VAN EGY KIS HÁZ...

Sok minden más mellett, azért is szeretek itt élni ahol, mert sokszor olyan érdekes dolgokat hallok, amikről talán máshol sohasem. Itt van például Borka egyik osztálytársa. Ők egy ún. "többgenerációs házban", élnek ami még itt, Németországban is ritkaság számba megy.

Ezt egy három egyforma épületből és közöttük fekvő kertből, ill. játszótérből álló lakópark, amit az itt élők saját szándékukból és erejükből hoztak létre. 66 mondhatnám család, de nem azok, egymás számára (eleinte) idegen emberek, élnek együtt: 3 generáció, a csecsemőktől az egészen idősekig, az egészésgesektől, a testi fogyatékosokig. Nem ismerték egymást, csak a cél volt közös: olyan közösségi formában élni, ahol az én kis életem a "közé" is és ezért cserébe a lakótársaimra jóban-rosszban számíthatok. Mivel itt is, és talán még jobban mint mifelénk, a családok felbomlóban vannak, a világ különböző sarkában élnek, így sokan egyedül, segítség nélkül kénytelenek a mindennapokat megoldani. És ebben adódhatnak kisgyerekeseknek és időseknek is egyaránt nehézségei. Ezért hírdetés útján kerestek hasonlóan gondolkodó embereket, akik az életüket ebben a formában el tudják képzelni. Itt  ne valamiféle hippikre gondoljatok, hanem olyan átlagemberekre mint Ti vagy mi. Összeálltak,  telket keresetek és épiteni kezték a közös jövőt. Ennek már vagy 10 éve. Azóta működik ez az együttélési forma.

Miután kifizették a beugrót, felépítették a három épületet. Mindenkinek van egy kis sorházi lakása egy icipici kerttel, de ez sem a sajátja, ezt is bérli a szövetkezettől. Emellett van egy közösségi helyiség, egy közös kert és egy közös játszótér. Ezek gondozása, karbantartása és takarítása: közös. Vannak közösségi napok, amikor ezeket a feladatok ellátják. De van könyvelő, gazdaságis...stb, minden feladatra egy (?) ember. Mindent együtt, minden döntés közös, minden felelősség közös. Ebből is fakadnak aztán a nehézségek - nyilván. Ha jól belegondolunk. 66 család, eseteként 66 külön nézet (na, jó a gyerekeknek nem számítanak), külön vélemény. Viszont, amit kapnak cserébe: bizalom, nyugalom, az érzés, hogy a bajban sem vagyok egyedül, mert van/lesz akire számíthatok.

A kis barátnő anyukája is azt meséli, hogy amíg kicsik voltak a gyerekek, nagyon jó volt, hogy mindig akadt egy néni, vagy egy másik kisgyerekes család, akik besegítettek. Vagy egy pár hónappal ezelőtt, amikor  a férje nagyon beteg volt (már felépült szerencsére), de neki dolgoznia kellett, voltak akik segítettek. Ugyanígy ők is segítenek ha szükséges. Nemrégiben megegyeztek, hogy minden nap lesz meleg ebéd az iskolából korábban hazatérő gyerekeknek. ez is jó - szerintem. Ahol nekem kezdett egy kicsit ijesztővé ez az egész ötlet, az az, hogy az autóval rendelkezők felajánlották azt közös használatra!! Ez nekem már egy kicsit "kommunás"... Mert én nem szívesen dobnám be a közösbe a miénket, még akkor sem ha ezért kilométer pénzt kapnék! Talán önzésből, talán a kommunizmus utópisztikus ötletétől kísértve, talán mert félnék a "közös ló" okozta bonyodalmaktól, nem tudom, de nem. Azt hiszem, elég nekem egy "mindent közösen" alapon működő óvoda és egy iskola (hiszen a waldorf is alapvetően ilyen rendszeren alapul), nem szeretném még a mágánéletem minden lépését is megvitatni másokkal. És ez az, amit ez a család is egy kicsit soknak talál. Most.  Mert nem elég, hogy az iskolában is vannak kötelezettségek, még otthon is. És az otthon nem csak a magánszférát jelenti, hanem egy újabb közösséget, akikért tenni kell. Igaz, kapnak is érte. Egy állandó lakóközösséget (akiket szimpatikusnak találnak, akikkel együtt tudnak élni - hiszen komoly "felvételinek" vetik alá az újonnan jelentkezőket) és egy biztos jövőképet. Hmmmm.....

Ti mit gondoltok?

Többet róluk itt

MÉH VESZÉLY!!

Hát én úgy vagyok a a méhekkel, mint Julika az állatokkal: "megszerettem őket!" És nem csak azért, mert imádjuk a mézet és rengeteg fogy nálunk belőle, hanem azért is, mert szeretni kell őket, hogy ne pusztuljanak végleg ki. Ugye milyen furcsa? A méhek, akik az életünk része, akik ugyanúgy hozzátartoznak a tavaszhoz vagy a nyárhoz mint a legyek és a szúnyogok, ha így haladunk tovább eltűnnek a világról. Pedig már az egyiptomi fáraók sírjában is, sőt krétakori leletekben is találtak mézet, tehát ismerete, szeretete, használata egyáltalán nem újkeletű dolog. Nem csoda, hiszen egy valóságos csodaszer! Amellett hogy édesít, egy sor egészségügyi problémát is orvosol az az étvágytalanságtól, a légúti fertőzéseken, a nehezen gyógyuló sebeken át, a bőrszárazságig vagy akár a bélhurutig. Nem csoda, hogy egy külön "tudományág" is foglalkozik jótékony hatásaival. Ezt "Apiterápia"-nak hívjuk, a háziméhek latin, "Apis mellifera" neve után. Én bevallom, most hallottam erről először, de nem csodálkozom, hogy ilyen is van.
Viszont a 2. világháború óta tartó nagyüzemi mezőgazdasági termelés és az ezzel járó vegyszerezés nem csak a kártevőket, hanem sajnos a hasznos rovarokat is veszélyezteti, a méheket, a darazsakat de éppen a pillangókat is (és közvetlenül a belőlük táplálkozó madarakat, pl. a fecskét, is és az őket fogyasztó egyéb állatokat is. Mivel minden, mindennel összefügg, így elképzelhető, hogy milyen láncreakció indulhat el. Sőt, sajnos már el is indult...). A mezőgazdasági termények egyharmadának (!) beporzását méhek végzik el. Nélkülük nincsenek gyümölcsök. Gyümölcsök nélkül nincsenek magok (és almáspite,  lekvár és  gyümölcstorta sem), magok nélkül pedig nincsen  élelem sem az állatok sem pedig az emberek számára.
Ugye milyen fontos feladatot látnak el ezek a kis méhecskék, akik átlagosan mindössze 40 napot élnek? Ezalatt a rövidke, de igen jól időzített élet során, nem csinálnak egyebet (na, jó, az ún. dolgozók), mint ki-be repülnek a kaptárból (van olyan faj, amely első tavaszi kirepülését egyes fűzfa-faj virágbaborulásának elő napjára teszi. Hogy honnan tudja?!), persze nem "csak úgy" vaktában, hanem a felderítőik pontos útmutatása alapján. Hát nem elképesztő? Egy kiló méz előállításához 50 millió kirepülésre van szükség. Ez nálunk egy kétheti mennyiség...  És mégis ugye milyen könnyen csapjuk agyon a berepülő méhet, vagy fújjuk le rovarirtóval ahelyett hogy kitessékelnénk a szabadba? Pedig gyakorlatilag az életünk függ tőlük. Nem csak az, hogy nélkülük nincs méz és méz nélkül nincs mézeskalács, de vajas-mézes kenyér sem, mert mondhatjuk, hogy "na és?", de ez nem ilyen egyszerű... Így én itt mindenkit arra buzdítok, hogy igenis tanulja meg szeretni a méheket, vagy ha nem is megy, legalább amikor berepül hozzá a lakásba egy, inkább hajtsa ki a természetbe (de ne úgy, hogy közben összenyomja a konyharuhával), vissza az övéihez, hogy hadd folytathassa áldásos kis életét. Mert ahogy -állítólag- Einstein is megfogalmazta (és nem tegnap):

"Ha a méhek eltűnnek, az emberi fajnak négy éve van hátra a kipusztulásig."

 (Biztos vagyok benne, hogy rengeteg forrás található az interneten is, én "csak" ezekre hagyatkoztam, de már belőlük is rengeteget tanultam.)

Forrás itt és itt


És Ti? Titeket  mi foglalkoztat mostanában?

