OTTHON

Szép lassan már kezdjük magunkat itthon érezni. Ez a bejegyzések számából is jól látható. Az első hónapban még szinte mindennap volt valami új, valami rácsodálkoznivaló, amiről érdemes (sőt muszáj!) volt írni. Aztán, amikor visszajöttünk a nyaralás után, már a "turista-érzés" elmúlt, az ember kezdte észrevenni, hogy azért itt sincs kolbászból a kerítés (és ezzel egyidejűleg, hogy otthon sem minden csak "fekete"). Akkor a kulturális különbségek inkább zavartak, még nem tudtam mosolyogni például azon, hogy rám szól a sofőr a buszon, hangosan  a mikorofonba, hogy fékezzem be (az amúgy már befékezett) babakocsit, vagy a hölgy az utcán ránk kiabált (!!), hogy leszünk szívesek nem a biciklisávban szedni a gesztenyét (ami amúgy meglehetősen széles volt, tehát ki is tudott minket kényelmesen kerülni)... meg effélék sokasága. Mire október elején hazamentünk, én már nem vágytam másra csak a jól megszokott otthoni közönyre (igaz, a szeptember extra nehéz volt az ovódai beszoktatással megfejelve). Aztán, amire 10 nap feltöltődés után visszatértünk, már mindezt megszoktam: hogy vonalasak, udvariasak, de nem kedvesek az emberek, hogy ami szabály az szabály. Most már tudom nagyjából, hogy mikor, mire lehet számítani, mikor, mit lehet elvárni. És most már nevetek azon, hogy az oviba a szerdai lámpás felvonulásra (Szt. Márton ünnepe) 8 cm hosszúságú kifliket kell sütni (se nem kisebbet, se nem nagyobbat) vagy, hogy azt, hogy Borka kis ovis barátnője mikor jöjjön el játszani, már-már hivatalos hangvételű e-mail-ben egyeztetjük az anyukával 2 hétre előre, holott minden nap személyesen is találkozunk. Azért örülök, hogy ezeket már inkább viccesnek találom...

Szereztem már barátnőt is (és ezzel együtt a gyerekeknek barátokat), akivel akár napi szinten lehet programozni. Ők is magyarok, Budapestről, és itt laknak nem messze tőlünk. Három gyerek van, a legkisebbel Juli együtt jár a "kisoviba". Ott találkoztunk először és azóta is sokszor (ők is egyedül vannak estig). Szerencsére a gyerekek is az első perctől kijönnek egymással, így mindenki jól szórakozik. Ők egy nyárral hamarabb jöttek mint mi és valószínűleg ugyanazon a nyáron megyünk majd mind haza. Összeköt a magyarságunk (hogy magyar-magyar családok vagyunk, tehát az apukák is magyarok), hogy egy cipőben járunk (mindannyian újak vagyunk itt, mélyebb kapcsolatok nélkül) és azon kívűl, hogy társaságot jelentünk egymás számára, mindig tudunk a hétköznapokra tippeket adni egymásnak, hogy hol van jó zöldséges vagy szép hús, vagy hol van klassz játszótér, esetleg turkáló. Ezek mind nem elhanyagolható apróságok (?), amik mind-mind hozzájárulnak ahhoz, hogy egyre otthonosabban mozogjunk ebben a választott új világban...

orgonasípok