SZÉP HÚSVÉTOT...

mindenkinek!!

CREATIVA 2016

És ha már emlegettem ezt a jó kis kreatív kiállítást, hát mutatok képeket is. Tarka-barka sokaság, ezer apró cikk, cérna, papír, fonal, festék, ragasztó... amit csak akarunk mindenfelé. A magunkfajtának egy igazi kincsesbánya:

TERÁPIA

"Az alkotás segít a lelkünknek lélegezni akkor is, amikor az élet a víz alá nyomja  a fejünket"" - olvastam egy kedves ismerősöm lakberendezési blogján. És milyen igaz! Magamon már régen észre vettem észre, de aztán most látom Borkán is, hogy a művészetterápia vagyis  nálunk a "terápiás barkácsolás" igenis jót tesz. Hogy rajtam miként segít arról már többször is írtam: egyszerűen ha egyensúlyban van a kezem és a fejem, akkor egyensúlyba kerül a lelkem is.  Borkát mostanában idődről időre elkapja "a halálos dögunalom", amikor semmihez sincs kedve és jobb híján Julit piszkálja ( akit tegyük csak hozzá zárójelben már szintén nem kell félteni sem akarat, sem vélemény, sem hangerő tekintetében). Szóval ha ilyenkor nem szeretnék bekapcsolódni a  "ki tudja túlkiabálni a másikat" c. játékba, akkor jobb ha kitalálok valamit. Így jutottunk el a szombati barkácsdélelőttökig, amikor látszólag spontán, valójában azonban igencsak tudatosan megpróbálok valamit előhúzni a tarsolyomból ha szükség éppen úgy hozza. Erre a Pinterest szuper!!! Mindig egy lépéssel előrébb kell hogy járjak, tehát jó, ha már úgy megyek neki a szombatnak hogy van ötletem, de nem baj. Ha látok valamit, ami egy ilyen kiskamasz számára még vonzó vagy érdekes lehet, megjegyzem, aztán amikor eljön az idő, vagy eljön egy mélypont csak "támad egy remek ötletem!"  És sokszor élvezi és látom, hogy kisimul és nem ténfereg és nem macerálja a testvérét, hanem eltöltünk kettesben-hármasban egy pár kellemes órát és ebből annyira feltankol, hogy akár egy egész hetet is kihúz és van, hogy már ő kérdezi:  csinálunk valamit?

Készültek már képeslapok, úgy hogy a fejeket a saját ujjlenyomatunk adta, a részleteket egy hegyes filctollal rajzoltuk meg:

Aztán, ilyen kis zsebnoteszek erről az oldalról:

Majd ilyen színezett-hajtogatott "kaleidoszkópok" innen:

Vagy húsvét közeledtével rengetek szalvéta technikával díszített kifújt tojás (ehhez a mintát körömollóval óvatosan kivágjuk a szalvétáról. A három réteget szétválasztjuk, mert nekünk csak a legfelső, színesre van szükségünk. Az előzőleg kifújt tojást a minta helyén dekupázs ragasztóval bekenjük (barkácsboltból), rásimítjuk a mintát, majd egy újabb réteg ragasztóval rögzítjük. Mi a végén az egész tojást újból átkentük, így szép fényes lett. Mi barna tojást használtunk, de fehérrel is el tudom képzelni, sőt talán még szebb lehet, ha előzőleg tojásfestékkel megfestjük és arra tesszük rá a mintát, de erre most nem volt lehetőségünk. Ha készen vagyunk, egy nagy tűvel akasztót fűzünk át a tojáson, ezt az alján egy picike filc-koronggal rögzítjük és jöhet is a következő :))

Aztán a karácsonyi selyempapír csillagokhoz hasonlóan, de az évszaknak inkább megfelelve ilyen szitakötők innen:

Ezen a héten szombaton nem itthon barkácsolunk, mert a világ legjobb anya-lánya programjára megyünk. Már évek óta járunk Borkával így március végén Dortmundba, a Creativa kiállításra ami Európa legnagyobb ilyen jellegű kiállítása és vására. Különböző workshopok-on próbálhatjuk ki magunkat, vásárolhatunk, de csak ha nézelődünk, már akkor is megérte. Nagyon várjuk mindketten!! (és Juli is, mert ő addig az állatkertbe mehet Rudival ...)

