NEMEZ

Nagyon nagy élményben volt részem a hétvégén! Ezúttal nem, NEKÜNK, nem NEKEM ÉS A GYEREKEKNEK, hanem csak NEKEM EGYEDÜL!!! Háromnapos nemezelő szemináriumon voltam a közeli Sankt Agustinban. Nem vagyok a nemezelés szerelmese, még nem is találtam meg szerteágazó területén belül azt, ami annyira megfogna, de vonzott az új kézműves technika kipróbálása, ill. kiváncsi voltam Nagy Marira, a kecskeméti nemezelő művészre, akiről már nagyon sokat mesélt nekem egy itteni barátnőm, aki a tanfolyamot is megszervezte (immáron harmadszorra). Péntek estétől, vasárnap délutánig voltunk együtt és elmondhatom, hogy annyit tanultam és annyira de annyira feltöltődtem, mintha egy egyhetes szanatóriumi kezelésen lettem volna (Rudi közben belátta, hogy amit itthon csinálok hatodik éve a lányokkal azért nem kismiska... Hmmm...)! Mindamellett, hogy gyönyörű dolgokat készítettünk, nagyon sokat kaptam is Maritól (gondolom, mindenki ráismer a képen :)). O hihetelenül karizmatikus: egyszerre bölcs és egyszerre gyerek. Egyik pillanatban útravalót ad egy életre, másikban meg mint egy kisgyerek rollerozik kint az udvaron vagy táncol a nyolcévesekkel. Nagyon sokat kaptam tőle és az egész csapattól, akikkel együtt dolgozhattam (tizen voltunk) 3 napig szinte megállás nélkül és élvezhettem ennek testet lelket harmonizáló hatását. (A kurzus maga németül volt, de nagyon jól lehetett követni, de emellett Mari velünk,  magyarokkal közben magyarul beszélt - ezért kaptunk mi többet, mert amit nekünk mesélt nem feltétlenül mesélte el németül is a többieknek.)

   A tanfolyam lényege egy olyan technika elsajátítása volt, amellyel egy (természetes) anyagot tudunk gyapjúval elegyíteni, ezáltal egy sokkal érdekesebb és strapabíróbb anyagot hozva létre. Ezt "Bandami"-nak nevezzük. Mari sokat jár Kisázsiában és Indiában, ahol a nemezt, nemezelés technikákat kutatja (többek között). Indiából hozott kézzel festett pamut és selyem szárikat, amiből választhattunk. Egyik szebb volt mint a másik, de aztán szem előtt tartva hogy én egy takarót szeretnék, erre az aranyszélű, piros-pöttyösre esett a választásom. (Mások készítettek, szoknyát,vállkendőt is.)

Először egy kisebb próbadarabot lészítettünk (az enyém a fenti képen a legalsó), aztán szombaton nekiugrottunk a 2x1 méteres szárinak. Első lépésben piros, narancs és lila gyapjúból tépett "szöszökkel" terítettem be a két négyzetméternyi anyagot, majd kapott egy második, csak piros réteget is, ezúttal keresztbe. Ez egy meglehetősen hosszú unalmas  meditatív szakasz volt.

Ezután egy 3x7 méteres gyékénybe csavartuk, majd 6x10 percig csak ütögettük, gyúrogattuk a kb. 10 kilós tekercset. Ez volt a legnehezebb, de mégis a legizgalmasabb része. Mivel hárman tudtunk egymás mellett dolgozni, így ezt már

csapatmunkában végeztük, de így is estére már minden porcikámat éreztem külön-külön. 10 percenként kibontottuk, javítgattuk, igazítottuk, aztán újra be a "palacsintába" és gyúrás tovább. Ezt hatszor. Innen már nem kellet túl sok a végéig, de ezzel nem untatok senkit, inkább megmutatom a a végeredményt elölről:



(igaziból a fényben átsejlenek a piros, narancs és lila foltok, de talán itt ez nem látszik túl jól...)



...és hátulról (lila csigák is kerültek rá, mert NAGYON szeretem a csigamintát és ha lehetne, mindenre rátenném...)



