... hogy ide költöztünk volna, nem számítottam nagy múzeumlátogatónak. Nem szerettem, hogy "csak azért mert itt vagyunk, meg kell nézni azt vagy azt a múzeumot", mert azt gondoltam (és gondolom meg most is), egy adott hely hangulatát sokkal inkább meg lehet az utcán járva fogni mint a templomait, ill. a múzeumat megtekinve. Ez nem azt jelenti, hogy soha nem néztem meg egyetlen kiállitást sem, de sokkal inkább vonzottak a kisebb lélegzetvételűek, mint a nagy képtárak, vagy egyéb gyűjtemények, egész egyszerűen azért, mert a mennyiség nálam mindig a minőség rovására ment: egy idő után besokalltam és a végén egy képre, szoborra bármire emlékeztem csupán, de főleg azokból, amiket az elején láttam. A többi egy idő után mind egyformává lett és el is felejtettem őket. Ez van (és nem hiszem, hogy egyedül lennék ezzel).
De mióta itt vagyunk rájöttem, hogy ez azért is van így, mert a kiállítások többsége passzív nézőt kíván. Nem vonnak be, nem vagy aktív részese. Itt viszont nagy hangsúlyt fektetnek az ún. múzeumpedagógiára (is), vagyis, hogy minél jobban bevonják a nézelődőt, minél aktívabb részesévé téve ezáltal. Jó, tél van, könnyebben választunk egy múzeumi délutánt, mint egy sétát a szitáló esőben (hol van már a tavalyi múlt heti hó?!) és főleg a gyereket is megcélzó kiállításokat választjuk. Őket pedig meg kell fogni, hogy bemenjenek, bent maradjanak (és ne csak a múzeum shop-ra legyenek kíváncsiak) és olyan élményt nyújtsanak, ami miatt legközelebb is kedvük legyen egy-egy kiállítást megnézni. Így aztán ha esik, vagy ha éppen fúj és nincs jobb dolgunk a hétvégén, gyakran felkerekedünk. Így láttunk már a
mongol vándorokról kiállítást, ahol egy jurta várt már a bejáratnál és belekóstolhattunk abba, hogy milyen lehet valójában egy egész telet ebben a nemez sátorban kihúzni, úgy, hogy egymás hegyén-hátán vagyunk összezsúfolva, hogy csak zenélünk és beszélgetünk. Együtt. Mindig együtt. De beöltözhettünk mongol népviseletbe, kipróbálhattuk a hangszereiket, játékaikat.... (a képek telefonal készültek, ezért a gyatra minőség...) Mindjárt kézzelfoghatóbbá vált a gyerekeknek és nekünk is, mintha csak nagy poszterekről próbáltuk volna a mongol adatokat kisilabizálni (azért én arra emlékszem, hogy míg Németországban egy négyzetkilométeren kb. 180 ember él, addig Mongóliában, aminek területe ötször akkora ennél, ez a szám 1,2!!!) .
Aztán éppen tegnap láttuk, hogy a világ különböző pontjain (ie. Afrikában, Indiában és Dél Amerikában), hogy élnek a Borka korú kislányok: hol és hogyan élnek, mivel járulnak hozza a család megélhetéséhez... effélék. Bebújhattunk az afrikai kunyhókba, vagy "felülhettünk" egy bogotai buszra és kipróbálhattuk, hogyan egyensúlyozzák az afrikai nők a vizesvödöröket a fejükön (alátesznek egy anyagból készült úszógumi formájú "tompítót" - de azért még ezzel együtt sem gyerekjáték), vagy kidíszíthettük indiai hennával a kezünket, de akár megfújhattuk a dél amerikai pánsípokat is. Csupa olyasmi, ami miatt már délután azt kérdezték: majd máskor is elmegyünk ide?
 |
| (Juli haját növesztjük) |
