Hmmm...

Hát , már majdnem abbahagytam. Mármint  a blogírást... Vagyis írtam volna tovább persze, de "csak úgy",  magunknak, a későbbiekre. Az úgy volt, hogy az egész hét valahogy szétcsúszott és ezáltal én is szétcsúsztam és velem együtt minden (no nem a saját jelentőségemet akarom itt felnagyítani persze...). Aztán ez jól rámült, és ekkor támad a honvágy! Így alattomosan, lesből. Nálam ez egy gyomori szorítás formájában jelentkezik (és hogy a szemem minden magyar vonatkozású dolgon megakad, pl. "Budapester" saláta vagy "Puszta" savanyúság a Nettoban  -és ami rosszabb: még kívánom is!-, vagy egy Magyarországról szóló cikk egy magazin címlapján ugyanebben a boltban a pénztárnál állva -pedig máskor nem szokott. Borka ekkor kezdi el az otthoni  ovis szerelmét hiányolni. Julika meg a Mamát és Nagyit...)  És akkor maga alá temetett, a "fenébehogyittvagyunktotálegyedül" érzése, aminek jó kis táptalajt szolgáltatott, hogy írom ezt a blogot, de eddig még majdnem soha senki nem hagyott megjegyzést  sem itt, sem emilben (akik igen, azoknak NAGYON köszönöm!), pedig itt az "emigrációban" minden otthonról érkező szó duplán számít. Szóval csak dobálom be a "fekete lyukba" ezeket az írásokat, de még (majdnem) senkiben nem ébresztettem megjegyzésre érdemes gondolatot, akkor meg miért tegyem ki az életünket az ablakba? (Hozzá kell tegyem, hogy és sem hagytam annakidején Franciaországban élő barátaink blogjában egyetlen megjegyzést sem, mert egyszerűen nem éreztem át ennek jelentőségét. Ma már hagynék...)

Aztán a minap beszéltem egy nagyon kedves Münchenben élő unokatestvéremmel, aki amúgy is mindig megnevettet (tudjátok, hogy hívják németül azokat  a pincsikutyákat amik inkább egy rágcsálóra hasonlítanak mint egy kutyára? Taschenfifi! :))) Komolyan, ha rossz kedvem lesz, erre fogok gondolni!) és a tőle kapott pozitív visszajelzésnek köszönhetően, ma mégis úgy döntöttem folytatom. Aztán majd meglátjuk...

(A honvágy meg odébbállt. Ilyen ez. Jön, aztán megy. És a "Budapester" salátát sem kívánom már. Csak a "háztartási kekszet". Ez is érdekes. Otthon meg eszembe sem jut. De egy hónap múlva meg otthon leszünk úgyis. Aztán majd vágyódunk ide. Ez meg így van.)

FRAU KARSUNSKY

Hogy hogyan találtam rá Frau Karsunsky-ra a némettanáromra, szintén megér egy bejegyzést.

Nos, az hogy ezt a "jutalom-évemet", amit a gyerekek az oviban, én pedig büntetlenül itthon tölthetek, valami értelmessel akartam tölteni, az egyértelmű volt. A sok "értelem" között pedig a némettanulás állt az első helyen, csak azt nem tudtam pontosan, hogy magántanárhoz menjek-e vagy csoportba. Mindegyik mellett és ellen is szólnak érvek. Aztán mikor meg már éppen eldöntöttem, hogy szervezett kurzusra megyek, történt valami:

Egy napos péntek délben ültem a buszmegállóban és egy nyelvtanfolyam leírását tanulmányoztam, amikor is egy nagyon idős bácsi mellém telepedett és elkezdett beszélgetni. Kérdezte, hogy valami továbbképzést keresek-e, én meg mondtam, hogy nem, német nyelvtanfolyamot. Ennek látszólag igen megörült, mert, hogy ő éppen ismer valakit itt az amerikai negyedben (ahol lakunk), aki azzal foglalkozik, hoyg az itt élő külföldiek nyelvtudását próbálja gatyába rázni.

Kerestünk volna tollat, hogy leírja az elérhetőségeimet, de nem volt egyikőnknél sem. Így csak gyorsan mondtam neki a nevemet meg, hogy itt és itt lakunk és már jött is a buszom. Nem is gondoltam volna, hogy bármit megjegyzett ebből az egészből. Aztán másnap este, nézek ki az ablakon és látom, hogy a bácsi botorkál le a házunk előtti lépcsősoron (olyan tolós járókerettel jár). Kimentem elé, ne kelljen már szegénynek ennyit fáradni. Kiderült, hogy ő már lebeszélte a fent említett hölggyel a dolgot és én csak hívjam nyugodtan. (Közben az is kiderült, hogy ő nepál tiszteletbeli konzulja. Hmm...). Ezek után már kíváncsi lettem, hogy ki "hullott csak így az ölembe", nem valami égi jel-e ez a találkozás. Hétfőn hívtam is. Nagyon kedves volt és készséges a néni. A hangja alapján egy jó hetvenesenek, alacsonynak, ősznek és nagyon nettnek képzeltem. Másnap kezdtünk is.

Ezek után kissé meglepődtem, amikor ott állt a lépcső tetején egy kb. 2 méter 50 centis, hetvenes, csiricsáré, csupa ránc, erősen sminkelt, és amolyan tipikus német dizárjner szemüveget viselő hölgy. Hát ő volt Frau Karsunsky teljes valójában. Remélem, nem vette észre, hogy mennyire megdöbbentem (bár valószínűleg ezzel a magassággal már mást is meglepett). Szerencsére pont előző nap voltuk egy születésnapi buliban, ahol szintén volt egy anyuka, akinek derékig értem csupán... (lehet hogy a lánya?!) Aztán az is kiderült, hogy ő is kétlaki (spanyol-német, mint a bácsi is), de iskolába Svájcba járt és utána sokáig Párizsban élt, mielőtt aztán Madridba költözött. Hát innen a színessége (nem csak a ruháját és a smikjét értem ez alatt)...

Az hamar kiderült, hogy az elharapott szóvégeim igen bizonytalan nyelvtani alapokat rejtenek, így egyelőre ezeket kell ráncba szedni. De annyira vicces, közvetlen, barátságos a néni, hogy nem bánom, bár a végére már igencsak zsong a fejem a sok "ihn", "ihm", "ihr", "ihnen"-től. Heti egyszer megyek, de nem is kell több. Épp elég ezt a rengeteg információt megemésztenem... Mindig biciklivel megyek, pedig csak itt lakik a szomszéd utcában, mert utána egyszerűen muszáj egy kört tennem a friss levegőn, hogy kiszellőztessem a fejem. Mindenestre kerestem mellé valakit, akivel -reményeim szerint- csupán beszélgetni fogok csipp-csupp ügyekről egy csésze kávé felett. Meglátjuk...

GEORGE MICHAEL

Szemtelenül fiatal olvasók számára a név George Michael vagy nem mond semmit vagy talán cikinek érzik az ő zenéjét hallgatni. De nekünk, akik a 80as években voltunk gimnazisták (gimnazista lányok, úgy értem), GM. posztere biztosan ott lógótt a szobánk falán (az Ausztriából beszerezhető BRAVO magazinból kiügyeskedve). Igaz, akkor még az ugri-bugri Wham! együttes oszlopos tagjaként. Ki ne emlékezne  a korosztályunkból a "Wake me up before you go, go"-ra vagy éppen a "Careless Whisper"-re? Aztán a Wham! feloszlott, de GM. nem tűnt el a süllyesztőben, hanem szólókarrierbe kezdett, hasonló, vagy még nagyobb népszerűségnek örvendve. Aztán tényleg eltűnt és legközelebb már egy kiforrott stílusú mondhatni "felnőtt" szupersztár tért vissza (közben ő sem lett fiatalabb...) Ebben az időben (2000res évek eleje), az én érdeklődésem más irányba tolódott (Halász Judit,Kolompos, Gryllus Vilmos, Alma és társai :)), de azért a háttérben mindig ott voltak a jó kis mélabús, vagy esetenként inkább igenis szókimondó számai.

Aztán tegnap Rudi elvitt egy élő, az igazinál is igazibb George Michael koncertre a kölni Lanxess Arénába, ahol 15 ezred magunkkal ülhettünk majdnem végig egy szimfonikus zenekarral kísért "csendes ülős" 2 órát. Azért mondom, hogy majdnem végig, mert a program nagy része a jazzes, swinges, mélabús, balladisztikus számokra épült (hihetetlen lenyűgöző fényjátékokkal tarkítva), de amikor -gondolom- észrevette, hogy az első sorokban már alszanak (amúgy hátrébb is), na akkor elővette a vérbeli Wham!, ill. GM. dalokat. Ekkor már mindenki állt, táncolt s énekelte a jól ismert nótákat (a közönség nagy részével egyidőben voltunk tizen - huszonévesek, tehát szinte mindenkinek ugyanezt jelentették, ugyanazokat az emlékeket hozták vissza). A tetőpont a "Freedom" volt, ezt egyemberként harsogta a 15 ezer ember (igen Rudi is. Vagy ő csak táncolt? Nem is figyeltem...). Libabőrösen fantasztikus élmény volt! Micsoda hang! Úgy megtöltötte ezt a világméretű arénát mind a sicc!

Itt vagyok majdnem annyi éves amennyi és hát meg kell valljam, igazi nagy koncerten még nem is jártam. Gondolom a balatonfenyvesi Padödö koncert a 80as évek végén nem számít és Halász Judit sem. Valahogy annak idején kimaradt az életemből a Nagy Koncertre Járás Kora. Úgy látszik megelégedtem George poszterével a falamon... Bár akkoriban nem is lehetett volna eljutni ilyen nagyszabású programokra. Úgyhogy leesett az állam, na! Azért Rudié is, bár ő sokkal világlátottabb nálam (ő már járt Pink Floyd-on is pl.)...

Megpróbálok idetenni egy  "Freedom" video-t, táncoljatok egy kicsit ti is!

Az óvonő szólt, hogy Julika magyarul beszél velük és, hogy tudatosítsuk benne, hogy inkább németül tegye ezt. ???? Megkérdeztem Julit, hogy tényleg így van-e. Erre ő:
- De én németül beszélek?!
- Igen? És mit mondasz?
- Hát, hogy XMZU(=ÖOFFTGGHGJ !

Aha. Tehát Juli halandzsa nyelven beszél az óvonénikkel, amiről ő azt HISZI, hogy németül van és amiről az óvonő azt HISZI, hogy magyarul van. Vicces...

OVIBAN

A minap Frau Sand, az óvonéni azzal fogadott, hogy végre hallotta a "Bobálát" beszélni!!! Igaz, hogy magyarul, volt, de legalább BESZÉLT! Mert hát elkezdődött itt is... A különbség a tavalyi évhez képes annyi, és ez nem kevés, hogy ezúttal Juli is megy már (említettem már, hogy repül az idő?), így kölcsönösen erősítik egymást. Julinak is jobb ha ott van Borka, aki fogja a kezét ha kell (szó szerint és átvitt értelemben is) és hát Borkának sem mindegy, hogy egyedül kell-e helyt állnia, amíg alkamasint Juli meg itthon van velem (és matatja a cuccait). Eddig három napot mentek, azt is "takarékon", mivel eddig csak ügyelet volt, kb. 6-8 gyerekkel. Az igazi roham, ma kezdődik.

Amennyire tudom, egyelőre csak együtt játszottak, de Julinak már "jött ki német szó a száján": több alkalommal mondta, hogy "ja". Borka továbbra is kivár... Van egy új óvonéni, Frau Kuntz, akit viszont elkezdett magyarul tanítani: Frau K. mondott német szavakat egymás után és Borka pedig mondta neki magyarul. Reméljük hamar belejön és akkor nem lesz gond. Mármint az óvonő a magyarba...

Borkát is teljesen új oldaláról ismerhetik meg: látják, hogy beszél, hogyan kommunikál és játszik, amikor "hazai pályán mozog". Azért ez fontos lehet a pedagógusok számára is, mert talán egy kicsit hagyja magát jobban megismerni még ha egyelőre továbbra is megtartja a három lépés távolságot a többiekkel. Aztán még az is lehet, hogy Juli bevonja az "életbe" és oldódik a drukk. Őmiatt nem izgulok. Talán, mert második gyerek, talán mert bevállalósabb. Ő ha jól akarja magát érezni, akkor nem körülményeskedik annyit. Ha ő is mehetne jövőre Borkával iskolába, egy percig sem izgulnék...

Összességéban, eddig nagyon jók a benyomások: reggel felkelnek, szívesen mennek, valószínűleg ott is jól szórakoznak és jókedvűen jönnek haza. ez nagyon megnyugtató számunkra és örülünk, hogy nem a tavalyi gyomorgörccsel indulunk neki minden új ovis napnak. Reméljük, hogy ez a lendület ki is tart karácsonyig vagy még tovább!

MOBY DICK

Mivel nem akartuk, hogy ez a nyár is a Moby Dick nélkül múljon el, hát kihasználva, hogy a hétvégére ígért kétnapos eső elmaradt, így felkerekedtünk. A lányok, mióta meglátták a Rajnán Moby Dicket (vagyis egy éve), "aki" szerintük egy cápa, rágták a fülünket, hogy egyszer majd utazzunk vele.

Szerencsére a tőlünk nem túl messzire fekvő hajóállomáson is megáll, így odáig elbicikliztünk (Borka is már ügyesen teljesen egyedül), majd felkapaszkodtunk először MD. hátára, aztán a hideg szél miatt inkább a szájába húzódtunk be a háromnegyed órás útra. Minden kisebb-nagyobb Rajna menti városkában kiköt, így mi azt gondoltunk, egy 45 perces hajóút még épp befogadható egy hároméves számára is. Mire éppen elfogyott az úti-alma meg a perec már szálltunk is ki Remagenben. Itt lehetett másfél órát játszóterezni, gesztenyét szedni (ahem...), gurulni a domboldalon, vizezni egy kicsit a folyóparton és már jöttünk is vissza. A gyerekek egyöntetűen a cet szájában érezték legjobban magukat, de mi felnőttek is elégedettek voltunk ezzel a kerek kis kirándulással (sokszor a spontán jött ötletek sülnek el a legjobban). Mutatok pár képet még:

A sok eső szép gyepet csinál...

(Ma amúgy egy új élet hajnalán állok, mivel mindkét gyerek számára elkezdődött az ovi, de erről majd máskor mesélek...)

VENDÉG A HÁZNÁL

Hamarabb kellett volna az időjárásra panaszkodnom, mert aztán végül itt is beütött a nyár. No, nem az a 38 fokos kánikula, ami most otthon tombol, de az itteni viszonyokhoz, és előzményekhez képest, kifejezetten meleg van és az utóbbi időben csak egyszer-kétszer esett. Naponta. Vagy Rudi öccséjék hozták meg a meleget, mint tavaly is. Akkor is egész augusztusban esett, kivéve azt a 4 napont, amíg ők itt voltak. Akárhogy is, végre hátrébb sorolódtak a pulcsik és előrébb a pántosok. Ami a fő, hogy remek kis programokat tudtunk csinálni végkimerülésig szinte. Mármint a felnőttek merültek ki, a gyerekek bírták. Négy kb. hasonló korú gyerek tudja annyira generálni egymást, hogy pihenésre nem is jut idő. De igény sincs rá. Bár már rutinos bonni turistának számítanak, azért még tudtunk újat nyújtani. Talán. 

Róluk van szó (itt éppen esett míg vártuk a buszt)

  Megjártuk, a kihagyhatatlan gumicukor bolt mellett, Bonn belvárosát, ami tavaly valahogy kimaradt (nem a gumicukor bolt, hanem a "kultúra"). Aztán szombaton az (nagyon rendes) apák elvitték a gyerekeket a duisburgi állatkertbe, ahol van koala, meg hangyász, meg delfin, meg sok más érdekesség (bár a Greenpeace szerint pont a delfinek miatt a duisburgi állatkert tiltólistás, mert nem jól tartják őket - de mindent a gyerekekért!). Az én személyes kedvencem a hangyász, amit a természet fintorának tartok, de a koala mégiscsak nagyobb vonzerővel bír. Nem mintha most is láttam volna, csak tavasszal amikor egyszer már jártunk is. Mert igaz, hogy nagy autónk van már, de nyolcan azért mégsem férünk be, így az anyukák "nagy kegyesen" beáldozták magukat és inkább az óriás "bolhás piacon" portyáztak napestig (nem sikertelenül, tegyük hozzá).

Vasárnap elvonatoztunk Kölnbe és ismét leesett az állunk a Dómtól (úgy látszik, ez már csak így lesz). Ezúttal feltekeredtünk a nemtudomhány (de NAGYON sok) lépcsőn a toronyba, hogy a város a lábunk előtt heverhessen.

A lépcsők leküzdése önmagában is nagy élmény volt, de a gyerekek számára talán a Csokoládé Múzeum megtekintése még többet nyújtott. No nem az érdekelte őket, hogy hogyan jutott a kakaó Európába (nyílván), hanem az a csoki szökőkút, aminél a néni olvasztott csokiba mártott ostyát kínál kostolónak (nyílván). Úgy tűnt akárhányszor lehet fordulni, így még a félénkebbek is felbátorodtak. Ettek is jó sokat. Aztán még kaptak a csoki bonbon készítését bemutató gyártósornál is, majd benéztünk még a múzeum ajándékboltjába is (azok után, hogy már a belépő jeggyel is adnak egy falatot...). A vacsorát így meg is spóroltuk egy az egyben... Engem inkább az a gyártó sor hozott lázba, ami bemutatja, hogy hogyan is lesz a kakaóbabból aranypapírba csomagolt csoki.  



Háttérben a csokiszökőkút

Estére jött egy kis záporocska, ami csak arra volt jó, hogy a páratartalom teljesen földhöz vágja az eddigre már amúgy is elcsigázott csapatot. Hétfőn, a látogatásuk utolsó napján, már csak itthon tartottunk egy amolyan levezető programot. Azóta meg csak pihenünk... (a Beethoven ház és egyéb emlékhelyek megtekintése jövőre marad. Csak legyen elég fagyis meg játszótér a közelben...)