ÉVSZAKVÁLTÁS

Április 20-n ilyen volt...

és október 30-ra ilyen lett...

FÜGGÖNY FEL!

Hogy a szünet második fele se teljen teljes haszontalanságban, Borka is és Juli is táborba mentek. Nem ottalvósba hanem napközisbe: Juli cirkusztáborba, Borka pedig festeni - mindenki érdeklődésének megfelelően.

Juli már tavaly is járt cirkusszakörre az iskolában és ezt idén is nagy lelkesedéssel folytatja. Itt cirkuszi mutatványokon keresztül ügyesednek a gyerekek egy szakképzett cirkuszpedagógus segítségével (hogy itt mi mindenre nincs pénz?!). Julinak nem volt hát kétséges, hogy az egyhetes cirkusztáborba is jelentkezik, annak elléne hogy ez egy nyilvános tábor (tehát nem csak a mi iskolánkban hirdették meg) és a 45 résztvevőből senkit nem ismert. Ő menni akart és kész - tipikus Juli. 

Kiválasztott magának egy eszközt és minden nap 3 órában aztán gyakorolt: egy egyensúlyozó feladat, amikor is egy ide-oda guruló hengerre egy deszkát tesznek keresztbe és ezen kell először megállni tudni, majd ha az már megy, zsonglőrködni (nyilván mindenki a maga szintjén). Minden nap haza is hoztuk a rolla-bola-t (mert így hívják) és még délután is gyakorolt a pénteki előadásra. Nagy elszántsággal és kitartással mindezt. Végre valami, amit csak ő tud a családban, végre valami, amiért a táborban és itthon is nagyon megdicsérik és végre valami, amit ő mutathat meg nekünk (és végre kiléphet Borka árnyékából)! Én ilyen lelkesedést és kitartást még nem láttam a részéről! Ő nem barátkozott senkivel, csak órákon át a bordásfal mellett gyakorolt, hogy a tábor-záró előadásra minden jól menjen. Ment is! És ami még plussz örömet hozott, hogy nem csak egy, hanem mindjárt kettő számban is felléphetett: az egyensúlyozó magánszáma (más nem akart) és a fakír szám, amiben szögeságyon feküdt ill. üvegcserepeken állt kézen. Ez volt az álma, hogy mindkettőt megmutathassa nekünk és olyan boldog volt, hogy sikerült! De mellette még volt porondmester, légtornász, bohóc, bűvész, zsonglőr, waveboard és sok egyéb szám is, éppen úgy mint az igazi cirkuszban (csak oroszlán nem volt - sajnos). 

Egy hét koncentráció és komolyan mondom, többet fejlődtek a gyerekek mint bármilyen fejlesztő órán: nem csak a kitartásban és odafigyelésben, hanem az együttműködésben is: 2 napjuk volt a teljes begyakorlásra, nem ismerték egymást és mégis olyan odafigyeléssel és együttműködéssel adták elő az egyórás műsort, felnőtt segítsége nélkül, hogy le a kalappal!

Itt még gyakorlás közben

A manézs

Az egyik fakír szám

A "nagy piramis"

