A futással valahogy mindig is hadilábon álltam. Az iskolai testnevelés órákon nem sikerült megszeretnem, szúrt az oldalam, nem kaptam levegőt ...stb, úgyhogy már el is könyveltem magamban, hogy mi sohasem leszünk még csak köszönőviszonyban sem. Aztán egy ideje egyre többet gondoltam rá, mert rájöttem, ennél egyszerűbb sport viszont nincs: csak egy pár cipő kell hozzá. Aztán elkezdtem kacérkodni a gondolattal, hogy mi lenne, ha... Mert a mozgás hiányzott, a biciklivel közlekedés kevés volt, a bérletes tornaórák meg valahogy nem nekem valók (főleg itt, ahol a környékünkön csak olyan torna van, hogy 2 évre el kell adjad magadat és a havi bérlet árát vonják le a számládról. Na, ne!).
Aztán én, aki világ életemben utáltam futni egyszer, úgy egy éve, neki is duráltam magamat, de mint kiderült, rosszul közelítettem a témához: a távot jelöltem ki, hogy elfutok eddig meg eddig és vissza. A táv a fejemben nem tűnt soknak, de mindenféle állóképesség nélkül bizony, még ez is túlzásnak bizonyult. Nem is mentem többet. Maradt a bicikli meg a jóga, meg az érzés, hogy azért ennél valami dinamikusabb kellene.
Aztán nyáron leesett a tantusz: hát nem a távot kell kijelölni, hanem az időt!!! Újra cipőt húztam és nekiálltam: 3 perc futás, ennyi gyaloglás. Napokig. Aztán 5 perc futás, kevesebb gyaloglás. Napokig. Aztán 10 perc futás, majd 12, majd 20 és végül 30. És semmi gyaloglás! Mostanra már van egy ritmusom, amit ha felveszek, tulajdonképpen lihegés, kifáradás nélkül tudok fél óráig tartani. És amit soha nem gondoltam volna: még élvezem is! És ha nem megyek, már hiányzik.
Itt szaladgálok a Rajna parton. Nem mindig ilyen napsütésben, van hogy szitáló esőben, de hát itt a kis eső, nem eső... (A múltkor volt az egyik boltban, futófelszerelés -nadrág, kabát- akció. Egy pillanatra kísértésbe is estem, de aztán gyorsan átgondoltam, hogy a sípályán is azoké a legflancosabb ruha, akik alig tudnak lejönni a lejtőn, így egyelőre elnapoltam...)
Itt fordulok a tónál vissza... Hétköznap délelőtt szinte senkivel nem találkozom egy-két kocogón, kutyasétáltatón, nyúlon és mókuson kívül. Nagyon trükkösen a végére hagyom azt a a szakaszt, amikor is az ENSZ bekamerázott épülete mellett haladok el, mert hát több kamera is vesz egyszerre, csak nem hagyom el magam! Működik! Minden tekintetben: jó lesz a közérzetem és büszkeség tölt el, hogy "igen, futok"! Az álmom, hogy úgy tudjak akár egy órát is futni, hogy közben beszélgetek is (na ekkor jutalmazom majd meg magam mindenféle hiper-szuper futóruházattal). Ehhez persze az is kell, hogy ne egyedül fussak. De egyelőre jobb így, mert így nem maradok le és gyorsabban sem futok, mint tudok...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése