásaink végnapjait éljük, már kevesebb közös nyaralás van előttünk mint mögöttünk és éppen ezért egyre nagyobb kincs minden egyes együtt átélt kaland. Persze azt is tudom, hogy míg engem ez már most egy édesbús melankóliával tölt el, ők már alig várják, hogy végre nélkülünk is  kalandozhassanak a nagyvilágban. Hát ... c´est la vie...







2022. 09. 30.

GRÚZIA BEKÖLTÖZÖTT HOZZÁNK

 




"Endlich wieder Buffet!", vagyis "Végre újra büfé!" - sóhajtott fel Borka osztályából egy apuka, miközben gyűltek csak gyűltek a finomságok az asztalon. Sokéves waldorf páyánkat egy valami biztosan végigkövette: a büfé! Mert a covid-ig szinte havi szinten készítettünk valamit, hol évnyitóra, hol bazárra, hol szinházi előadásra... ide-oda, de 2020 tavasza óta nem hogy büfé nem volt, nem volt semmi. Egészen mostanáig! Megérkezett ugyanis a grúz csere-csapat, hogy 10 napig nyakig merüljön a német kultúrában. (Ez már eleve vicces volt nálunk, akik ugye...de nem baj azért a hétköznapi kommunikációt nálunk is lehett gyakorolni...) De úgyis mondhatnám, hogy Grúzia beköltözött a mi német-magyar életünkbe, hogy egy intenzív parfüm felleget és egy hulla fáradt vendéglátó gyereket maga után hagyva 10 nap után, ahogy jött úgy el is mentjen. Ezalatt az idő alatt én megtudtam, hogy pontosan hol is fekszik ez az Európát és Ázsiát összekötő kis ország, aminek kultúrája is európai ugyan, de egy kis orientális, de ugyanakkor szovjet touch-csal. Hogy az orosz és a grúz nyelv együttesen van jelen a hétköznapokban (érdekesség, hogy mindkettőnek saját írásmódja van és egyik sem az általunk ismert). Hogy nem mindenki sötét bőrű és fekete hajú. Hogy szeretik az erős illatokat és az édes ízt. Hogy igenis létezik kék (!) tea. Hogy a néptáncuk nagyon mutatós. Hogy az időt nagyvonalúbban kezelik mint itt (na jó, azért ebben németeknél mindenki nagyvonalúbb). Hogy az ő iskolájukban a nemzetköziséget az azerbajdzsáni, török, orosz és ukrán diákok jelentik. Hogy -saját bevallásuk szerint- igen vendégszerető, de a egymással már kevésbé kedves népről van szó. Hogy a nagy hamburger láncok ott is megtalálhatóak, de az olyan földi paradicsom, mint a Zara vagy a többi kétbetűs ruha-láncok már nem és, hogy vásárolni Törökországban érdemes (vagy Németországban pl.😉). Hogy a tengerparton, ahonnan ők is jöttek csak kettő évszak van és míg mi itt már a vastagabb kabátokat vettük elő, addig ők a 35 fokból érkeztek. Hogy az iskola reggel 9-kor kezdődik és maga a tanév szeptember közepén  egy 3 hónapos nyári szünetet követően. És hogy a mi DM-ünk maga a menyország (ahová naponta érdemes benézni), ill. hogy a currywurst a kulinária csúcsa (illetve az AAchener Printen, ami egyfajta mézeskalács szerűség, szoros második). De a legnagyobb tanulság számomra: hogy a 17 évesek mindenhol egyformák: ugyanúgy néznek ki, ugynúgy öltözködnek, ugyanúgy kellemetlen nekik a felnőttek társasága, ugyanúgy szeretnek vásárolni, együtt lenni, zenét hallgatni és vihorászni teljesen függetlenül attól, hogy hol élnek a világban, Németországban, Grúziában vagy éppen Magyarországon...

2022. 09. 18.

HOGY MIK VANNAK?!


 Az ember felkel - ahogy szokott. Megmosakszik - ahogy szokott. Elkészíti a reggelijét és megeszi - ahogy mindig. Felöltözik - csakúgy, mint máskor, majd ráveszi kiskutyát, hogy induljanak neki - csakúgy, mint minden nap. Hagyja, hogy ő vezesse, amerre neki tetszik - mint az esetek többségében. 

Igenám, de mostanában egy 20 perccel előbb vágunk neki, mint szoktunk és tegnap mindjárt jött is egy nem várt fordulat a Megszokások Nagy Tengerében! Mert fél 8-kor még más kutyák sétálnak, mint 8.15-kor vagy éppen 9.30-kor. Megvannak a turnusok és ha az ember előbb megy vagy éppen kicsit később, teljesen másokkal találkozik. Mint tegnap is... Egyszeriben megismertük Astro-t, akit eddig az életben nem láttunk. De nem is ez a nagy fordulat, hiszen sok kutyát ismerünk, de még többel még sohasem találkoztunk bármennyire is mindenki ugyanazokat a köröket futja.

 Szóval, megismertük Astro-t és vele együtt megismertük Astro gazdáját is: EGY MAGYAR ANYÁT!!! Errefelé nagyon kedvesek a kutyás (nők). Megállunk, a kutyák ismerkednek mi pedig feltesszük a szokásos "fiú/lány?, milyen fajta? milyen idős?" (kutyára vonatkozó) kérdéseket, majd szép napot kívánva tovább megyünk. Most sem volt ez másként, már jó pár perce németül diskuráltunk, amikor is elérkeztünk a "Gyere Bali, menjünk tovább!" befejező mondathoz. Ekkor Astro anyukájának elkerekedik a szeme és csak annyit kérdez: "Magyarok vagytok?" 

És innen már ment a beszégetés, mint a karikacsapás, sőt az is kiderült, hogy ő az a magyar anya, akit nekem már évekkel ezelőtt "ajánlottak", hogy itt lakik az utcában, de hát eddig még sohasem sodort össze vele az élet, az ember meg nem csenget "csak úgy" be sehová csak azért, mert véletlenül mindketten magyarok vagyunk. És hát megint a kutya! Már annyi, de annyi értékes ismeretséget köszönhetek Balunak, sőt mondhatom, hogy barátságokat, hogy örökké hálás leszek neki ezért (is). És ha Astro nem bukkan fel az ő életükben, annak az esélye, hogy mi összefussunk a minimálissal marad egyenlő, hiszen eddig sem találkoztunk még véletlenül sem. Hogy mik vannak, nem?!

2022. 09. 07.

AHOGY TETSZIK

Ha lenne egy rendes kertem, nem ilyen kis minike,  ültetnék bele narancsepret v. epernarancsot, ahogy tetszik (no meg persze ha tudnám, hogy hogyan kell szaporítani). Nekem már akkor is tetszett, amikor Pécsen, a Szabadságszobornál hébe-hóba belefutottam így szeptember környékén, de nem tudtam, hogy mi ez. Aztán olvastam valahol a nevét... Igen fura egy szerzet: mint egy kislabda, kb, akkora, kívűlről friss világoszöld és szerkezetét tekintve barázdált, mint az agy, belülről meg nem is tudom, olyan tömött. Ehhez a fizimiskához el tudnék egy citrusos illatot képzelni, de nincs neki. Se citrusos, se másik. És se nem mérgező, se nem ehető. Szerintem még a madarak sem eszik... Úgy tűnik csak ez a fura megjelenés jutott neki. Itt sem találkozik vele gyakorlatilag soha az ember, de nálunk a park egy eldugott kis szegletében áll egy fa, ami alatt ilyenkor nagyon sok van. És ez is olyan, mint a gesztenye, meg a kagyló, meg a dió, hogy egyszerűen nem lehet otthagyni, még akkor sem ha cipelni kell hazáig mert zsebben nem fér el és egy kicsit ragad is. Én is hozok persze minden évben, aztán nem csinálok vele semmit, lerakom a teraszon, gyönyörködök benne, hogy milyen jól mutat a kék asztalon, majd romlásnak indul és kidobom a komposztra. Hát így végzi nálunk minden epernarancs  v. narancseper - ahogy tetszik
.