FRANCIA PARTRASZÁLLÁS

Őszi szünet van, volt és még lesz is. Nálunk Rudi, ellentétben számos német apával, nem tud két hét szabadságot kivenni és elvinni minket Mallorca-ra (nem is akarnánk :)), de még egyet sem. Viszont egy hosszú hétvége azért belefér. Ezúttal Franciaországban néztük meg a tengert. Még Calais után voltunk (igen, ott is vannak menekültek, de inkább Afrika felől érkeznek és a Csalagútnál próbálnak kamionokra felkapaszkodni és egy jobb élet reményében Angilába eljutni - de ez egy másik történet), közvetlenül a parton Janet-nél és Gerard-nál. Nem, nem ismertük őket, de azt kell mondjam, a szívünkbe zártuk őket ezalatt a pár nap alatt. Pedig aludni sem tudtunk a falak vékonysága miatt és meleg víz sem volt mindig, de valahogy ez is belefért...
A nyelvtudás teljes hiánya mellett vendégszobák kiadásával foglalkoznak. Nem baj, hogy ők nem értik a vendéget és a vendég sem érti őket, mesélnek, beszélgetnek, kedveskednek. A magyar ember, mivel abban nőtt fel, hogy a magyar nem világnyelv, egyből külföldi üzemmódba kapcsol, ha idegenekkel kell szót értsen és ha máshogy nem, hát kézzel-lábbal próbálkozik. Nem úgy a francia! Ő mondja, mintha mindenki értené. Odaül a kis kávéjával a reggeliző asztalhoz és csak mondja, mondja. Mi meg válaszolunk valahogy, valamire. Janet és Gerard egy 70es házaspár, akik világ életükben ebben a kis halászfaluban éltek. Gerard, igazi tengeri medve (a soványabb fajtából), hosszú ősz haj copfba kötve, szakáll, bajusz. És a tengert járja. Gondolom járta is világ életében. Janet pedig egy igaz francia dáma: a legszebb (?) ruhájában reggeltől estig. Igaz, ha folyamatosan (?) vendégek vannak a házban, akik áttrappolnak a nappalijukon míg ők TV-t néznek, nem is engedheti meg magának hogy slamposan mászkáljon. Talán szezonon kívül, de ezt sem hiszem. Nem úgy nézett ki.

A kilátásunk...

Minden tetszett nekünk!! Franciaországnak ezen csücskében még nem jártunk: a belga határhoz relatíve közel, a híres doveri fehér sziklákkal majdnemhogy szemben. Úgy is mondhatnám, a szikláknak ezen oldalán, mert az jól látszik, hogy valaha ők egyek voltak, csak a tenger közéjük furakodott. A part sziklás, széles homoksávval, majd a tenger valamikor jó messze bent. Szerencsére kagyló itt is adódott bőven, meg rákpáncél, meg szépia és egyéb kincsek, így Juli szinte csak leszegett fejjel járt-kelt, nem hiszem, hogy magából a tenger szépségéből bármi is eljutott hozzá :)

Imitt...

...amott

Erről beszélek :)

És megint jól esett a német vonalasság után egy kis francia lezserség, ami folyamatos mosolyt csalt az arcunkra: a bácsi, aki csodálatos énekhangon szerenádot adott a cukrász kisasszonynak, aki zavarában pedig csak irult-pirult a vásárlók előtt. A nénik-bácsik, akik kihasználva, hogy -gondolom kivételesen- nem tép a szél és süt a nap, kikocsikáztak a tengerparti parkolóba, fogták a kempingszéküket is kiültek egy kis dumapartira. A másik bácsi (pedig nem csak idősek voltak), aki ugyanebben a parkolóban megetetett és megszeretgetett vagy 15 kóbor macskát, vagy a piac ahol nem a fényesre sikált nagybani portékát kínálták mint felénk, hanem igenis hús-vér árusok, kicsit saras, kicsit földes, nem oly' tökéletes zöldséget, gyümölcsöt miegyebet...

Aztán a halpiac, annak minden borzalmával együtt is nagy élményt kínált. Frissen fogott halak, kagylók, rákok, csigák, ráják és egyéb tengeti izék és a köztük teljes magabiztossággal válogató vevők. Borkának és nekem inkább borzasztó volt látni, ahogy ezek az állatok a partra vetve kínlódnak míg ebédidőben bekerülnek végül a lábosba. Nem értem, hogy az állatvédők küzdenek a ketreces csirketartás ellen, de az teljesen OK, hogy ezek az állatok élve várják a sorsuk beteljesedését egy műanyag ládában! Értem én, hogy akkor friss ha még mozog, de akkor is a lábos már megváltás nekik! Folyamatosan érkeztek a halászhajók, hogy amíg tart a piac, folyamatos legyen az ellátás is. Ezt is jó volt látni, jó a gyerekeknek, hogy lám, miért is jár az ember iskolába, miért is tanul: hogy legyen választási lehetősége és ne kellejen egy halászhajón vagy egy halpiacon  dolgozni hóban, fagyban, napsütésben 6 nap egy héten! Talán megértették :)

Tetszett hogy "madame"-nak szólítanak és a gyerekeknek tetszett, hogy őket pedig "madmoiselle"-nek. Mindjárt kihúzza magát az ember. A száraz "fráu" nem hangzik olyan elegánsnak. Németországban  is  azért szeretek az olasz fagyishoz járni mert egyből "senora" lesz belőlem :)  

Madmoiselle Lulu , amikor egyszer, egyetlen pillanatra felnézett

Gondolom, hogy megyünk még erre, sőt ha egy kicsit több időnk lesz egyszer, tovább is. Sőt ha Borka, ahogy tervezi, híres divattervező lesz Párizsban, megyünk majd rendszeresen :) Addig majd megtanulunk valahogy franciául, hogy az unokákkal tudjunk beszélni :)

A MUNKA GYÜMÖLCSE

Hetek óta ez volt az első szombat, hogy nem mentünk az iskola kertjébe munkálkodni. Két hete az őszi "Putztag" keretében gazoltunk jó társaságban, a múlt szombaton pedig  Borkáék osztályával betakarítottuk a tavaly elvetett krumplit, és ha már ott voltunk a híres-neves WC-t is felavattunk. A krumpli és ezzel a "földművelés" epocha is sikerrel vizsgázott.  38 kiló kisebb-nagyobb krumplit ástak ki gyerek (és a felnőttek). Ennek egy részét még helyben megfőztük (héjában, vajjal, sóval), egy részét megkapta az ide 3. osztály "vetőmagnak", kb. 1 kilót hozott Borka is haza saját használatra (ez lesz a holnapi ebéd) és a maradékot pedig még eladják és a bejövő az osztálykasszát gazdagítja majd. A krumplikeresés abszolút Juli asztala, még akkor is, ha ez most nem is az ő feladata lett volna. Ásni, keresni, kutatni, gyűjteni és megenni, no ez való neki! Borkának elég volt a rendszeres, kötelező kertművelés tavaly, ő ebből már köszönte szépen nem kért (Julit delegálta maga helyett). Pedig ha tudta volna micsoda izgalom volt 5-6 krumplit is találni egy-egy helyen!! Igazi kincsesbánya!

A WC megkapta az utolsó simításokat, lett szivecske az ajtókon, ülőke, vödör, mozaik-ablak, retesz és egy igazi skandináv vörös szín. Ahogy ott áll a kert végében napraforgókkal és óriástökökkel körülvéve, komolyan mint Pettson pottyantós budija a meséből (tudjátok, ahová  a svéd király is beszorult). Aztán előkerült egy piros szalag, némi lufi, a gyerekek énekeltek majd mindenki kivágott egy darabot a szalagból és ezáltal a mi kis budink hivatalosan is "felszentelődött" és a a "tavalyi "házépítés" epocha is sikeresen lezárult. Pipa és vállveregetés minden gyereknek és minden szülőnek. Idén pihenünk, aztán mikor Juli lesz harmadik osztályos mindezt újra megismételjük. Hogy mit építünk, azt még nem lehet tudni, de hogy krumpli lesz az majdnem biztos (már ha nem esik a kertevőknek vagy az időjárási viszonyoknak áldozatául, de gondolom egy különösen ellenálló, kései fajtát választanak már évről évre - csak úgy, "németesen") 

itt még szín nélkül...

... és itt már színnel, az "ünnepség" előtt

ALKALMAZOTT NYELVÉSZET

Alkalmazott nyelvészetet az egyetemen tanultunk. A nyelvtanulás, nyelvelsajátítás elméletetéről szólt (nagyjából). Nem nagyon szerettem, nem volt eléggé kézzelfogható számomra. Azt meg nem gondoltam volna akkoriban, hogy még az angol mellettt egy újabb nyelvet kell készség szinten elsajátítsak, vagy hogy valaha is kétnyelvű gyerekeim lesznek. De lettek én pedig "készség szinten elsajátítottam" a német nyelvet. És ezalatt az idő alatt testközelben "alkalmazhattam a nyelvészetet", ami nagyon érdekes tapasztalás volt (és még mindig az és az is marad)

Amikor ideköltöztünk még alig tudtam németül. Az a kevés csupán arra volt elég, hogy a pékségben tudtam kenyeret venni  vagy esetleg mazsolás zsemlét. Mivel akkoriban még itthon is voltam Julival, nem is nagyon volt módom gyakorolni, tényleg csak a pékségben vagy esetleg az oviban ha valaki éppen szóba állt velünk. Ott a szülőtársak két csoportra oszlottak: az egyik, miután kiderült, hogy csak angolul tudok, kapva kapott az alkalmon és gyakorolta a számára is idegen nyelvet (ebből két anyuka volt). Aztán a másik, nagyobbik csoport, pedig azokból állt, akik miután megtudták, hogy angol tanár vagyok, inkább meg sem szólaltak, mert hogy "jaj, az én angolom nem olyan jó!" - mintha én azt lestem volna, hogy hogyan használja az igeidőket! Örültem ha valaki szóba áll velem, nemhogy még... Na mindegy (már). Ezért aztán kényszerítettem magam, hogy minden nap legalább egy kicsit beszéljek, mert tanulni akartam (ez volt nálam az eredetileg tervezett 2 éves tartózkodás fő célja : megtanulni németül. Emiatt aztán a nehezebb utat is választottuk: a gyerekek mentek a német oviba, én pedig a német mélyvízbe. Nyilván sok szempontból egyszerűbb lett volna a nemzetközi iskolába járatni őket. Mindent értettem volna, nem bénáztam volna ennyit és több ismerősöm lenne. Viszont a lányok nem tudnának németül, csak angolul, amivel ők még mindig nyertek volna, én viszont nem). Szóval, próbáltam én németül, de mivel az angol volt az erősebb nyelv a fejemben, mindig előretolakodott. Volt, hogy elkezdtem egy mondatot németül, de már angolul fejeztem be. Volt, hogy kérdeztek, (volt, hogy megértettem), de már angolul jött a válasz. Ez mindamellett, hogy nagyon frusztráló, egy normális dolog. 

Aztán, ahogy telt-múlt az idő, Juli is ment oviba, nekem is lett időm komolyan tanulni, amivel aztán lassan a német tudásom is fejlődésnek indult,de még mindig az angol volt a jobb. Egyik nyelvről a másikra nem tudtam váltani, ha pedig kellett volna, teljesen leblokkoltam és sem egyik, sem másik nem ment. Közben elkezdtem tanítani, tehát az angolt is napi szinten használtam és a németet is.

Idén tavasszal kezdtem érezni viszont, hogy az angolom valahogy kezd kikopni és a német viszont erősödni (már tudok például angol mondaton belül németre váltani :)). Nem gondoltam volna, hogy ez is eljöhet, hogy valami, amit az ember gyerekként/fiatal felnőttként tanul és bombabiztosan ül a fejében, egyszer csak elkezd sorvadni. Biztosan köze van annak is hozzá, hogy a tanítványaim (egyelőre) nem profi szinten állnak (különben nem jönnének hozzám), meglehetősen egyszerű nyelvet használnak, azt is ahány ország annyiféle akcentussal mondják és ehhez nyilván nekem is alkalmazkodnom kell (tehát hiába beszélnék én magas szintű angolt a órán, senki nem értené és idővel senki nem jönne)). Viszont ezzel párhuzamosan, a német kezdett előretörni, hiszen minden nap használom, mindenféle helyzetekben, németül olvasok és német Tv-t nézek. Ez nem azt jeleni, hogy tudok is, mert még mindig nem értek 100 %-ban, inkább csak tapogatózok a sötétben, de amit kell, azt már el tudom mondani. Tehát most ott tartok, hogy angolul  MÁR, németül viszont MÉG NEM nem tudok. Nagyon igyekezek, hogy az angolomat szinten tartsam (ezt a tanítványaimnak nem kell tudniuk :)) és mindemellett próbálom a németet is fejleszteni, de ugyanakkor kordában is tartani (nehogy már túl jó legyen :))), nehogy TÚL dominás legyen, ha már egyszer az angol tanításból élek. Értitek? Nem túl jó érzés, inkább ijesztő. Olyannyira ijesztő, hogy most már azon gondolkodom, hogy hagyni kellene a tanítást és valami "rendes" német munka után kellene nézni. Csak akkor meg attól ijedek meg, hogy nem értek rendesen és akkor mi lesz. Meg még nincs is egy bomba ötletem sem, hogy mit is csinálhatnék. Ha valakinek lenne azt szívesen venném :). 