ÉS EZ ÍGY VAN JÓL...

Ahhoz képest, hogy nem is akartam tanár lenni, és az utolsó pillanatig ellen is álltam, mégiscsak egy jó döntésnek bizonyult, hogy végül annak idején mégiscsak belevágtam. Szeretem... méghozzá annyira, hogy mást nem is tudnék elképzelni és ebben a helyzetben amiben vagyok, mégis csak jobban kapóra jön mintha  jogász vagy akár orvos lennék (no nem mintha bármelyik is vonzana), mert ennyire egyszerűen nem jutnék munkához mint így, hogy angol tanár vagyok. Mert az angol tanításhoz nem kell egyéb, csak angolul tudni valamennyire és érteni a tanítás mikéntjéhez. Nem kell pl. németül tudni, mert a tanítványaim sem tudnak és a a szüleiket sem ismerem, hogy telefonálni kelljen velük. Persze ha elmennék iskolába vagy valami "rendes" munkahelyre" nyilván más lenne a helyzet. Itt is van szülői értekezlet meg tanár konferencia meg számos egyéb iskolai program, de így nincs.

Az egész azzal a nagyon jó lépéssel indult, hogy betagozódtam a nemzetközi iskola szülőket segítő programjába, vagyis az egész ezzel a csoporttal indult.

Most már harmadik éve vagyunk együtt. A törzsgárda nem változott, sőt idénre már annyian vagyunk, hogy a későn jövőknek alig jut ülőhely. Én nem bánom... Most már Koreától Brazíliáig öleljük át a világot és láthatólag nagyon élvezzük mindannyian. Hétről-hétre tanulok valami újat én is a világról és talán hétről-hétre tanulnak ők is valamit az angol nyelve rejtelmeiről. Jó látni, hogy jó a csapat, összetartanak, tisztelik, szeretik egymást és jó látni, hogy fejlődnek és jó hallani, hogy mesélik, hogy a hétköznapokban mennyivel könnyebben boldogulnak már.

És az még pluszban jó nekem, hogy a magántanítványaim is belőlük kerülnek ki. Minden egy japánnal kezdődött, aztán még egyel és még egyel, akik idén januártól kiegészültek egy újabbal, majd két koreaival és a múlt héttől fekete Afrika felé is nyitok :)

Most már annyi a munkám, hogy beállt az az idilli helyzet, hogy délelőttönként már semmi szabadidőm nincsen, a délutánokat viszont teljes egészében a családnak tudom szentelni, amikor gyakoroljuk az olvasást meg a matekot, vagy barkácsolunk vagy akármi. Ez sem tart a végtelenségig, hogy igénylik a társaságomat - ezt már azért most is látom, de így most nagyon jó. Egyik irányba sem billen el a "work-life balance" mutatóm és ez így van jól...

ÜVÖLTŐ SZELEK

Hogy milyen az angol időjárás februárban? Hát, három "állása" van: NAGYON szeles, BORZASZTÓAN szeles, ill. ha ezek valamelyike még esővel is társul. És mindezt honnan tudom? Hát, láttam. A karneváli szünetet kihasználva baráti látogatást tettünk Dorchester-ben, ami állítólag Anglia Floridája (ha-ha), és ott volt részünk ebben a nem mindennapi időjárásban. Jó, ez azért már ott is túlzásnak számított, a hírekbe is bekerült, még nevet is kapott (Imogen), de nekünk inkább hozzáadott az élményhez mint kedvünket szegte volna (pedig én alapvetően nem szeretem a szelet). Annál is inkább, mert amikor kinti programot szerveztünk, legalább az eső nem esett, sőt volt, hogy a nap is kisütött mielőtt újra több órára beborult volna. Így eljutottunk a  tengerhez, igaz nem arra a partra ahová terveztük, mert egy meredek sziklaparton nem tudtunk leereszkedni, miután a kisebbeket felkapta a szél!!! Eljutottunk viszont egy másikra, ahol az általunk még soha nem látott magasságú hullámok csapdosták a partot, amit egy természetes gát választott el a víztől és ahol a világ legszabályosabb kerek kavicsait lehetett begyűjteni. Az hogy fújt a szél, még segített is a keresgélésben: szigorúan lehajtott fejjel, mint annak idején a "Deltában", törtük magunkat előre.  Hát ilyen élményben mikor van része az embernek, nemde?

Itt nem jutottunk le...

De itt igen.

Kicsit szeles, nemdebár?

Meglepő módon a gyerekeket is érdekelte MINDEN. A mindenbe pedig beletartoznak a a sajátos angol furcsaságok: a másik oldalon vezetés (Londonig repültünk, ott pedig autót béreltünk), a hideg-meleg külön csapok, amitől a víz vagy leégeti a kezedet vagy lefagyasztja... köztes megoldás nincs. A WC lehúzó villanykapcsolók (a láncos fajta), a testközelbe került angol nyelv, de még a Fish & Chips is. A legmeglepőbb viszont az volt, hogy a Stonehenge mellett Borkát a salisbury-i katedrális fogta meg a leginkább. Egy templom!! Nem egy sültkrumplis-gofris-palacsintás a tengerparton, hanem egy templom!!! Nagyon örültünk, mert úgy látszik nem volt hiába az a rengeteg fagyizásnak álcázott városnézés, lassan meglátszik az eredményük is. 

Hogy hogy lehetett ilyen szerencsénk a napsütéssel pont ott és pont akkor?

És Salisbury-ben pedig már nem?

És hogy milyen volt a másik oldalon vezetni? Ezt az élményt meghagytam Rudinak. Ő azt mondja, nem is a "rossz" sáv a zavaró arra ott a gyerek, hogy szóljon: "Apa ,ez nem a másik oldal?"), a balra kis ívben kanyarodás vagy a rengeteg körforgalom, hanem, hogy bal kézzel kell sebességet váltani. Sokszor kaparászta a jobboldali ajtót az elején, míg megszokta, hogy a legjobb ha a jobb kezét a kormányon tartja, míg a balt folyamatosan a sebességváltón. Utasként viszont, szerintünk rosszabb volt mint a megszokott. Engem az zavart a legjobban, hogy a bal oldalon, tehát ahol én ültem , viszont nem volt kormány, a szűk utakon kb. 10 cm-re suhantunk el a parkoló autók, a sövények vagy éppen a házak mellett és nem volt kontrollom felette. Ez egy abszolút bizalmi kérdés: megbízom-e annyira Rudiban és a vezetői képességeiben, hogy nem súroljuk le a kocsi oldalát? Persze, hogy meg, de azért néha többször el kellett fordítsam a tekintetemet. A hátul ülőket pedig a szinte egymásba érő körforgalmak viselték meg, így váltogatni kellett, hogy ki ül elöl és kinek a gyomra kavarog hátul :)

Nekem az élő brit angol nyelv tetszett a legjobban. Az a rengeteg udvarias fordulat és szóvirág! Hát az valami gyönyörű! Mindig azt gondoltuk, hogy a német egy udvarias nép. Nos, azt kell mondjam, az angolokhoz képest "kismiskák". Mert itt is kívánnak "szép napot" a pénztárnál meg bárhol, amitől Magyarországon már könnybe lábad az ember szeme, de hogy itt egy levegővel a pénztáros nő a Stonehenge-nél a szuvenír shopban, úgy indítson, hogy "Jó napot Uram, hogy van? Kellemes volt a kirándulás?",  vagy, hogy a Tesco-ban megkérdezzék, hogy mindent megtaláltam-e amit kerestem, vagy mikor hiába kerestünk egy ebédelési lehetőséget egy istenhátamögötti kis faluban, odakiáltott egy ember hogy "Egy kicsit szeles ugye? ... Zárva? (mármint az étterem amit kinéztünk. Van innen nem messze, itt és ott...", vagy a reptéren odajönnek, hogy úgy tűnik, segítségre van szükségünk, az még 6 év Németország után is meglepő. Élő, emberi kapcsolatoknak lehettünk tanúi, amik még ha csak egy-egy üres frázis erejéig is, de működnek. Itt nem nagyon állnak szóba egymással az emberek, csak ha nagyon kell. Magyarországon meg még akkor sem... Sajnos.

Persze, 6 év Németország után az ember már hozzászokik a német direktséghez is és lehet, hogy hosszútávon ez a sok körülményeskedés adott helyzetekben idegesítene, de most kifejezetten szórakoztatott.

Szóval tetszett. Minden. De mondom legfőképpen annak örülök, hogy  a lányoknak is tetszett és, hogy újra tágíthattuk egy kicsit a világukat.

(Most pedig elolvasom az "Üvöltő szelek"-et... :))

ÁLL A BÁL!

Én alapvetően szeretek jelmezt készíteni. Nem okoz gondot, ha ugyan a meglevő szarvas ill. macska jelmez helyett Julika tigrisről álmodik. Nem okoz gondot, ha emellett még házi készítésű jelmezt is képzel az én drágám, pedig az Aldi ezen a héten tele van "nagymacska" jelmezekkel (ez persze nagy elismerés a számomra...). És az sem okoz gondot, hogy "neeem, a tigris nem narancssárga, fekete csíkokkal, hanem amolyan barnás-fehéres-feketés". És amikor én már kezdtem ideges lenni, hogy miért is nem jó macska vagy a narancssárga tigris (vagy éppen a csiga, a páva, vagy a denevér amire nagyon jó kis ötleteket láttam), akkor "Apának támadt egy remek ötlete": nézzünk tigrismintás legginget! Ne nevessetek, igenis kapni tigrismintás legginget! Nagyon ronda, de van. Aztán a barátnőnek támadt egy másik remek ötlete: tigrismintás szőrme! Igen, ez is van! Ahogy van leopárd (oké, az mindig van - gondolom), zebra és zsiráf, ugyanúgy állt az anyagboltban a polcon, kétféle vastagságban (!!) a tigrismintás szőr is. És ezek után az sem okoz gondot, hogy igaz, bár sohasem próbáltam, de egy hosszú ujjas, tigrismintás felsőt varázsoljak. Ezek után a farok és a fülek elkészítése már gyerekjáték volt...

Kitalálhatjátok: itt a farsang, áll a bál! Juliéknál a téma, az állatok. Borkáéknál a germán istenek, de az Ő Freya jelmezét ezek után már csak kiráztam a kisujjamból... Rudi a tavalyi "Rodrigo" arcát mutatja és macska pedig akkor én leszek...

NEKROLÓG

A mi kis Morzsikánk, hozta a papírformát és pontosan két év után itt hagyott bennünket. Nem mondhatom, hogy váratlanul, mert azért mi Rudival már ősz óta minden nap, amikor megláttuk, hogy még előbújik a kis házából, összenéztünk egy pillanatra hogy "húú, de jó", de azért mégis meglepett, hogy gyakorlatilag egy nap alatt lemerült benne az elem. Mi nem láttuk, mert mivel otthon voltunk már, így Borka egyik barátnőjénél helyeztük el, amíg visszajövünk. Csakhogy nem várt meg minket... Hogy megéltük-e az utolsó napját, amikor már egyszeriben olyan gyenge lett, hogy már az etetőtálkájába sem tudott bemászni, nem tudom, hogy jó- e vagy rossz. Talán jobb nekünk így, hogy nem láttuk. Így mindig úgy fogunk rá emlékezni, ahogy aznap láttuk amikor elvittük "nyaralni": kedves volt, mint mindig és relative fitt. Talán Borka barátnőjének viszont jobb volt így (még ha nem is), mert neki is van egy törpehörcsöge, aki igaz még fiatal, de egy nap ugyanígy fog járni. Azt kel mondjam, szerencsénk volt Morzsival és talán neki is velünk. Szerettük, szeretett. Kedves volt, barátságos és a lányok is igen jó gazdájának bizonyultak. És pont ez volt a szándékunk, amikor egy rövid élettartamú állatot választottunk, hogy lássuk, mennyire tart ki a lelkesedés, mennyire lesznek lelkiismeretesek vele, még ha tudtuk is, hogy azt, hogy egy nap itt hagy bennünket, meg kell éljük. Most tartunk egy kis szünetet, aztán jöhet valaki más: talán újra egy hörcsög, talán egy akvárium, talán mindkettő. Vagy egyik sem. Meglátjuk...