A teteje selymesen "kreppes", az alja pedig nagyon meleg, puha. Ahhoz képest, hogy a bemutatkozásnál, Mari az én nevem mellé azt írta, hogy "nagyon nem" - vagyis "nagyon nem nemezelt még"- a végeredménnyel még ő is meg volt elégedve. (Mások neve mellé, ilyesmiket írt: "török", "Hollandiából"... stb. csak engem "írt le" - láttam, mert mellete ültem...) Meg Rudi is.  Meg a gyerekek is megbocsájtották, hogy 3 napig "rájuk sem néztem", amikor becsavargatták magukat a frissen szerzett takaróba. Rudi meg kipiheni magát a munkahelyén...

HOLLANDIA

Nem, ez nem egy nálunk kedvezőbb éghajlaton készült tengerparti kép, hanem a hely: Hollandia, az idő pedig nem más mint 2011 Nagypéntek. Igen, jól látjátok fürdőruhás emberek! Tudom, mostanra már több szempontból is szürreaális az összeállítás, de hát ez volt: kb. 25-27 fok, ragyogó napsütés, strand! Én sem gondoltam volna hogy ez vár ránk Hollandiában húsvétkor és jól bepakoltam a gumicsizmákat meg az esőkabátokat. Aztán inkább a naptej kellett.

Delft városát választottuk uticélul, ami egy festői kisváros Hágától 7 Km-re délre és a tengertől is csupán 10 Km-re. Ha még így sem mond semmit (mert miért is mondana), akkor még annyit segítek, hogy a németalföldi festő Vermeer is itt élt annak idején jó régen. Neki pedig híres képe a: "Lány gyöngy fülbevalóval". Ez adta a kulturális kísértést nekünk felnőtteknek, de sajnos szinte azzal, hogy ezt az utánérzés képet egy étterem falán megnéztük róla, ki is fújt a gyerekek és ezáltal a mi türelmünk is. Ők inkább a tengerparton akartak bogarászni és kagylót gyűjteni, vagy a szállásunk körül őgyelgő állatogat kergetni, etetni, ill. simogatni.Ők ennyivel is bőven beérték volna.

A tenger Borkának nyújtott nagyobb élményt, Juli nem mert közel menni "nehogy a tenger bekapja" (hullámzott is, dagály is volt). Borka nem tudott betelni a látvánnyal, az érzéssel. Ujjongott, ugrált örömében. Egy kicsit be is merészkedett, de NAGYON hideg volt azért a víz. De neki az, hogy futhatott a hullámok elől, alkalmasint kagylókat szedegethetett, nagyon is elég volt. Imádta minden pillanatát! Ezért kétszer is elmentünk, de lehet hogy mentünk volna többször is, ha egyből odatalálunk és a 10 Km-es utat nem 1-1 óra alatt tettük volna meg minden alkalommal. Nem baj, így legalább elmondhatjuk, hogy Hágát is láttuk, nem csak az unalmas autópályát -úgy nem kunszt!

Delft "külsőn" találtunk egy csatornákkal körülvett "falusi turizmust". Mi nagyon szeretjük az efféle vidékies hangulatot. Nagyon jól fel tud tölteni a csend és a viszonylagos nyugalom. A gyerek meg imádják az állatokat (Julika a gyakorlatban is, Borka inkább elméletben), így mindenki jól szórakozik. (Két dolgot viszont most megtanultuk: 1. hogy Hollandiába saját bicikli nélkül nem érdemes elindulni ha a legtöbbet akarjuk kihozni az adott lehetőségekből, ill. 2. hogy sajnos a gyerekeink abba a korba érkeztek, amikor már nem lehet őket akármire rábeszelni, tehát a városnező programokat most egy jópár évre félretesszük és maradnak a tyúkok meg a kecskék. De így legalább nem nyafognak -mármint a gyerekek- és ez sok  indent megér...)

Egy kis padlászobában laktunk, a reggelit pedig nagyon családias hangulatban a panzió többi 15 (?) lakójával közösen, egy asztalnál ülve költöttük el vagy a nappali-konyhában vagy az udvaron. Meglepő, hollandosan bohém megoldás, de tetszett. Közben a tyúkok a lábunk alatt kapirgáltak, a kutya meg ugyanott hevert. Még jó, hogy a lovak, tehenek és kecskék máshol voltak....

(az IKEA a háttérben elég vicces ebben a falusi idillben)

Hazafelé még elkanyarodtunk Hollandia híres tulipán-termő vidéke felé (ez holland viszonylatban + 30 kilométert jelentett), ahol olyan szépben volt részünk, hogy csuda! A tulipánok teljes erejükből virágoztak, úgy színenként sorba rendezve, ahogy az a "nagykönyvben meg van írva"!. Végeláthatatlan színes sávok mindenfelé, mintha óriási sálak lettek volna! Sajnos erről nincs kép, de készült jópár felvétel, a Keikenhof parkban, ahol 7 millió szál tulipán nyílik minden évben! Ez amolyan szépen megkomponált park, ahol fűre lépni is tilos, rengeteg turistával, nézelődővel, jól szervezett éttermi hálózattal, fagyissal,  parkolóval. Ez is gyonyörű volt nem mondom, de nekem mégiscsak inkább a "sálak" tetszettek a maguk egyszerűségében. De a sálak amúgy is mindig tetszenek....  

KÖLN

Nagyival töltött egy hetünket tegnap egy kölni kirándulással koronáztuk meg. Már azelött is jártunk az állatkertben és a csokoládé múzeumban, de a Dómot még soha nem néztük meg közelebbről. A gyerekek érdeklődését és ezáltal lelkesedésést elég nehéz a kulturális élményekért felkelteni (nyílván). Most is azt mondtuk nekik, hogy pizzázni megyünk - és azért ez most is megtette a kívánt hatást.

Jártam már Kölnben, a Dómot is láttam már kétszer, de úgy látszik egyszer sem voltam elég érett a feladathoz, mert soha még ekkora hatást nem tett rám: most, ahogy kis hangyaként felnéztem az égig érő templomra, szó szerint egy "HŰHA!-élményben" volt részem. Ahogy ott alltam a tövében, csak nézve az ezernyi csipkét, szobrot, cirádát... hát tényleg még a szavam is elállt. Teljesen lenyűgözött a monumentalitásával! (Ezzel más is így lehetett, mert míg a 2. világháborúban Köln csaknem egészét lebombázták, a Dómot megkímélték. Talán nem merték bántani. Végtére is soha nem lehet tudni... Ugyanígy ha megfigyelitek az útmenti kereszteket sem bontják le, sokszor inkább "beleépítik" a házba, de nem bojgatják. Pécsett, a Szigeti úton látni egy ilyet - többek közt.)  Nem tudom végülis mennyi ideig építették, de csak egy-egy cifra részlet kifaragása egy emberöltőig tarthatott, nemhogy az egész befejezése. Sok mester talán nem is látta egészben a művet, csak azt a részletet, amit éppen ő készített.

Ezúttal be is mentünk. Belül, valljuk be, azért a legtöbb templom valahol egyforma. Ez is. Ami viszont hozzátett, az az éppen kezdődő mise volt. Amikor megszólalt az orgona... hát, az ember hátán futkosott a hideg, annyira betöltötte az összes teret, zeget-zugot az épületben is de az emberek lelkében is. Valahogy így érezhették magukat a Királyi Esküvő vendégei múlt pénteken a Westminster Abbey-ben (csak itt kevesebb volt a kalap...). Nem mondom, az ezt követő Rajna parti ebéd és séta sem volt utolsó anyák napi program, de nekem mindenképpen a Dóm adta a legtöbbet. Főleg, hogy ezúttal a gyerekek sem nyiffogtak. Talán őket is megfogta a hely szelleme....

SOKAT AKAR A SZARKA...

Mivel tegnap este értünk haza négynapos hollandiai kirándulásunkról, így a húsvéti csokikeresés ma reggelre csúszott át. Emiatt Rudi reggel 5-kor felkelt, kiment az erkélyre és szétszórta a hátsókertben az összegyűjtött édességeket. Reggel 8-kor a gyerekek teljes izgalomban kivonultak és ALIG TALÁLTAK VALAMIT!!!! Kicsit később a saját szememmel láttam, hogy egy szarka egy ottfelejtett csoki-nyalókával a csőrében elrepül!!!! És ekkor összeállt a kép...

JULI-BULI

"Nagyon jó volt az ünnepség. Ilyenről álmodtam." - zárta le Juli a 3. születsénapjára rendezett bulit. És mi kell ennél több a szülői szívnek...?

