ALKALMAZOTT NYELVÉSZET

Alkalmazott nyelvészetet az egyetemen tanultunk. A nyelvtanulás, nyelvelsajátítás elméletetéről szólt (nagyjából). Nem nagyon szerettem, nem volt eléggé kézzelfogható számomra. Azt meg nem gondoltam volna akkoriban, hogy még az angol mellettt egy újabb nyelvet kell készség szinten elsajátítsak, vagy hogy valaha is kétnyelvű gyerekeim lesznek. De lettek én pedig "készség szinten elsajátítottam" a német nyelvet. És ezalatt az idő alatt testközelben "alkalmazhattam a nyelvészetet", ami nagyon érdekes tapasztalás volt (és még mindig az és az is marad)

Amikor ideköltöztünk még alig tudtam németül. Az a kevés csupán arra volt elég, hogy a pékségben tudtam kenyeret venni  vagy esetleg mazsolás zsemlét. Mivel akkoriban még itthon is voltam Julival, nem is nagyon volt módom gyakorolni, tényleg csak a pékségben vagy esetleg az oviban ha valaki éppen szóba állt velünk. Ott a szülőtársak két csoportra oszlottak: az egyik, miután kiderült, hogy csak angolul tudok, kapva kapott az alkalmon és gyakorolta a számára is idegen nyelvet (ebből két anyuka volt). Aztán a másik, nagyobbik csoport, pedig azokból állt, akik miután megtudták, hogy angol tanár vagyok, inkább meg sem szólaltak, mert hogy "jaj, az én angolom nem olyan jó!" - mintha én azt lestem volna, hogy hogyan használja az igeidőket! Örültem ha valaki szóba áll velem, nemhogy még... Na mindegy (már). Ezért aztán kényszerítettem magam, hogy minden nap legalább egy kicsit beszéljek, mert tanulni akartam (ez volt nálam az eredetileg tervezett 2 éves tartózkodás fő célja : megtanulni németül. Emiatt aztán a nehezebb utat is választottuk: a gyerekek mentek a német oviba, én pedig a német mélyvízbe. Nyilván sok szempontból egyszerűbb lett volna a nemzetközi iskolába járatni őket. Mindent értettem volna, nem bénáztam volna ennyit és több ismerősöm lenne. Viszont a lányok nem tudnának németül, csak angolul, amivel ők még mindig nyertek volna, én viszont nem). Szóval, próbáltam én németül, de mivel az angol volt az erősebb nyelv a fejemben, mindig előretolakodott. Volt, hogy elkezdtem egy mondatot németül, de már angolul fejeztem be. Volt, hogy kérdeztek, (volt, hogy megértettem), de már angolul jött a válasz. Ez mindamellett, hogy nagyon frusztráló, egy normális dolog. 

Aztán, ahogy telt-múlt az idő, Juli is ment oviba, nekem is lett időm komolyan tanulni, amivel aztán lassan a német tudásom is fejlődésnek indult,de még mindig az angol volt a jobb. Egyik nyelvről a másikra nem tudtam váltani, ha pedig kellett volna, teljesen leblokkoltam és sem egyik, sem másik nem ment. Közben elkezdtem tanítani, tehát az angolt is napi szinten használtam és a németet is.

Idén tavasszal kezdtem érezni viszont, hogy az angolom valahogy kezd kikopni és a német viszont erősödni (már tudok például angol mondaton belül németre váltani :)). Nem gondoltam volna, hogy ez is eljöhet, hogy valami, amit az ember gyerekként/fiatal felnőttként tanul és bombabiztosan ül a fejében, egyszer csak elkezd sorvadni. Biztosan köze van annak is hozzá, hogy a tanítványaim (egyelőre) nem profi szinten állnak (különben nem jönnének hozzám), meglehetősen egyszerű nyelvet használnak, azt is ahány ország annyiféle akcentussal mondják és ehhez nyilván nekem is alkalmazkodnom kell (tehát hiába beszélnék én magas szintű angolt a órán, senki nem értené és idővel senki nem jönne)). Viszont ezzel párhuzamosan, a német kezdett előretörni, hiszen minden nap használom, mindenféle helyzetekben, németül olvasok és német Tv-t nézek. Ez nem azt jeleni, hogy tudok is, mert még mindig nem értek 100 %-ban, inkább csak tapogatózok a sötétben, de amit kell, azt már el tudom mondani. Tehát most ott tartok, hogy angolul  MÁR, németül viszont MÉG NEM nem tudok. Nagyon igyekezek, hogy az angolomat szinten tartsam (ezt a tanítványaimnak nem kell tudniuk :)) és mindemellett próbálom a németet is fejleszteni, de ugyanakkor kordában is tartani (nehogy már túl jó legyen :))), nehogy TÚL dominás legyen, ha már egyszer az angol tanításból élek. Értitek? Nem túl jó érzés, inkább ijesztő. Olyannyira ijesztő, hogy most már azon gondolkodom, hogy hagyni kellene a tanítást és valami "rendes" német munka után kellene nézni. Csak akkor meg attól ijedek meg, hogy nem értek rendesen és akkor mi lesz. Meg még nincs is egy bomba ötletem sem, hogy mit is csinálhatnék. Ha valakinek lenne azt szívesen venném :). 

