INTENZÍVEN

Gondoltam, hogy a nyári szünetig, ami itt még nagyon sokára kezdődik, beiratkozom egy nyelviskolába és intenzíven németet fogok tanulni: az időmet is kitölti, a hasznomra is válik. Az első meglepetés akkor ért, amikor a szintfelmérő tesztem alapján egyből felsőfokú csoportba soroltak be, a második, amikor egy óra után számomra is nyilvánvalóvá vált, hogy ez a szintem. (úgy látszik, észrevétlenül rámragadt a nyelv valahogy...) Úgyhogy most minden délelőtt 2x90 percben ott ülök az ázsiai osztálytársaimmal (öten vagyunk) és intenzíven nyelvet tanulok (nem a beképzeltség mondatja velem, de a kiejtésemmel én vagyok a "Jani"). 

A csoporttársaim -mostanra csak fiúk maradtak- Taiwanról, Dél Korából és Szíriából érkeztek. Mind egyetemre járnak már, vagy szeretnének a jövőben. Nagyon igyekvőek, okosak és rendesek, pl. nem éreztetik velem, hogy én hozzájuk képest már igencsak néni vagyok (igaz, az olvasószemüvegemet nem mertem még elővenni...). Azelőtt, amíg én is hasonló csoportokat tanítottam és akadt egy-egy 35 feletti diák, mindig úgy tekintettem én is rá, hogy "jó, jó, de ő már idősebb, nem vág úgy az esze..stb". Hát most én vagyok ez az idősebb a csoportban és nagyon igyekezem, hogy ne így tekintsenek rám a tanárok, hogy "jó, jó, de...". Viszont, amit még akkoriban nem tudtam, de most már igen, hogy a kor micsoda előnyt jelenthet akkor, ha fogalmazást kell írni, véleményt kell nyilvánítani vagy egy novellának a mondanivalóját összegezni, csupán amiatt, hogy az ember mögött már több van: többet láttam a világban, több tapasztalatom van, többet olvastam. Megint egy lecke az élettől...

KALANDTÚRA

Már gyerekkorom óta nem ültem és nem utaztam teherautó sofőrfülkéjében. (Akkor is azért, mert a nagyapám a Pécsi Borkombinátnál volt sofőr és néha magával vitt minket egy-egy útjára.). Egészen tegnap délutánig... Hogy hogyan kerültem oda? Elmesélem...

Megbeszéltem egy magyar ismerőssel, aki méhészkedik, hogy délután elmehetünk hozzá és megmutatja a kaptárait meg mesél egy két dolgot a méhecskékről. Ő kb. 25 km-re lakik tőlünk. Egy kicsit zavaros volt már reggel 6.45-kor ('!!) is amikor a telefonban elhadarta, hogy hogyan is jutunk ki hozzá, de azt gondoltam, ha megnézem a térképen,  baj nem lehet. De lett. Valószínűleg nem ott jöttem le az autópályáról, ahol kellett volna és ettől már semmi sem volt ugyanaz.  Próbáltam hívni, de nem jó számot írtam ki magamnak (már a délelőtt rettenetesen szétcsúszott, amitől aztán és is, és amitől minden még inkább...). Így Rudit kellet hívjam, hogy nézze már meg a leveleim között a pontos számot. Ehhez félreálltam egy parkolóba. Megvolt a szám, hívtam a hölgyet: nagyon jó, már majdnem ott vagyunk. Ekkor indultam volna tovább, de nem így az autó!!! Minden előzmény nélkül, egyszer csak azt mondta: nem tovább! (Otthon már számtalanszor jártunk így, de az egy öreg autó, a maga szeszélyeivel,  nem olyan kis "fruska " mint ez itt - úgy látszik nekünk ez a karmánk...) 