Szerencsére az idő továbbra is kellemesen meleg volt, így kint tudtuk felállítani (a szomszédtól kölcsönkért) sörpadokat. Ehhez még finom falatok, jó társaság társult, így a siker szinte borítékolható volt (jó, az ünnepeltnek az ajándékok sem voltak elhanyagolhatók). No és a DÍNÓ-TORTA, amit Julika karácsony óta áhított (és naponta emlékeztetett rá), így más alternatíva szóba sem jöhetett. Már említettem korábban, hogy a tortasütés nem igazán az én asztalom (bár ezek után?), de azt kell mondjam, Dínó tökéletesre sikerült. A tészta egy "sima" narancsos piskóta dupla adag sütőporral, ebből vágtuk ki sablon segítségével a formát (Gabi barátném segítségével), felét lekvárral megkentük, majd kapott egy csoki borítást, ill. Smarties díszítést és Voila! már készen is volt! Abszolút siker mind a formát, mind az ízvilágot tekinve. Csak nehogy most vérszemet kapjon és jövőre mondjuk az Eiffel tornyot álmodja meg!

SZÜLETÉSNAP

Igen, születsénapot ülünk: mióta Juli megszületett a Föld pontosan háromszor járta körbe a Napot, vagyis a mai nappal 3 éves lett!

Lehet, hogy a második gyerek gyorsabban nőnek mint az elsők? Hihetetlen számomra, hogy az az alig 3 kilós pálcika-emberke aki 3 évvel ezelőtt egy esős szombat délután egy expresszvonat sebességével megérkezett, ilyen gyorsan majd' "nagyovissá" cseperedett. Nézzétek, így történt:

2008 április 12.

Hát, körülbelül ilyen gyorsan is történt az egész. Ma már Juli: választékosan és nagyon-nagyon viccesen beszél. A beszéd is, mint a legtöbb mérföldkő nála, szinte egyik pillanatról a másikra jött: míg egy évvel ezelőtt otthon még nem beszélt, miután kijöttünk szinte egyből rákezdett, és ma már előszeretettel használ olyan szófordulatokat mint "Persze, mert ...." vagy "például..." De így lett szobatiszta is (az is már itt, tehát olyan rosszul nem érezheti magát ...), hagyta el a cumit vagy a babakocsit is. Odavan a dinókért és szinte minden állattért, melyek minél rémisztőbbek, annál jobbak ("én lány vagyok, de azért egy kicsit szeretem a dinókat és a cápákat). Az állatok iránti rajongása egy jóadag bátorsággal (nem vakmerőséggel...szerencsére) párosul, így ő képes egy tyúkot hosszú percekig ölelgetni vagy a buszon egy együtt utazó kutyával pár megálló alatt összemelegedni. (Egyelőre) szereti a hasát (főleg ha "bubicukorral"tömheti meg), szeret festeni, rajzolni és gyurmázni. Alapvetően egy bújós cica ("Anya, úgy imádlak! Olyan édes vagy!), de ha a helyzet úgy kívánja 10 körömmel (és 100 decibellel) védi az igazát. Erre Borka karja, háta a bizonyíték (én is kisebb testvérként a karmolást, mint egyetlen fegyvert tudtam csak bevetni nagyobb, ráadásul fiú testvéremmel szemben annak idején. Erre meg az ő karja a bizonyíték mind a mai napig.) Úgy látszik ez már csak így van. Ha észben nem éri fel a riválisát, majd feléri erőben....(itt kell megjegyezzem, hogy Borkát sem kell félteni. Gyakran kifejezetten úgy tűnik, direkt keresi magának a bajt.) Szereti ha együtt vagyunk, ha Rudi nincs (megesik bizony), meg is jegyzi, hogy valaki hiányzik közülünk: Apa. Hiába, nagy a szerelem...

Most, a harmadik születésnapot már bulival is ünnepeljük. Az első húsvéttal esett egybe akkoriban, a másodiknál örültünk, hogy Rudi végre hazajött egy hétvégére és együtt lehettünk, de a mostaniról már méltóképpen megemlékezünk: vasárnap délután bulit tartunk, ahol ő lesz a főszereplő, sütünk tortát, nem is akármilyet (erről később) és csak miatta jönnek a vendégek, mind a nyolc. Talán idén már ésszel is feléri, hogy mi is az a születésnap. De ha nem, hát Borka minden nap trenírozza egy kicsit... 