VILÁGSZÉP

Szépet ajánlok. És a sok szépség között egy bonni utcaképet. Ez az utóbbi időkben a kedvenc utcám. Ha megnézitek, egyből rájöttök, hogy miért. Ide járok jógára, így az elmúlt hetekben mindig tátott szájjal érkeztem az órámra miután áthaladtam ezalatt a mesébe illő rózsaszín alagút alatt. Szépen, lassan, ámuldozva. Egyszer oda, majd ugyanúgy vissza. Sajnos fényképezőgépet csak a múlt héten vittem, de akkorra már nem volt ugyanaz: barnuló, hervatag virágok, földrehulló sziromszőnyeg. De látjátok? Valamiért mégis ezek a fák is ide akartak kerülni a többi bonni emlék közé...

JULI-BULI

Azt a véleményemet továbbra is fenntartom, hogy óvódás gyereknek szülinapi bulit rendezni túlzottan nagy terhet ró szegény szülőkre, de miután tavaly Borkának már lehetett zsúrja, így egyértelmű volt hogy Julinak is lesz. Karácsony, na jó, farsang, óta készült rá, mi meg ebben a kérdésben nem akartunk szembe menni vele (aki ismeri, tudja, miről beszélek .:). de azt is tudtuk, hogy nem szeretnénk egy csapat 4-6 éves gyereket nálunk szórakoztatni, főleg nem németül. Mert Borkánál könnyű: idejönnek a baratnői és kézimunkáznak (...), de Juli nem az a kötögetős típus (egyelőre).
Mivel itt a születésnapot az első évtől az utolsóig mindenki megünnepeli, így komoly iparág fejlődött ki erre. Gyakorlatilag bárhol, bármikor, bármennyiért lehet ötletet találni a hol-ra és a miként-re. Talán csak az Aldi és az Aral benzinkút kínálatában nem szerepel születésnapok lebonyolítása, bár ki tudja, soha nem néztem :)) Julinál egyértelmű volt, hogy az állatok mentén indulunk és ha lehet, kint tartjuk a szabad ég alatt. Szerencsére az iskolában akad egy anyuka, aki amellett, hogy kertész, még környezeti neveléssel is foglalkozik és -hogy, hogy nem- születésnapok lebonyolítását is vállalja. A honlapját átböngészve, egyből tudtam, hogy ő lesz a mi emberünk (bár már akkor szimpatikusnak találtam, amikor ősszel az iskolai "Putztag"-on fej-fej mellett gazoltunk. Én a magam amatőr-, ő pedig a maga profi szintjén húzta a nem-oda-valókat.). Jobbnál, jobb programokat kínál a méhek tanulmányozásától, a vizek állatvilágán keresztül a háziállatokig mindent. A gyerekek 3 órát a szabadba töltenek, valamit tanulnak, valamit látnak, valamit készítenek és rengeteg élménnyel gazdagodva térnek haza.

Először a méhekre gondoltunk, méhviasz gyertya készítéssel, mézeskenyér majszolással, de aztán végül ezt elvetettük, mert kint nem lehet már viaszt meríteni, mivel az illat odavonzza a méhecskéket, akik nagyon könnyen bele eshetnek (a viaszba). Így végül abban maradtunk, hogy elmegyünk hozzájuk, mert nekik bárányaik, tyúkjaik és kutyájuk is van, és 3 órát velük könnyedén és tartalmasan el lehet tölteni. Teli találat volt!! Nem csak azért, mert nagy szerencsénk volt az idővel vagy, mert a hely egy gyönyörű dombtetőn, egy virágzó repce mező mellettt fekszik, hanem azért is, mert van egy 6 hetes kisbárányuk, akit a mamája nem tudott szoptatni és így az embert és a kutyát tekinti szüleinek. (Tisztára mint a "Babe" c. filmben a kismalac, csak itt nem disznó-bárány a felállás, hanem bárány-kutya). Bimbo-nak hívják és Bimbo szuper helyes volt, ahogy a kutyával együtt elénk szaladt az utcán. Julinak, de szerintem a többi gyereknek is, ez már elég lett volna...

Anya-lánya

Mivel ő sem akarta  a buli egyetlen percét sem elmulasztani, végig a nyomunkban, mellettünk volt, megszagolva, megrágva mindent. Hagyta, hogy a gyerekek üvegből (!!) etessék, simogassák, húzzák-vonják. (Egy újszülött bárányhoz az első hetekben 2 óránként kell kelni - az embernek-, speciális tápszert melegíteni, kimenni az ólba, megetetni, visszabújni az ágyba, aztán 2 óra múlva ugyanezt elölről. Éjjel- nappal. Mert nem lehet hagyni...)

