UTOLSÓ MOHIKÁN

Mi nem szeretjük különösebben a technikai csodákat. Nincs például Ipad-ünk, sem Ipod-unk, sem elektromos tejhabosítónk, sem okostelefonunk, sem aprítógépünk, semmi, amit amúgy sem használnánk. Nem azért, mert elveink vannak, hanem azért, mert egyszerűen nem érdekelnek minket (a használati utasítások böngészéséhez sincs türelmünk, meg a túl sok gomb meg drót is csak zavar). Tavaly kezdett érlelődni bennem, hogy azért egy "Navy", vagyis autós navigációs rendszer azért lassan nem ártana. Mert hogy utazunk mi? Tudjuk hová szeretnénk eljutni. Megnézzük a térképen, vagy interneten, hogy hogyan is jutunk el. Ez kis körzetben még akár működhet is, de ha már át kell lépjünk a város határát (ne adj' Isten az országot is el kell hagyjuk), kezdődik a macera. Odáig még rendben van, hogy felmegyünk az autópályára, majd a megfelelő helyen lejövünk. Ilyenkor szokták a gyerekek megkérdezni, hogy "mikor érünk oda?" és mi rendre azt válaszoljuk, hogy "10 perc és ott vagyunk". Csakhogy, a 10 percből aztán könyedén fél órák lesznek, mert van, hogy az internetes itiner szerinti utca táblája nincs kitéve, vagy eltakarja egy bokor vagy parkoló teherautó, vagy egyszerűen lezárták és a forgalom terelődik. Na, akkor kezdődik nálunk a zűrzavar, amit az évek során már megtanultunk igen nagy türelememmel kezelni. Tudom én, hogy ilyenkor eljut az ember olyan vidékekre is, ahová amúgy nem, (sokszor többször egymás után), meg, hogy a figyelem sem lankad, de ugyanakkor az a rengeteg idő meg elautózott benzin....! 

Az i-re a pont tegnap került fel, amikor is nálam végleg betelt a pohár és úgy éreztem "Navy" nélkül egy percet sem tudok tovább élni. Juli szülinapra volt hivatalos. Mindjárt az iskola után mentek, szerencsére elvitték autóval, nekem (és Borkának) 17.00 órára kellet érte menni. A kis osztálytárs már az én itinerem szerint is 25 kmre lakik az iskolától, H-ban. H. egy nagyon szerteágazó település, egy városközponttal és sok elszórt tanyával. Festői amúgy - az a rengeteg favázas ház, ahogy megbújnak a dombok között...! Eleinte még élveztem is a kalandozást a német vidékben, de amikor már fél óra autózás után sem jött a mi "Lichstrasse"-nk jobbról, kezdtem gyanút fogni. Telefon az anyukának, aki a buli forgatagában nem hallotta meg a hívást. Mentem tovább. Újabb telefonok. Sokáig semmi, aztán végre felvette. A gyanúm beigazolódott, kb.10 km-rell túlmentünk. Kanyar vissza az utolsó nagyobb településig. Étterem a sarkon, ott kell fordulni, majd újra kellett volna telefonálni. Igen ám, de itt már felbátorodtam, és azt gondoltam, innen már sima ügy, hiszen csupa egyenes, csak egy kis kanyar majd balra. Hát nem. Mert a kis kanyar tábláját sem lehet a főútról látni. Mentünk mi domra fel, majd völgybe le, de semmi. Újabb telefon, újra túlmentünk. Újra eligazítás, úja telefon. Igen ám, de ezen a ponton elment a térerő, már fogalmunk sem volt, hol járunk! Itt aztán szerencsére két gyalogos jött felénk. Ők eligazítottak. Elindultunk, innen már mindennek klappolnia kell! (Jó jelnek vettem, hogy az apuka közben a keresésünkre indult autóval és pont összetalálkoztunk az úton). Így is lett (már csak a 30s házszámot nem találtuk, de mi volt ez az addigiakhoz képest?!). A bulinak egy szűk órája már vége volt mire megérkeztünk. 25 km-t sikerült egy óra alatt teljesítenünk, de azt hiszem, nem a mi hibánkból (hogy lehet itt a világ végén lakni?!). Én csak annak örültem, hogy nincs tél, sötét és még csak nem is esett. Hazaértünk rendben és rendeltünk  egy "Navy"-t (Juli osztálytársai meglehetősen szanaszéjjel laknak, így még várható egy-két vidéki kiruccanás)!! Ezzel egy korszak ért véget és egy új korszak kezdődött el számunkra.  Ma Amszterdamba megyünk. Kíváncsi vagyok!!