GUMICUKOR BOLT

Na, ha már annyit emlegettem azt a híres gumicukor boltot, hát most mesélek is róla végre. Ehhez tudni kell, hogy Bonn a Haribo fellegvára. A gyár maga bent van szinte a belvárosban és ha kedvező szelek fújnak még akár nálunk is érezni a gumicukor édes illatát. Tudjátok, annak a fekete, ánizsos ízűnek... És ha gyár van, hát van lerakata is, veszélyesen közel hozzánk.

Mi otthon mindig úgy gondoltuk, hogy a gumicukor az minimum a kőolaj ipar valamiféle mellékterméke kell hogy legyen, tehát valami olyasmi amivel fejlődő szervezetnek igazán nem kellene találkoznia. Nem is vettünk sohasem. Aztán kikerültünk ide, "tűzközelbe", és hamar beláttuk, hogy  a gumicukor itt egész egyszerűen az élet része: kapnak a gyerekek a bankban, a postán, a Dm-ben, de még a háziorvos is ezzel jutalmazza őket ha szépen kinyitják a szájukat (meg ha nem, akkor is), ill. minden rendes német anya táskájában is ott lapul egy-egy zacskó, ha a helyzet úgy kívánja (az oviban, a konfliktushelyzetek elsimításásnak bevett eszköze. Mármint az anyukák részéről, nem az óvónők...remélem)

 Mindafféle tiltott gyümölcsért, hát a mi gyerekeink (de szerintem bármelyik) rajonganak érte. Így amikor valahol hozzájuthattak, hát csak nem mondhattuk az orruk előtt, hogy nem fogadhatják el. Még otthon voltunk, amikor a Haribo Shop-rol, mint bonni nevezetességről hallottunk, aztán amikor láttuk, hogy gyakorlatilag úgyis kikerülhetetlen, a kíváncsiság azért győzedelmesekedett felettünk és el is látogattunk. És azóta többször is, sőt a vendégeineket is el szoktuk kalauzolni, mert egyszerűen NAGYON JÓ! És ezt más is így látja: sokszor egész busznyi turista özönli el a boltot, de ha nem, akkor is gyakorlatilag mindig tele van. Válogatnak, vásárolnak az emberek, rakják a kocsijukat doboznyi, ládányi gumimacival.

Egy Spar-nyi üzletet képzeljetek el, bevásárlókocsikkal ahogy kell, csak hát nem tejet meg kenyeret lehet kapni, hanem a Haribo gyár teljes termékskáláját, ill. az ilyen -olyan módon az érdekeltségükbe tartozó egyéb termékeket: kekszek, Ritter Sport...stb. Ameddig a szem ellát gumicukor és azért valljuk be, ez olyan hihetetlen mennyiség, hogy még a felnőttekből is előhozza a benne lakozó gyermeki ént. A mi kedvencünk az a két sornyi ember magasságú polcrendszer, ahol egyesével lehet válogatni a nekünk tetszőkből és a végén kilós áron megvásárolni.  

Borka mindegyikből szeret venni (naná!), Juli a "babarágóra" (Maoam) bukik, én a fekete sósperecet szeretem és Rudinak mindig a lányok választanak: általában a "rémisztő" denevéreket, pókokat. Ezt "ínség idején" kiegészítjük egy 2 kilós kiszerelésű Ritter Sport csomaggal is.

Aztán, mióta láttam is, hogy miből készül (részletesen fel van tüntetve), már nem is tartom olyan horrornak, mert valójában természetes anyagokat tartalmaz. Jó, nem mondom, hogy a disznó lábszárcsontját elszopogatnám "csak úgy" (zselatint ugyanis ebből nyerik), de némi szinezék, íz és illat hozzáadása után, maciformába öntve, már egészen elfogadható... Azt hiszem, ennél rémesebb dolgokkal is etetjük a gyerekeinket a legnagyobb jószándék mellett... 

A "rendes" boltokban továbbra sem veszünk gumicukrot, de szerencsére ott nem is jut eszükbe. A Haribo boltba menni, viszont egy ünnep! Így aztán ha születésnep vagy névnap van, vagy ha a háziorvoshoz kell elmenni valamiért, akkor aznap biztos, hogy beugrunk a "Sárga Macihoz" is.