Az csak hab a tortán, hogy ma délelőtt 10 órakor született egy újabb kisbárány (14.00-kor kezdődött a buli), akit már délután, nagyon óvatosan meg is lehetett simogatni (neki van igazi, birka anyja).

Egy igazi "maszületett bárány". Ráadásul fekete...

Emellett a vakondtúrásokat végigjárva gyűjthettek földet, amit aztán átszitáltak és komposzttal keverve cserepekbe lapátoltak, majd körömvirágot ültettek bele. Megnézhettek egy (csinoska) csirkeólat belülről, megszámolhatták, hány tojás van éppen a fészkekben, megbeszélték, melyik állat mit eszik és mit iszik (sőt az itatókat ki is moshatták). Segíthettek a birkák legelőjét áthelyezni egyik sarokból a másikba, hogy mostantól ott legeljék a füvet meg a pitypangot és programon kívűl még egy-két vízbe pottyant méhecskét is ki kellett menteni. Micsoda kaland!!

 Sokat láttak, sokat hallottak, sokat csináltak, jöttek-mentek. Csupa élmény, csupa feldobott, élményekkel gazdagodott gyerek (csupa elégedett szülő). 

Nem reklám...

Ez ám az élet!

  

IDŐZAVARBAN

Mert van az úgy, hogy az embernek (vagy a lányának) éppen nincsen ideje, vagy lehetősége,  vagy ne adj' Isten kedve elmenni a boltba megvenni a napi kenyeret, viszont későn jut eszébe, hogy a gyúrással, dagasztással, kelesztéssel, sütéssel együtt bizony már nem fér bele vacsoráig egy vekni megsütése (kenyérsütő gép híján), no akkor jön el a világ leggyorsabb, egyben legfinomabb kenyerének ideje. Mert liszt, sütőpor, tojás általában azért van itthon, meg joghurt is, meg só is és hát más nem is nagyon kell hozzá. Megmutatom:

500 gr. tönkölyliszt
1/2 tk. szódabikarbóna
1 cs. sütőpor
2 tk. só
150 gr. vegyes mag, pl. szezám, tök, napraforgó  (nekem csak lenmag volt, abból tettem bele kb. 50 gr-t)
2 ek. köles (én tettem bele, de talán el is hagyható)
200 gr. (nagylyukú reszelőn) reszelt sárgarépa (én kihagytam, mert nem szeretek sárgarépát reszelni)
350 gr. natúr joghurt
1 tojás

1. A lisztet, a szódabikarbónát, a sót, a sütőport és 1 ek. kölest, ill. a magok felét (én az összes lenmagot)  összekeverjük. A joghurtot és a tojást elkeverjük. A répát hozzáadjuk és az egészet a lisztes keverékbe forgatjuk. A keverőgép dagasztó karjával jól összedolgozzuk.

2. A gépből kivéve, kézzel sima tésztává dagasztjuk, majd egy kiolajozott formába helyezzük.

3.  A tetejét megvizezzük és a magok másik felét, ill. a második kanál kölest a tetejére szórjuk (én  csak zabpelyhet szórtam rá).

4. 180 C, 40-45 perc (a középső sutőrácson)

Frissen, langyosan isteni és tényleg pikk-pakk megvan. Kb. 20 perc kell a tészta összeállításához és 40 a sütésre. Kb. egy 1 kilós vekni lesz belőle.

5 ÉV

Julikánk életében a karácsony és a farsang után elérkezett a következő fénypont: a születésnap!! Igen-igen! Ezúttal 5 éves lett a kis drágánk. Ötödik éve van velünk, ötödik éve nevettet meg a vicceivel, ötödik éve ámulunk el nap-mint nap azon, hogy gyerek és természet milyen összhangban tud még létezni. Azt kívánom,  hogy a mi kis "Naturkind"-ünk még sokáig maradjon meg ilyennek, hogy még sokáig legyen a kezében, a zsebében, a táskájában, az ágyában (!) egy-két faág, kavics, tavaly téli gesztenye, marék homok vagy esetleg, hervadt virág!! Hogy még sokáig vegye észre a legapróbb bogarat a lába előtt vagy a vonuló libákat a feje felett. Hogy még sokáig hallja meg a harkály kopogtatását, hogy így lássa, észlelje és fogadja be a körülötte levő világot, ahogy ötévesen is. Reméljük, hogy így marad, de addig is imádjuk, hogy most ilyen....

PARIS EN ROUGE

Szeretem a pirosat. Mert energikus, élettel teli és ezért vonzza a szemet. Párizsban is...

 És ha már piros...