ÉLNI TUDNI KELL!

Micsoda ünnepélyessé lehet varázsolni egy szürke csütörtök reggelt ha az ember együtt reggelizhet a barátaival! És még ha az apropót az ember születésnapja adja! Úgy látom, ellentétben a mi kultúrkörünkkel, ahol már csak a gyerekek örülnek tiszta szívükkel a születésnapjuknak és érzik magukat ezáltal kitüntetettnek és különlegesnek, itt igenis merik vállalni az emberek azt a jó érzést, hogy "ez a nap más mint a többi", ma ezegyszer én vagyok a középpontban és igenis ma ezegyszer merek kitörni a hétköznapi rutinból (otthon inkább szabadkozunk, hogy "jaj, hát igen... de hát nem kellet volna..."). És nem azért adnak "születésnapi reggelit", mert az ajándékra fáj a foguk, az teljesen mellékes, hanem azért, mert ezzel is emelik  nap fényét. Mert ezeddig én sem tudtam mit kezdeni ezzel: szívesen elmentem más reggelijére és törtem a fejem a megfelelő ajándékon és nagyon jól éreztem magamat az ünnepelttel és vendégeivel, de hogy én ilyet ?! Aztán addig, addig míg egyszer csak befészkelte magát a gondolta, hogy miért is ne? Meghívtam a legkedvesebb magyar barátnőimet, készültem zsemlével, sütivel, ezzel-azzal finomsággal, és a terített asztal mellett sok beszélgetéssel és nevetéssel elindítottuk ezt az amúgy borongós csütörtök reggelt...


(Csak zárójelben mesélek egy el egy történetet: a reggeli előtt elmentem a pékségbe, hogy friss ropogós zsemlét tudjak a vendégeknek kínálni. De elszámoltam magamat és nem volt elég pénzem. Már az utolsó centeket is kifordítottam a pénztárcámból, de még mindig hiányzott harmincvalahány (erre felé, teszem hozzá, ekkor nem cicceg senki mögöttem, az eladó sem vág arcokat és ezáltal én sem jövök zavarba). Ekkor a mögöttem álló hölgy, felajánlotta, hogy ő majd kifizeti nekem. Én persze, hogy ne, ne! De ő meg ragaszkodik hozzá: "ma van a születésnapom, hadd fizessem ki".  Erre én is mondom, hogy nahát, nekem is (kvázi)! Ekkor kölcsönösen gratuláltunk egymásnak, a sorban állók mosolyogtak és a "pékné" is csak ámuldozott, hogy "nahát, ilyet..." )