A lányok viszont profin beszélnek németül és magyarul is. Náluk, főleg Julinál, olyasmiket veszek csak észre hogy német frázisokat használ magyarra fordítva, vagy ha valamit nagyon mesélnek, az iskolához köthető kifejezések például, nem mindig jutnak elsőre magyarul eszükbe. De emellett nincs akcentusuk, szépen választékosan beszélnek, tudják kivel magyarul és kivel németül beszéljenek. Julinak pl. van egy félig magyar, félig angol osztálytára, vele csak magyarul beszél még az iskolában is. Remélem náluk ez így is marad, de azt látom, hogy a gyerekeknél másként megy ez a nyelvtanulás: a nyelvek szépen egymás MELLÉ kerülnek és nem EGYMÁSRA rakódnak rá, egymást kiszorítva, mint az én esetemben. Sajnos. Hogy egy újabb nyelvbe belekezdjek, csak úgy hobbiból, vagy az oroszt felfrissítsem ha már a lányok tanulják, nem is merek álmodni sem. Félnék, hogy mindaz, amit nem kevés idő- és energia befektetés árán megtanultam, végképp kiesne a fejemből.

A MI KIS VÁROSI KERTÜNK

Állítólag nagy divat az "urban gardening", vagyis városi kertészkedés, legalább is ezt olvasom úton útfélen, mindenféle magazinokban. De őszintén szólva, rajtunk kívül, én még egy élő városi kertésszel sem találkoztam (igaz, velem egyhúron pendülőkkel sem nagyon, tehát valószínűleg nem a megfelelő körökben mozgok), akik az erkélyükön, vagy  buszmegállóban, vagy az elhagyatott beton virágtartókban próbálnának egy talpalatnyi zöldet kialakítani. Mi azért évről-évre megpróbáljuk és évről-évre nagyobb a siker és ezért évről-évre nagyobb az elszántságunk is. Julika nagy partner ebben. Tavasszal elmegyünk magokat és palántákat venni, aztán április körül  kiültetjük őket, majd nézegetjük, locsolgatjuk egy jó darabig és végül mindig azért több mint kevesebb sikerrel járunk és heteken át saját forrásból készülnek a saláták. Pedig nincs kertünk, csak erkélyünk van és jókora cserepeink (ezeket a kuka mellől szoktam becipelni vagy lomtalanításkor gyűjtöm be őket, tehát nagy kiadásokba nem verjük magunkat az egész kiskertezés mániánk miatt). 

A legnagyobb sikerünk idén, a még tavaly ősszel elvetett tarkabarka répát ígérő magokból kikelt/kinőtt répák lettek. Egész télen lestük (mert nyilván várni nem lehetett a hivatalos vetési időig, azonnal neki kellett veselkedni), hogy vajon a kis vacak cérnaszálakból lesz e valami. És láss csodát! Sajnos nem találom azt ezt igazoló képet, csak egy köztes állapotot bemutató fotót. Még Juli vette a magokat pontosan egy évvel ezelőtt az amszterdami virágpiacon. És bár a lilák kimaradtak a mi tasakunkból. de így is lettek fehér ill. narancssárgáink. Jó, nem óriásiak, de finomak, zsengék.