Én egyedül R. külsőn, a két gyerek hátul, mindezt az első igazán nyári napon, izzadva, szomjasan (a méhek miatt egy meleg napot kellett választani...). Aha... Telefon Rudinak, telefon a szervízbe, hogy mentsenek meg. Mondták, jó, de nem biztos, hogy minket is meg tudnak menteni, mert éppen nincsen csereautójuk, de majd mindjárt visszahívnak. Hívtak is, hogy próbáljam megoldani, mert tényleg nincs autó. Ezen a ponton ezzel nem akartam foglalkozni, gondoltam , vigyék előbb az autót, aztán majd lesz valami velünk is. Közben R. is felhívta őket, hogy ez így mégsem lesz túl jó, hogy minket otthagynak a világ végén, mindjárt lett megoldás , mégpedig az, hogy az autómentő minket is behoz a műhelyig és addigra próbálnak csereautót keríteni (még jó, hogy ő is rájuk telefonált, mert egy autószerelő és egy nő közötti párbeszéd teljesen másképp zajlik le mint  a fent nevezett és egy férfi között...). Másfél óra után meg is érkezett a mentés, az autót felhúzta a platóra, mi pedig befészkeltük magunkat a vezető mellé, mindenféle csörlők és szerszámosládák közé.(A gyerekek előtt le a kalappal!! Egy zokszó, nyafogás nélkül vették tudomásul a helyzetet és oldották meg velem együtt az elejétől a végéig.)  Hát így kerültem én egy teherautó fülkéjébe vagy 35 év után ismét... 

De a történetnek itt még koránt sincs vége. A műhelynél ültettek minket ide, meg oda, mire valaki foglalkozott az ügyünkkel (nem panaszként mondom, mert kaptunk enni-inni, játszósarok és gumicukor is akadt, csak addigra már kezdett elegem lenni). Aztán végre szólítottak és nagyon kedvesen, flottul és angolul elintéztük a "betegfelvételt". Ekkor terelődött a szó a cserautóra.

Egyetlen egyet tudtak felajánlani, egy WV Polot, amiért nagyon elnézést kértek, hogy "éppen nincsen egy tisztességesebb", de engem ez egy cseppet sem zavart. Még az automata váltóra is rá tudtak beszélni, mondván ha már 20 éve egyszer (Amerikában) vezettem ilyet, akkor nem lesz gond. Jó. Átvettem, átpakoltunk, beültünk. De aztán lett némi gond, nem is kicsi. Ugyanis olyan magasan fogott a fék, hogy ha csak rátettem a lábamat már lefejeltem a szélvédőt. A parkolóban próbálgattam, de látszott, hogy így nem lehet a forgalomba kimenni (még akkor sem ha ha amúgy 5 percre lakunk a szervíztől). A gyerekek ki akartak szállni, de az igazat megvallva: én is. 

Szerencsére ennek a jelenetnek a műhelyvezető is szemtanúja volt, igaz, ő azt hitte hogy most hoztam be egy elromlott kocsit... Ő is látta, hogy ez így nem lesz jó, bár gondolom ő az autót  féltette jobban. Mikor mondtam, hogy azért ezzel bénázok próbálkozom, mert csak ez van, akkor nagyon rendes volt, mert egyből rávágta, hogy ez lehetetlen! Persze kiderült, hogy akad valahol  "sarokban" egy ugyanilyen csak hagyományos váltóval. Ami  a legeslegszebb dolog volt viszont ebben a szorult helyzetben, hogy a bérautós kolléga, aki közben elindult haza, egy szó nélkül jött, átírt, cserélt és közben nem győzte hajtogatni, hogy "ez igazán nem probléma és természetesen és magától érthetődő". Nem ciccegett, nem forgatta a szemét, tette a dolgát, holott az utcáról jött már vissza. Pedig én nem szabadkoztam és nem sajnálkoztam, mert már nem voltam abban az állapotban, csak haza szerettem volna érni végre. Az új autóval, aztán gond nélkül, de annál meggyötörtebben végül hazaértünk...

Vannak napok, amikért kár. Mert minden nap úgy indul, hogy bármi lehet belőle. Legtöbbször azért semmi különös, sőt inkább jó mint rossz. Aztán a rengeteg jó nap után, gondolom, hogy el ne kényelmesedjünk, jön egy rémes. Aztán ha azon túl vagyunk, megint jön sok jó. (Szerencsére, ma is volt már egy...)

Tegnap sokszor eszembe jutott egy kedves barátnőm, aki nemrégiben a tengeren túlra költözött a családjával, hogy ő bizony nem nagyon készül előre, mert kelet-európaiként mi már annyi mindent megugrottunk, hogy nem sok olyan helyzetet tud elképzelni, amiből ne ő kerülne ki győztesen. Talán igaza van...

ÉN KIS KERTET KERTELTEM...

Amíg elkészülök a hétvégi hollandiai kirándulásunkról a beszámolóval (mert bizony ott jártunk), addig is megmutatom a kertemet. Na, nem, nem költöztünk el, de abból élek, ami van: erkély meg láda. 
Nekem hiányzik a kert, meg az ültetés, meg az a kis izgalom, ami ültetés után hatalmába keríti az embert: "Na, mi lesz? Kinő, nem nő? Virágzik? Nem?" Mivel egyelőre itt nincs kertem, így az ezutáni sóvárgásomat az erkélyen kell kiéljem. És így lettem én kertész! Városi kertész!
Már egy ideje nézegettem mindenféle forrásokat, hogy balkonládában mit lehet termeszteni. Mindenhol azt a választ kaptam, hogy gyakorlatilag mindent. Csakhogy itt számolnom kell azzal, hogy a nap csak ritkán süt le ránk, viszont annál több a csapadék, tehát a paradicsom -ami pedig a legnagyobb kedvenc lenne- eleve kizárt. Aztán húztam, halasztottam, hogy mi is legyen az a bizonyos "kísérleti nyúl", amikor a Sors az OBI-ban az orrom elé dugott egy tálca jégsaláta palántát. Egy fadobozom már volt, amit a boltból szereztem és egy lomtalanítás alkalmával szert tettem egy jó nagy cserépre is. Igaz műanyag, nem túl csinos, de kezdésnek pont megfelel. Aztán elültettem őket, az "én kis drágáimat" (ahogy Julika nevezi a saját kis növénykéit) és naponta lestem, hogy " Na, mi lesz? Nő, nem nő?" És tessék: egyszer csak elkezdtek erősödni, magasodni. Most ott tartunk, hogy már látom, az én "ágyásaim" túl kicsi kapacitásúak ennyi palántának, így most "kényszervágunk": naponta, kétnaponta kiveszek egyet, hogy a többieknek legyen elég helye. Nem tudom, mikor van a jégsaláta igazi szüreti ideje, de már most is elég kövérek, levelei fényes levelei csak úgy ropognak és majd kicsattannak az egészségtől. Biztos a párás levegő teszi... Szóval, igazán büszke vagyok az első termésemre! Közben helyet szorítottunk pár lóbabnak is, amik terveim szerint az erkélyrácsra futnak majd fel, szóval, ha kifogyunk a salátából, jöhet a bab! Az időjárásnak köszönhetően már most akkora a levelük mint egy kisebb lapulevél. Ezek után kíváncsi vagyok, a babok mekkorák lesznek! Lehet, hogy miénk lesz az igazi égigérő paszuly?

Nem tudjátok véletlenül augusztus (végén) mit érdemes ládába ültetni még, hogy ősszel szüretelni tudjam?

VAN EGY KIS HÁZ...

Sok minden más mellett, azért is szeretek itt élni ahol, mert sokszor olyan érdekes dolgokat hallok, amikről talán máshol sohasem. Itt van például Borka egyik osztálytársa. Ők egy ún. "többgenerációs házban", élnek ami még itt, Németországban is ritkaság számba megy.

Ezt egy három egyforma épületből és közöttük fekvő kertből, ill. játszótérből álló lakópark, amit az itt élők saját szándékukból és erejükből hoztak létre. 66 mondhatnám család, de nem azok, egymás számára (eleinte) idegen emberek, élnek együtt: 3 generáció, a csecsemőktől az egészen idősekig, az egészésgesektől, a testi fogyatékosokig. Nem ismerték egymást, csak a cél volt közös: olyan közösségi formában élni, ahol az én kis életem a "közé" is és ezért cserébe a lakótársaimra jóban-rosszban számíthatok. Mivel itt is, és talán még jobban mint mifelénk, a családok felbomlóban vannak, a világ különböző sarkában élnek, így sokan egyedül, segítség nélkül kénytelenek a mindennapokat megoldani. És ebben adódhatnak kisgyerekeseknek és időseknek is egyaránt nehézségei. Ezért hírdetés útján kerestek hasonlóan gondolkodó embereket, akik az életüket ebben a formában el tudják képzelni. Itt  ne valamiféle hippikre gondoljatok, hanem olyan átlagemberekre mint Ti vagy mi. Összeálltak,  telket keresetek és épiteni kezték a közös jövőt. Ennek már vagy 10 éve. Azóta működik ez az együttélési forma.

Miután kifizették a beugrót, felépítették a három épületet. Mindenkinek van egy kis sorházi lakása egy icipici kerttel, de ez sem a sajátja, ezt is bérli a szövetkezettől. Emellett van egy közösségi helyiség, egy közös kert és egy közös játszótér. Ezek gondozása, karbantartása és takarítása: közös. Vannak közösségi napok, amikor ezeket a feladatok ellátják. De van könyvelő, gazdaságis...stb, minden feladatra egy (?) ember. Mindent együtt, minden döntés közös, minden felelősség közös. Ebből is fakadnak aztán a nehézségek - nyilván. Ha jól belegondolunk. 66 család, eseteként 66 külön nézet (na, jó a gyerekeknek nem számítanak), külön vélemény. Viszont, amit kapnak cserébe: bizalom, nyugalom, az érzés, hogy a bajban sem vagyok egyedül, mert van/lesz akire számíthatok.

A kis barátnő anyukája is azt meséli, hogy amíg kicsik voltak a gyerekek, nagyon jó volt, hogy mindig akadt egy néni, vagy egy másik kisgyerekes család, akik besegítettek. Vagy egy pár hónappal ezelőtt, amikor  a férje nagyon beteg volt (már felépült szerencsére), de neki dolgoznia kellett, voltak akik segítettek. Ugyanígy ők is segítenek ha szükséges. Nemrégiben megegyeztek, hogy minden nap lesz meleg ebéd az iskolából korábban hazatérő gyerekeknek. ez is jó - szerintem. Ahol nekem kezdett egy kicsit ijesztővé ez az egész ötlet, az az, hogy az autóval rendelkezők felajánlották azt közös használatra!! Ez nekem már egy kicsit "kommunás"... Mert én nem szívesen dobnám be a közösbe a miénket, még akkor sem ha ezért kilométer pénzt kapnék! Talán önzésből, talán a kommunizmus utópisztikus ötletétől kísértve, talán mert félnék a "közös ló" okozta bonyodalmaktól, nem tudom, de nem. Azt hiszem, elég nekem egy "mindent közösen" alapon működő óvoda és egy iskola (hiszen a waldorf is alapvetően ilyen rendszeren alapul), nem szeretném még a mágánéletem minden lépését is megvitatni másokkal. És ez az, amit ez a család is egy kicsit soknak talál. Most.  Mert nem elég, hogy az iskolában is vannak kötelezettségek, még otthon is. És az otthon nem csak a magánszférát jelenti, hanem egy újabb közösséget, akikért tenni kell. Igaz, kapnak is érte. Egy állandó lakóközösséget (akiket szimpatikusnak találnak, akikkel együtt tudnak élni - hiszen komoly "felvételinek" vetik alá az újonnan jelentkezőket) és egy biztos jövőképet. Hmmmm.....

Ti mit gondoltok?

Többet róluk itt

MÉH VESZÉLY!!