2022. 09. 03.

MÉRFÖLDKÖVEK

 

Pontosan 3 hónapja és egy napja, 2022 június 1-én, egy kora nyári reggelen, úgy fél 10 körül elütött egy kutya és velem együtt ezennel el is dőlt, hogy milyen lesz az idei nyár. Mert törött lábbal nincs sok minden, csak rengeteg szabadidő, beletörődés, elengedés és várakozás. Amikor azt mondták, hogy ez bizony 3 hónap több-kevesebb üldögélést jelent, bizony el sem akartam hinni, pedig aztán így lett. Nem, még most visszagondolva sem látom úgy hogy gyorsan elrepült volna, de megértettem és elfogadtam, hogy tényleg mindennek ideje van… 6 héttel a baleset után leváltottam azt a merev sínt, amiben fél lábon végigugráltam Európát először északról délre, majd délről keletre és átváltottam egy újabb sínre, ami aztán újabb 6 hétig hű társam lett. 12 hét után őt is és a mankókat is félretettem és megkezdtem a gyógytornát. Járni tanulok. Ugyanis az agyunk el tudja felejteni, hogy a természetes járásnak igen is van egy ritmusa, amit ha nem tart, akkor sántítunk és bármennyire szeretnénk, hogy ne, de mégis össze vissza lépünk, sőt esetenként még ki is billennünk az egyensúlyunkból. Közben minden porcikám és idegszálam azon van, hogy elég, hagyjuk már ezt az egészet magunk mögött és éljük tovább az életet, ahogy akkor éltem amikor a „slow living”-ről álmodoztam napi szinten. Hát csak óvatosan, hogy mit kíván az ember magának! Lehet lassabb, de azért ne ennyire és ne ilyen áron! 3 hónap és egy nap után ma újra én sétáltattam a kiskutyánkat és annyira, de annyira boldogok voltunk ő is és én is, hogy nem törődtünk vele, hogy minden csúnya és sárga, és száraz és szúrós, és nyoma sincs annak a harapnivaló zöldnek amit utolsó közös sétánkon 3 hónapja és egy napja még természetesnek vettünk, de nem bántuk, csak mentünk és mentünk egy széles „ez ám az élet” vigyorral az arcunkon!

2022. 03. 07.

VAN...

 


... egy lány, egy csaj, egy nő, már amennyiben én egy lány, egy csaj, egy nő vagyok ebben a korban -kinek mi. Szeretem. Ukrán. Két gyereke van, csak úgy, mint nekem. Ő is régóta él már itt, ahogy én is. Ő is azért van itt, amiért én. Neki is megvannak a mindennapi örömei és nehézségei - nekem is. Az én anyukám Magyarországon él. Egyedül. Az övé Kijevben, szintén egyedül. Az enyém a hírekből követi az eseményeket, az övé elsőkézből. Míg én majdnem biztos lehetek benne, hogy az enyém jól van, addig ő csak annyit tud, hogy MOST ÉPP jól van. Hirtelen nagyon nagy lett a különbség közöttünk…


2022. 03. 02.

BÉKÉT KÖTÖK

 Nálam az nagyon is igaz, hogy ha húzna magával az örvény a mélybe, akkor bármiféle kreatív tevékenység segít a fejemet a mocsár felett tartani. Most sincs ez másként, a lelkemben, a házam táján és a világban uralkodó stresszre adott természetes reakcióm, hogy előveszem a kötőtűket és ha csak két sort is tudok haladni, már visszatalálok önmagamhoz a káoszban. Volt, hogy egy teljes évig kötöttem, egyik zoknit a másik után, míg valahogy jobb lett (szóljon, aki még nem kapott 😉). Aztán elkezdem egy pulóvert és csodák csodája be is fejeztem! Na, nem 3 hát alatt, mint azt a minta leírásnál néha megadják, de szezon végén kezdtem és mire újra hideg lett, el is készült, azóta is hordom. Most is pulcsit kötök, mert az kellően hosszú ahhoz, hogy mire a végére érek, talán visszatér az élet a régi kerékvágásba és előmerészkedhetünk az ágy alól…