Aztán egy időben volt mini uborkánk is, olyan jó 10-15 centisek, de sajnos egyik pillanatról a másikra az "uborkafánk" azt monda, hogy "eddig és nem tovább" és szépen elszáradt. Archív fotó:

A salátáink ("Fodros Lollo") ezúttal is, mint minden évben, szépen gyarapodtak, de ők palántáról nőttek mandarinos dobozban, így nagyon melléfogni nem lehetett (gondolom, nem a mandarinos doboz tett csodát):

A paradicsom az egyetlen, ami még most is terem, ill. jobban mondva MOST terem, mert igaz, hogy egész nyáron kint volt a kis fánk, de úgy látszik a német nap ereje, azért kevés hozzá, hogy kipirosítsa őket. Amikor behoztam a nappali ablakába, mintegy üvegházba, akkor indult be igazán. Azóta szinte minden nap van piros paradicsomunk. Ez még csak a kezdet volt, de már rájuk is nagyon büszkék voltunk:

A babot nem mutatom, mert ő csak nőtt-nőtt, de nem termett. Aztán ő is megunta ezt a nem túl gyümölcsöző létet és elszáradt. Azt hiszem, vele nem próbálkozunk újra. Pedig az ember azt hinné, a bab egy abszolút sikersztori, vele biztosan nem lehet melléfogni, de úgy látszik, mégis (már ha csak az általános iskolás emlékeimre hagyatkozom is: a környezetismeret órára több ízben is vetettünk otthon babot cserépbe és mindig kisült belőle valami. Vagy már a bab sem a régi?)
Egy DM-ből származó, direkt erkélyre szánt magválogatásban, a bab mellett, retek is volt. Na, belőle sem lett semmi, de lehet, hogy mert mire lett volna, már nem voltunk itt. Mindenesetre mire visszajöttünk, már csak hatalmas levelek voltak a föld felett és semmi ott, ahol a reteknek illett volna fejlődnie. Azt hiszem a DM-es válogatásnál jövőre már nem esünk kísértésbe...

De hogy ne csak haszonnövényünk legyen, ültettünk még napraforgót is a meglévő piros muskátlik mellé. És mentát. Azt jó csak úgy jártunkban-keltünkben lecsipegetni és megenni.

És itt van Herr Hoefs, a kertitörpénk munka közben. Az eper is jó ránőtt és még valami (amiről már elfejtettük hogy mi), adott neki egész nyáron árnyékot (azért Herr Hoefs, mert nagyon hasonlít Borka egyik osztálytársának az apukájára, az igazi Herr Hoefs-re...):

Hát ennyi fért idén a kiskertünkbe és lassan majd elpakoljuk kiiürült cserepeket és mandarinos dobozokat.Visszahúzódunk a lakásba, (majd, még nem most) és felkészülünk lélekben is  a télre. Viszlát nyár!

10, AZAZ TÍZ

Borka meg közben 10 éves lett. Mivel neki általában a szünetre esik a születésnapja, róla nincs megemlékezés. Mármint itt, a blogon. Pedig 10 év az nagy idő! Nagy idő neki és nagy idő nekünk ebben a "szülőségben". Tetszik nekem így tízévesen: hogy nagy és izmos és bátor és önálló. Az a félénkség is, ami az előző években személyisége meghatározója volt, már múlni látszik. Már válaszol, ha kérdezik, már köszön, már mer, már véleménye és tervei vannak. Már partner, már lehet vele igazán beszélgetni. Már ő szeretne rajzra járni, még többet hegedülni, "barátságba", "ottalvós" buliba menni. És én ennek mind örülök, mert elindult az önállóság útján és élményeket, benyomásokat szerez a világról. Egyelőre még teljesen biztonságos keretek között, de elindult a nagybetűs Élet felé. Még hosszú az út (szerencsére), de látom már a pillanatot, amikor kirepül a fészekből. Nem baj. Végül is a gyereket nem maguknak neveljük, hanem az Életnek. Mi csak remélhetjük, hogy az, amit mi adunk neki, elég lesz, hogy megállja a helyét majd benne.