Hát én úgy vagyok a a méhekkel, mint Julika az állatokkal: "megszerettem őket!" És nem csak azért, mert imádjuk a mézet és rengeteg fogy nálunk belőle, hanem azért is, mert szeretni kell őket, hogy ne pusztuljanak végleg ki. Ugye milyen furcsa? A méhek, akik az életünk része, akik ugyanúgy hozzátartoznak a tavaszhoz vagy a nyárhoz mint a legyek és a szúnyogok, ha így haladunk tovább eltűnnek a világról. Pedig már az egyiptomi fáraók sírjában is, sőt krétakori leletekben is találtak mézet, tehát ismerete, szeretete, használata egyáltalán nem újkeletű dolog. Nem csoda, hiszen egy valóságos csodaszer! Amellett hogy édesít, egy sor egészségügyi problémát is orvosol az az étvágytalanságtól, a légúti fertőzéseken, a nehezen gyógyuló sebeken át, a bőrszárazságig vagy akár a bélhurutig. Nem csoda, hogy egy külön "tudományág" is foglalkozik jótékony hatásaival. Ezt "Apiterápia"-nak hívjuk, a háziméhek latin, "Apis mellifera" neve után. Én bevallom, most hallottam erről először, de nem csodálkozom, hogy ilyen is van.
Viszont a 2. világháború óta tartó nagyüzemi mezőgazdasági termelés és az ezzel járó vegyszerezés nem csak a kártevőket, hanem sajnos a hasznos rovarokat is veszélyezteti, a méheket, a darazsakat de éppen a pillangókat is (és közvetlenül a belőlük táplálkozó madarakat, pl. a fecskét, is és az őket fogyasztó egyéb állatokat is. Mivel minden, mindennel összefügg, így elképzelhető, hogy milyen láncreakció indulhat el. Sőt, sajnos már el is indult...). A mezőgazdasági termények egyharmadának (!) beporzását méhek végzik el. Nélkülük nincsenek gyümölcsök. Gyümölcsök nélkül nincsenek magok (és almáspite,  lekvár és  gyümölcstorta sem), magok nélkül pedig nincsen  élelem sem az állatok sem pedig az emberek számára.
Ugye milyen fontos feladatot látnak el ezek a kis méhecskék, akik átlagosan mindössze 40 napot élnek? Ezalatt a rövidke, de igen jól időzített élet során, nem csinálnak egyebet (na, jó, az ún. dolgozók), mint ki-be repülnek a kaptárból (van olyan faj, amely első tavaszi kirepülését egyes fűzfa-faj virágbaborulásának elő napjára teszi. Hogy honnan tudja?!), persze nem "csak úgy" vaktában, hanem a felderítőik pontos útmutatása alapján. Hát nem elképesztő? Egy kiló méz előállításához 50 millió kirepülésre van szükség. Ez nálunk egy kétheti mennyiség...  És mégis ugye milyen könnyen csapjuk agyon a berepülő méhet, vagy fújjuk le rovarirtóval ahelyett hogy kitessékelnénk a szabadba? Pedig gyakorlatilag az életünk függ tőlük. Nem csak az, hogy nélkülük nincs méz és méz nélkül nincs mézeskalács, de vajas-mézes kenyér sem, mert mondhatjuk, hogy "na és?", de ez nem ilyen egyszerű... Így én itt mindenkit arra buzdítok, hogy igenis tanulja meg szeretni a méheket, vagy ha nem is megy, legalább amikor berepül hozzá a lakásba egy, inkább hajtsa ki a természetbe (de ne úgy, hogy közben összenyomja a konyharuhával), vissza az övéihez, hogy hadd folytathassa áldásos kis életét. Mert ahogy -állítólag- Einstein is megfogalmazta (és nem tegnap):

"Ha a méhek eltűnnek, az emberi fajnak négy éve van hátra a kipusztulásig."

 (Biztos vagyok benne, hogy rengeteg forrás található az interneten is, én "csak" ezekre hagyatkoztam, de már belőlük is rengeteget tanultam.)

Forrás itt és itt


És Ti? Titeket  mi foglalkoztat mostanában?

VILÁGSZÉP

Szépet ajánlok. És a sok szépség között egy bonni utcaképet. Ez az utóbbi időkben a kedvenc utcám. Ha megnézitek, egyből rájöttök, hogy miért. Ide járok jógára, így az elmúlt hetekben mindig tátott szájjal érkeztem az órámra miután áthaladtam ezalatt a mesébe illő rózsaszín alagút alatt. Szépen, lassan, ámuldozva. Egyszer oda, majd ugyanúgy vissza. Sajnos fényképezőgépet csak a múlt héten vittem, de akkorra már nem volt ugyanaz: barnuló, hervatag virágok, földrehulló sziromszőnyeg. De látjátok? Valamiért mégis ezek a fák is ide akartak kerülni a többi bonni emlék közé...

JULI-BULI

Azt a véleményemet továbbra is fenntartom, hogy óvódás gyereknek szülinapi bulit rendezni túlzottan nagy terhet ró szegény szülőkre, de miután tavaly Borkának már lehetett zsúrja, így egyértelmű volt hogy Julinak is lesz. Karácsony, na jó, farsang, óta készült rá, mi meg ebben a kérdésben nem akartunk szembe menni vele (aki ismeri, tudja, miről beszélek .:). de azt is tudtuk, hogy nem szeretnénk egy csapat 4-6 éves gyereket nálunk szórakoztatni, főleg nem németül. Mert Borkánál könnyű: idejönnek a baratnői és kézimunkáznak (...), de Juli nem az a kötögetős típus (egyelőre).
Mivel itt a születésnapot az első évtől az utolsóig mindenki megünnepeli, így komoly iparág fejlődött ki erre. Gyakorlatilag bárhol, bármikor, bármennyiért lehet ötletet találni a hol-ra és a miként-re. Talán csak az Aldi és az Aral benzinkút kínálatában nem szerepel születésnapok lebonyolítása, bár ki tudja, soha nem néztem :)) Julinál egyértelmű volt, hogy az állatok mentén indulunk és ha lehet, kint tartjuk a szabad ég alatt. Szerencsére az iskolában akad egy anyuka, aki amellett, hogy kertész, még környezeti neveléssel is foglalkozik és -hogy, hogy nem- születésnapok lebonyolítását is vállalja. A honlapját átböngészve, egyből tudtam, hogy ő lesz a mi emberünk (bár már akkor szimpatikusnak találtam, amikor ősszel az iskolai "Putztag"-on fej-fej mellett gazoltunk. Én a magam amatőr-, ő pedig a maga profi szintjén húzta a nem-oda-valókat.). Jobbnál, jobb programokat kínál a méhek tanulmányozásától, a vizek állatvilágán keresztül a háziállatokig mindent. A gyerekek 3 órát a szabadba töltenek, valamit tanulnak, valamit látnak, valamit készítenek és rengeteg élménnyel gazdagodva térnek haza.

Először a méhekre gondoltunk, méhviasz gyertya készítéssel, mézeskenyér majszolással, de aztán végül ezt elvetettük, mert kint nem lehet már viaszt meríteni, mivel az illat odavonzza a méhecskéket, akik nagyon könnyen bele eshetnek (a viaszba). Így végül abban maradtunk, hogy elmegyünk hozzájuk, mert nekik bárányaik, tyúkjaik és kutyájuk is van, és 3 órát velük könnyedén és tartalmasan el lehet tölteni. Teli találat volt!! Nem csak azért, mert nagy szerencsénk volt az idővel vagy, mert a hely egy gyönyörű dombtetőn, egy virágzó repce mező mellettt fekszik, hanem azért is, mert van egy 6 hetes kisbárányuk, akit a mamája nem tudott szoptatni és így az embert és a kutyát tekinti szüleinek. (Tisztára mint a "Babe" c. filmben a kismalac, csak itt nem disznó-bárány a felállás, hanem bárány-kutya). Bimbo-nak hívják és Bimbo szuper helyes volt, ahogy a kutyával együtt elénk szaladt az utcán. Julinak, de szerintem a többi gyereknek is, ez már elég lett volna...

Anya-lánya

Mivel ő sem akarta  a buli egyetlen percét sem elmulasztani, végig a nyomunkban, mellettünk volt, megszagolva, megrágva mindent. Hagyta, hogy a gyerekek üvegből (!!) etessék, simogassák, húzzák-vonják. (Egy újszülött bárányhoz az első hetekben 2 óránként kell kelni - az embernek-, speciális tápszert melegíteni, kimenni az ólba, megetetni, visszabújni az ágyba, aztán 2 óra múlva ugyanezt elölről. Éjjel- nappal. Mert nem lehet hagyni...)

Az csak hab a tortán, hogy ma délelőtt 10 órakor született egy újabb kisbárány (14.00-kor kezdődött a buli), akit már délután, nagyon óvatosan meg is lehetett simogatni (neki van igazi, birka anyja).

Egy igazi "maszületett bárány". Ráadásul fekete...

Emellett a vakondtúrásokat végigjárva gyűjthettek földet, amit aztán átszitáltak és komposzttal keverve cserepekbe lapátoltak, majd körömvirágot ültettek bele. Megnézhettek egy (csinoska) csirkeólat belülről, megszámolhatták, hány tojás van éppen a fészkekben, megbeszélték, melyik állat mit eszik és mit iszik (sőt az itatókat ki is moshatták). Segíthettek a birkák legelőjét áthelyezni egyik sarokból a másikba, hogy mostantól ott legeljék a füvet meg a pitypangot és programon kívűl még egy-két vízbe pottyant méhecskét is ki kellett menteni. Micsoda kaland!!

 Sokat láttak, sokat hallottak, sokat csináltak, jöttek-mentek. Csupa élmény, csupa feldobott, élményekkel gazdagodott gyerek (csupa elégedett szülő). 

Nem reklám...

Ez ám az élet!