Három hét intenzív nyaralás után (ami alatt megjártuk Veszprémet és a Balatont, megünnepeltük Borka szülinapját és meglátogattunk számos barátot), szombaton visszatértünk Bonnba. Rudi már egy héttel korábban kénytelen volt eljönni, mert neki idén még kevesebb a szabadsága, én pedig a lányokkal felültem a repülőre, ezúttal egyedül. Hááát... elfáradtam. Nem, nem volt semmi különös, de maga a tény hogy egyedül kellett mindenre és mindenkire figyelnem, már önmagában nagyon kimerítő volt. Tekintve, hogy októberben megyünk legközelebb, a házat sem lehetett akárhogyan ott hagyni: hűtőt leengedni, ajataját nyitva hagyni, mosogatógépet kiüríteni, ajtaját nyitva hagyni, csatlakozókat kihúzni, szemetet kidobni, kertet rendbe rakni, redőnyöket lehúzni ....stbstb. mindezt úgy, hogy közben két gyereket a napi enni-innivalóval, valamint játék és mesekönyv adaggal, hűvösre-melegre felöltöztetve összekeszíteni...., hát sok figyelmet igényel. Na, de a lényeg, hogy kb. 60 "Annaéspeti" mese elolvasása után, délután fél 3-ra már itt is voltunk. Rudi jött értünk. Itthon aztán a két gyerek eltűnt a gyerekszobában (hiába három hét után is az újdonság erejével tudnak hatni az amúgy megszokott játékok), aztán estefelé átbicikliztünk a parkba bekapni valamit, majd bedőltünk az ágyba.
Ma délelőttpedig elmentünk bevásárolni. Alighogy kiszálltunk az autóból, egy bácsi lépett oda hozzánk és Borka legújabb, születésnapi babájáról érdeklődött, aki természetesen most is velünk jött. Hogy nem Fridának hívják-e esetleg (nem, Beninek) és, hogy tényleg fiú, nahát?... effélék. Miután váltottunk három mondatot, további szép napot kívánt és elment. Hát ekkor éreztem, hogy igen, megérkeztünk...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése