... kedves barátnőmék látogattak meg minket. A barátságunk még az egyetemi időkből származik (tehát nem újkeletű) és habár az elmúlt 10 éveben, egy-két ritka alkalmat leszámítva, alig-alig tudtunk találkozni, onnan folytattuk, ahol abbahagytuk. Annyit, de annyit nevettünk! Félszavakon, oda-vissza vicceken.
És erről mindjárt eszembe jutott, hogy bizony a hétköznapokban alig nevetünk. Pedig igazán nem vagyunk egy "besavanyodott" népség, talán még humorunk is van, de valahogy annyira elsodornak a hétköznapok ügyes-bajos dolgai, hogy már nem is tudom, mikor nevettem úgy, hogy a könnyem is kicsordult. Pedig milyen jó az! Mindjárt másképp érzi magát az ember a bőrében! Persze ehhez az is kell talán, hogy igazi jó barátokkal találkozzon néha az ember. Ők pedig bizony otthon maradtak. Akikkel már 20-30 éve ismerjük egymást, még abból az időből, amikor az ember még feltétel nélkül elfogadja a másikat. Nem bírál, nem kritizál, mindenki úgy van jól ahogy (ez persze fordítva is igaz: vagyis minket is elfogadnak olyannak amilyenek vagyunk) Ehhez viszont az kell, hogy szinte együtt nőjünk fel, de legalább is sokat megéljünk együtt. Itt vannak ismerőseinek, közeli ismerőseink és talán még közelebbiek, de nem hiszem, hogy bárkiben is nagy űrt hagyna ha a másik odébbállna. ( Egy kivétel volt az elmúlt évek alatt, akik bizony odébbálltak és űrt is hagytak. ) Talán a nyelvi akadályok miatt is, talán a kulturális különbségek miatt is (nehezen tudom elképzelni a németekről, hogy tiszta szívükből hahotázzanak, de nyilván azért ez is előfordul), talán az idő rövidsége miatt is...
Az ember idővel megszokja azt, amit az elején különösen nehéz volt megélni, hogy ha ismerősöket szeretne, akkor nyitni kell és lépni kell. Aztán ha jó irányba lép, kialakul valami tartós, vagy rossz irányba és idővel kiderül, hogy nagyon mellé nyúlt (volt olyan, hogy kiderült az adott anyuka bizony szélsőjobbos nézeteket vall és ezeket az óvodás gyerekinek is átadja, ami az én világképembe sajnos sehogyan sem illeszkedik bele). Vagy egyszerűen nem jön létre az a bizonyos kémia.
De aztán itt, az ötödik "emigrációban" töltött évben az is előfordul már, hogy felém nyitnak. Ezen aztán meg jól meg is lepődök és nem is értem, hogy hogy-hogy bennem látnak valamit. Pedig az iskolában is vannak szülők, akik szemmel láthatóan kedvelik a társaságunkat és úgy alakult, hogy bár nem járunk már oviba, Frau Kunz, akire mindig is a legnagyobb tisztelettel néztem fel, barátkozni szeretne velem. Már felajánlotta, hogy tegeződjünk (ez nagyon nehezen áll a számra) és már többször találkoztunk is szeptember óta. Ennek egyfelől nagyon örülök, de még emésztenem kell az érzést, hogy "jé, ez velem is megtörténhet". Itt "idegenben", egy másik kultúrában, egy olyan nyelven, amin azért még igencsak gondolkodnom kell mielőtt valami értelmeset mondok. Vagy vicceset, amin esetleg még nevetni is lehet...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése