2014 július 6, 22.00 (!!) óra

MERT MENNI KELL

Azért annak is lehet előnye, hogy a tanév hossza évről-évre, tartományról, tartományra változik. Mert míg tavaly július végéig jártak a gyerekek, idén már, elsőkét az országban,  a héten végzünk. És ha vége, egymást követik az utolsó ezek, az utolsó azok, sok a búcsúzás. A legnagyobb persze, Juli ballagása az oviból. Rémisztő, megható és szívszorító is egyben. Rémisztő, hogy jól induljon az iskolai kezdés, mert ezen múlik a következő 12 évünk. Megható, hogy nincs már több ovis gyerekünk. Szívszorító, hogy itt kell hagyjuk ezt a gyönyörű ovit, ezekkel a fantasztikus óvónénikkel. Vége annak a gyönyörű, pihe-puha mesevilágnak, amit ők itt teremtettek a gyerekeknek, megalapozva ezáltal azok lelki békéjét, szépérzékét, érzékenységét és kiegyensúlyozottságát. Mert azok. Szerintem mindenki, aki ide jár vagy valaha járhatott. Az iskola is szép persze, de már nem így. A mese még tart az első osztályban, de már nem lehet a tanárnénik szoknyája mögé bújni (sem átvitt, sem a szó valódi értelmében), már nem lehet a báránybőrökön heverészni, már nem lehet vizezni és sarazni az udvaron, már nem jön a "Haulemann" ha valami fáj (ő egy aprócska gyapjúból készült manócska, aki megsimogat, megvigasztal ha valami fáj), már az ünnepek sem olyanok ... Lehet sok mást nyilván, van sok minden más szépség, csak éppen ez a burok nem lesz már vagy szépen lassan eltűnik majd (jól is van ez így...). Juli a héten átment a virágkapun, kilépett egy tágabb világba, hogy aztán majd nyár végén belépjen az iskolai virágkapun. Kis batyujában ott van az a rengeteg figyelem és szeretet amit útravalóul kapott, no és persze ott van az a rengeteg szépség is amit az elmúlt hetekben "iskolaelőkészítő munka" gyanánt fabrikált: a szövött szőnyegei, a hímzett kispárnája, a saját kis batyuja... A hajót már hetekkel ezelőtt megúsztatta a Rajnán. Már ott elkezdődött a búcsúzás... Persze ez csak az én szívemnek ilyen nehéz, ő már alig várja, hogy iskolába mehessen. Már menne akár holnap. Kívánom neki (és magunknak), hogy jól sikerüljön a start a tanítónénivel, a többi kispajtással!!

ÓDA

Ha esetleg valaki kérdezné, hogy hol dolgozik a világ legjobb óvónője, hát csak mondom, hogy Bonnban, a Waldorfkindergarten am Schloss-ban. Úgy hívják, Frau Kunz. Nála bölcsebb, okosabb Embert (így nagybetűvel)  és pedagógust nem ismerek. De nem csak én nem, hanem szerintem senki, akit egyszer összesodort az élet vele. A feje búbjától, a lába kisujjáig, született waldorf óvónő. Ő, aki egyedüliként észrevette, hogy a költözésünk Borkát esetleg traumatizálhatta és emiatt nem beszél, és ő, aki ezen a krízisen  nagyon nagy szeretettel és emberséggel átvezette. Ő, aki annakidején a konyhában ülve, vajaskenyér kenése közben rábírta, hogy egyáltalán magyarul megszólaljon, áttörte a gátat benne. Ő,  akinek azóta is és mindig van egy perce a régi, a mostani, de a jövendőbeli  gyerekire és annak szüleire, testvéreire is. Ő, aki soha nem ripakodik rá a gyerekre, hogy "maradj csendben", hanem a gesztusaival, mozdulataival irányítja őket: egy pillantás, egy kézrátétel, egy finom simítás a háton és már elült a veszekedés, a hejehuja, a rumli. Ő, aki kedvéért a szülők és a gyerekek is mindent megtesznek, tőle mindent elfogadnak. Róla negatív kritikát még soha nem hallottam: tőle mindenki mindent elfogad. Ő, aki mindig dúdolva jön-megy, mindig lila ruhákat hord és mindig finoman, nagy tisztelettel szól az emberhez legyen az 120 cm alatt vagy felett. Ő,  aki naponta ingázik Koblenz és Bonn között vonattal, naponta akár kétszer is fordulva, ha este nyolckor még szülőértekezlet vagy varrószakkör kezdődik. Ő az, aki együtt örül, együtt nevet velünk, ha jól mennek a dolgok, de együtt is aggódik ha valamiért éppen nem ("Hát hogy van a JULINCHEN?"). Mert törődik velünk. Ő, akit nem rémít meg, hogy ovisokkal keresztülszelje a várost, hogy hóban-fagyban hetente egyszer az erdőben töltsék a délelőttöt és akár fenéken lecsúszik a sáros domboldalról a többi "nagyovissal", a gyerekek "Frau Kunz!, Frau Kunz!" biztatása közepette. Mert az jó a gyereknek ha lecsúszhat, mert jó neki, ha le mer csúszni és jó neki, ha a felnőtt is vele csúszik. Ő, akihez bármikor lehet nevelési kérdésekkel fordulni és mindig ugyanaz a reakció " Ó, kein Stress Frau L., nálunk otthon a legkisebbemmel, a legnagyobbammal, a fiammal, a középsőmmel... ugyan így volt". Mert a 25 + ovis gyereke mellett van neki 4 sajátja is. Már nagyok ugyan, "kisfelnőttek" de még mindig egymás közelében. Ő a kályha melege, bárhol is forduljon meg. Jaj, de fog nekünk hiányozni ez a napi melegség!!!

LUXEMBURG

Először tetszett. Aztán nem tetszett. Aztán megint tetszett. És hogy mi? Hát Luxemburg!! Kihasználva a négynapos pünkösdi szünetet, ill.  a hely relatív közelségét, ismét felkerekedtünk.
Először tetszettek a dimbek-dombok, a  sok zöld, a csinos porták, az úton-útfélen felbukkanó várromok, kastélyok.

Csak aztán megijedtem, amikor a "csinos porták" színfalai mögé néztem, hogy "atyavilág, ez pont olyan mint Belgium francia része": a rabul ejtő színfalak mögött, bizony minden rohad a valóság kevésbé csillog, kevésbé tetszetős, sokkal inkább koszos, büdös, igénytelen, beleértve az embereket, a szállodát, az éttermet... a mindent. Aztán hiába voltam én "Luxemburg Svájcában"(így nevezik az északi területeket), csak lassan oldódott csak az ijedelmem. Az első éjszaka után persze már inkább nevettem a 80as évekből itt ragadt abszolút retró szállodán, a barna tapétájával, a barna funérbútoraival, a barna csempéjével, a sokatlátott pokrócaival,  a  barna-sárga zuhanyfüggönyével, a kazettás magnójával (ahonnan a 80as évek slágerei zümmögtek reggeli közben), a döglött legyeivel itt-ott, a papírvékony falain, de ehhez túl kellett lendüljek az első ijedelmemen (ez most úgy hangzik, mintha én világéletemben csak 5 csillagos szállodákban jártam volna és minimum egy elkényeztetett szobacica lennék, pedig nem is vagyok az). Másnap már észrevettem a "luxemburgi Svájc" igazi arcát is: a hegyeket, a pipacsokat, a völgyekben csörgedező hegyi patakokat, a 200 millió éves homokkő sziklákat, a barlangokat,  az itt maradt kastélyokat, vagy éppen Luxemburg város pezsgő forgatagát.

Mert szép. Nagyon szép. Egy túra-paradicsom, amit soha nem gondoltam volna. Nem mintha bármit is gondoltam volna Luxemburgról azelőtt, mert azon túl hogy pécsi ismerősünk is él itt (fordítanak az EU-nak), semmiféle kötődésem nem volt. Azt tudtam, hogy kicsi, kb. 30 km északról délre. És mivel mi nem használunk "Navy"-t (tudom, mi vagyunk az utolsó Mohikán ezen a téren),  és emiatt rendre eltévedünk, így be is jártuk keresztül-kasul :) Na és a nyelv! A francia, a német és a luxemburgi a hivatalos nyelv. Én már azon is csodálkoztam, hogy szemrebbenés nélkül váltanak egyikről a másikra. Sőt, észrevettem (miután a nap legjavát egy gyerekparadicsomban töltöttük, ahol volt állatkert, vizi- és "rendes" játszótér, mesepark és sültkrumpli...), hogy míg alapvetően franciául beszélnek, ha a gyereket nevelni kell, azonnal németre váltanak. Míg minden OK, addig az elegáns, dallamos franciát választják, de mihelyst rendre kell igazítani a kölyköt, jön a katonás: HÖR DAS SOFORT AUF!!! német dresszúra (vajon miért ? :)). A luxemburgi nyelv pedig valahogy ezek keveréke, kiegészítve egyfajta olaszos, spanyolos hangzással. Az ember nem tudja eldönteni, hogy most milyen nyelven is beszélnek. Csuda érdekes...  

És mivel "az ember gyerekkel nem nyaral hanem nyaraltat" (ahogy egy kedves barátnőm mondani szokta), ezért persze az idő nagyobbik felét  olyan programokkal töltöttük, amik nekik kedveztek.

Ott volt ez az óriási park, ahol mindeki elemében lehetett és szerencsére az erdőjárás sem áll távol tőlük, de a városnéző programot már fagyizásnak kellett álcázni, hogy eladható legyen (addig is bírták nagyjából, míg megették a fagyit), de nem baj, mert kárpótlásul azért levezetésképpen még kirándulhattunk egyet, amivel aztán végkép belopta magát a szívünkbe ez a nagyvárosnyi ország.

NEM CSALÁS, NEM ÁMÍTÁS

Ruhr vidék. Mi jut eszetekbe? Nekem, a barnaszén és a kőszén földrajzi jele (fekete négyzet, valamint egy, függőleges csíkokkal), amit valamiért annak idején általános iskolában Európa vaktérképén el kellett tudni helyezni (persze tudom, miért: hogy ezt a blogbejegyzést el tudjam kezdeni :)). Meg minden, ami - a képzeletem szerint- a bányászattal jár: szürkeség, pala, ipartelepek, füst, eső, szomorúság. Tehát semmiképpen nem széles, zöld parkok, napfény, virágok, madárcsicsergés.
Rokoni kapcsolataink révén már háromszor is jártunk Essenben és azt kell mondjam, eddig a "híresen ronda" Ruhr vidéket még nem is láttuk, pedig ott voltunk a szívében. Persze Essen sem most éli a fénykorát, a bányászatnak (és ezáltal a bányászoknak is) már leáldozott, a Kruppok sincsenek már sehol, de talán pont ezért kerülhetett sor már a hajdanvolt ipartelepek rehabilitációra is. Mert ki mondta, hogy nincs élet a bányák után?! Nem ácsingóznak üresen és elhanyagoltan az egykori aknák és tárnák (mint mondjuk Pécsett és környékén), hanem az eredeti formákat megtartva, modern tartalommal töltötték meg őket. Egy kicsit mint, a mi Zsolnay negyedünk otthon, csak nem olyan színes-csempés, hanem inkább amolyan "acélos". Az egyikből kulturális központ lett kiállításokkal, előadásokkal, egy másikban pedig egy "csodák palotáját" alakítottak ki, az eredeti ipari környezetet meghagyva, mindenféle fogaskerekek, láncok, óriási kapók között. Tudom, sokan mondjátok most, hogy az van Budapesten is, tudom az is jó, de mivel én még sem ott sem, másutt nem jártam hasonlóban, nekem nagyon tetszett. Csupa csalás, csupa ámítás! Csupa érzéki csalódás!

Ki látta a Juli lábát?

Hunyjuk be a szemünket és...?

Ezt ki tudja összeolvasni?

Na, mit látunk? Vagy kit? Vagy esetleg kiket?

Minden érzékszervünket megtornáztattuk, néztünk (de sokszor nem láttunk), tapogattunk, hallgatóztunk, szaglásztunk és muzsikáltunk, csukott szemmel hintáztunk, ámultunk és bámultunk és azon gondolkodtunk, hogy de jó is lenne tudni a fizikai (és egyéb) magyarázatát mindannak,  amit most láttunk és megéltünk (azt hiszem, az iskolai fizika oktatást erről a végéről kellene megfogni és nem megragadni a képletek és szabályok bemagolásánál). Aztán egy-két óra múlva már ki kellett jönni a levegőre, mert annyira megtelt a fejünk, annyira elfáradt az agyunk, hogy kifejezetten jól esett felmászni  az egykori bánya nemtudomilyen tornyába és megtekinteni a hamisítatlan ruhr-vidéki panorámát:

AZ VAGY, AMIT MEGESZEL

Ha igaz a mondás, miszerint, "az vagy, amit megeszel", már értem, hogy a japánok miért olyan légiesek és én mondjuk, miért nem (jó, nem az 500 kilós szumóversenyzőkre gondolok). A múlt héten ugyanis "munkaebédet" tartottunk a japán tanítványommal, vagyis ebéd közben angoloztunk. Ő hozta a miso levest, a szusit és én császármorzsát készítettem desszertként, ill. hozzá bodzaszörpöt hörpintgettünk, mindezt kint a teraszaron, lágy napsütésben. Hát mit mondjak? A főtt retekkel és spenóttal megbolondított miso szósszal kevert (ez egy hagyományos japán szósz, amit alapvetően fermentált szójából készítenek és a legtöbb japán ételhez, mint ízesítőt adnak) halalapléből készült leves (amit ők, hétvégente, ráérősen, rizzsel kipótolva reggeli gyanánt fogyasztanak amúgy) és a füstölt lazaccal, avokádóval, répával és tojássárgájával töltött szusiban kevesebb kalória volt összességében mint az én császármorzsámban! Most már értem, hogy miért olyan finoman, elegáns minden mozdulatuk és voltaképpen minden amihez nyúlnak legyen az papír, fa vagy selyem: mert ők maguk ilyenek! Nem húzza őket a sok vaj meg liszt meg cukor és nem pörgeti őket a sok koffein mint minket itt, a világ ezen csücskében. Tovább is élnek...

És, hogy milyen élményekkel szolgált maga az ebéd, az ételek varázsán túl? Hát, kicsit olyan volt mint a "Róka és a gólya" meséje: míg ő életében először evett igazi leveses tányérból és kanállal, nem pedig amolyan japán módra: nagyobb csészéből, a szilárd részeket pálcikával kihorgászva, a levet pedig a végén felhörpintve, addig én, a magam amatőr, módján próbáltam a pálcikával boldogulni :)

És mint utólag elárulta, életében először evett kint a teraszon!! Olyannyira, hogy mikor ezt elmesélte az otthoni barátnőinek, mindenkit evett a penész és további fényképeket kértek tőle, hogy el tudják képzelni azt a földrehullott mennyországot,  amiben ezen a közönséges keddi napon része lehetett:! Mikor ezen pedig én nem győztem csodálkozni, elárult az okát: Japánban annyian vannak, hogy mindenkire csak a legszükségesebb négyzetméter szám jut. Terasznak már nincs helye. Kicsi erkélyek vannak, de oda nem fér ki senki, így mindenki marad a négy fal között. Pedig ott sem nagyobb a hely...

MASLENITSA

Most már tudom, hogy hogyan is lesz a bozóttűz. Kell hozzá jó pár száraz ág, fű, virág, min. 25 fok vakító napsütés és egy icipici szikra. És huss...! A minap láttam ezt a saját szememmel.

Mert úgy tűnik, mindenképpen extrém időjárási feltételek között lehet csak az iskolai "Butterfest"-et megrendezni. Tavaly, március közepén -3 fokban, hóesésben, idén pedig +25 fokban temettük azt a telet, ami nem is volt. Mert idén valahogy elmaradt: se hó, se fagy, most pedig már hetek óta 20 fok körül vagyunk, tombol a természet ( és vele együtt tombolnak a pollenek és tombolok én, a pollenek miatt...)

A "Butterfest" ( avagy oroszul "maslenitsa" nem más mint a a tél lezárását és a húsvét előtti böjti időszakot bevezetni hivatott ünnep, no ezúttal nem a német, hanem az orosz kultúrkörben.

Arról már meséltem, hogy Borkáék oroszt (is) tanulnak az iskolában. Ez megosztja a szülőket, mert sokan szeretnének inkább valami használhatóbb nyelvet, de nekünk voltaképpen nincs az orosszal sem semmi bajunk. És nem azért, mert mi magunk is tanultuk annak idején (én szívesen fel is eleveníteném ha nem félnék, hogy kiszorítja a németet a fejemből...), hanem, mert mi helyzeti előnyben vagyunk a német gyerekekkel szemben: a mieink, már tudnak magyarul és németül, mellé úgyis megtanulnak még angolul, ami pedig már eleve három nyelv. Úgy vagyunk vele, hogy ha ezeken kívül még véletlenül megtanulnak oroszul is valamelyest, az nem baj, de ha nem akkor sincs tragédia. Viszont betekintést kapnak egy másik, "keletibb" világba, ami csak jó. Ilyen pl. az évenkénti "Butterfest" is. Igaz, ez is minden évben ugyanolyan (mint itt általában minden... az ismétlődés biztosan ad a egy fogódzkodót az élet rejtelmei között): előadják a "Répamesét" vagy a "Vajas pánkót" vagy egy-két éneket (attól függően, hogy elsősök, másodikos vagy harmadikosok), játszanak egy pár olyan hagyományos játékot, mint a zsákbafutás, leég az a három méter magas gyönyörű  "kisze báb", amit egy anyuka (ki más?) hosszú órák munkájával felépített, majd jöhet a délután fénypontja: a palacsinta evés! Mert hagyományosan ez az a nap, amikor még a húsvéti böjt előtt jól be lehet lakni, aztán jöhet a koplalás. "Blini"-t sütnek, jó laktatót, jó zsírosat - mármint az oroszok. Persze mi is kaptunk receptet, de ahány ház, annyi szokás: volt ott mindenféle palacsinta. Nem is ez a lényeg: fogyott! A gyerekeknek ez élmény, a tűzre mindig emlékeznek, mert mindig rettenetesen füstöl az elején, aztán valamilyen irányba  elindul (persze a szebbek felé :)), némi sivalkodás, menekülés, majd egy biztos fedezékből a lángok figyelése (idén ez 1 percig tarthatott csupán a meleg miatt, de tavaly a hidegben bizony jól esett melegedni egy kicsit), míg a büféasztalokat meg nem lehet rohamozni. Utána pedig már senkit nem érdekel a tűz, a "tavalyi hó" és azt is elfelejtik, hogy ők tulajdonképpen  nem is akartak idejönni (mert szerepelni kell, mert játszani "kell")...