A lányok viszont profin beszélnek németül és magyarul is. Náluk, főleg Julinál, olyasmiket veszek csak észre hogy német frázisokat használ magyarra fordítva, vagy ha valamit nagyon mesélnek, az iskolához köthető kifejezések például, nem mindig jutnak elsőre magyarul eszükbe. De emellett nincs akcentusuk, szépen választékosan beszélnek, tudják kivel magyarul és kivel németül beszéljenek. Julinak pl. van egy félig magyar, félig angol osztálytára, vele csak magyarul beszél még az iskolában is. Remélem náluk ez így is marad, de azt látom, hogy a gyerekeknél másként megy ez a nyelvtanulás: a nyelvek szépen egymás MELLÉ kerülnek és nem EGYMÁSRA rakódnak rá, egymást kiszorítva, mint az én esetemben. Sajnos. Hogy egy újabb nyelvbe belekezdjek, csak úgy hobbiból, vagy az oroszt felfrissítsem ha már a lányok tanulják, nem is merek álmodni sem. Félnék, hogy mindaz, amit nem kevés idő- és energia befektetés árán megtanultam, végképp kiesne a fejemből.

A MI KIS VÁROSI KERTÜNK

Állítólag nagy divat az "urban gardening", vagyis városi kertészkedés, legalább is ezt olvasom úton útfélen, mindenféle magazinokban. De őszintén szólva, rajtunk kívül, én még egy élő városi kertésszel sem találkoztam (igaz, velem egyhúron pendülőkkel sem nagyon, tehát valószínűleg nem a megfelelő körökben mozgok), akik az erkélyükön, vagy  buszmegállóban, vagy az elhagyatott beton virágtartókban próbálnának egy talpalatnyi zöldet kialakítani. Mi azért évről-évre megpróbáljuk és évről-évre nagyobb a siker és ezért évről-évre nagyobb az elszántságunk is. Julika nagy partner ebben. Tavasszal elmegyünk magokat és palántákat venni, aztán április körül  kiültetjük őket, majd nézegetjük, locsolgatjuk egy jó darabig és végül mindig azért több mint kevesebb sikerrel járunk és heteken át saját forrásból készülnek a saláták. Pedig nincs kertünk, csak erkélyünk van és jókora cserepeink (ezeket a kuka mellől szoktam becipelni vagy lomtalanításkor gyűjtöm be őket, tehát nagy kiadásokba nem verjük magunkat az egész kiskertezés mániánk miatt). 

A legnagyobb sikerünk idén, a még tavaly ősszel elvetett tarkabarka répát ígérő magokból kikelt/kinőtt répák lettek. Egész télen lestük (mert nyilván várni nem lehetett a hivatalos vetési időig, azonnal neki kellett veselkedni), hogy vajon a kis vacak cérnaszálakból lesz e valami. És láss csodát! Sajnos nem találom azt ezt igazoló képet, csak egy köztes állapotot bemutató fotót. Még Juli vette a magokat pontosan egy évvel ezelőtt az amszterdami virágpiacon. És bár a lilák kimaradtak a mi tasakunkból. de így is lettek fehér ill. narancssárgáink. Jó, nem óriásiak, de finomak, zsengék.

Aztán egy időben volt mini uborkánk is, olyan jó 10-15 centisek, de sajnos egyik pillanatról a másikra az "uborkafánk" azt monda, hogy "eddig és nem tovább" és szépen elszáradt. Archív fotó:

A salátáink ("Fodros Lollo") ezúttal is, mint minden évben, szépen gyarapodtak, de ők palántáról nőttek mandarinos dobozban, így nagyon melléfogni nem lehetett (gondolom, nem a mandarinos doboz tett csodát):

A paradicsom az egyetlen, ami még most is terem, ill. jobban mondva MOST terem, mert igaz, hogy egész nyáron kint volt a kis fánk, de úgy látszik a német nap ereje, azért kevés hozzá, hogy kipirosítsa őket. Amikor behoztam a nappali ablakába, mintegy üvegházba, akkor indult be igazán. Azóta szinte minden nap van piros paradicsomunk. Ez még csak a kezdet volt, de már rájuk is nagyon büszkék voltunk:

A babot nem mutatom, mert ő csak nőtt-nőtt, de nem termett. Aztán ő is megunta ezt a nem túl gyümölcsöző létet és elszáradt. Azt hiszem, vele nem próbálkozunk újra. Pedig az ember azt hinné, a bab egy abszolút sikersztori, vele biztosan nem lehet melléfogni, de úgy látszik, mégis (már ha csak az általános iskolás emlékeimre hagyatkozom is: a környezetismeret órára több ízben is vetettünk otthon babot cserépbe és mindig kisült belőle valami. Vagy már a bab sem a régi?)
Egy DM-ből származó, direkt erkélyre szánt magválogatásban, a bab mellett, retek is volt. Na, belőle sem lett semmi, de lehet, hogy mert mire lett volna, már nem voltunk itt. Mindenesetre mire visszajöttünk, már csak hatalmas levelek voltak a föld felett és semmi ott, ahol a reteknek illett volna fejlődnie. Azt hiszem a DM-es válogatásnál jövőre már nem esünk kísértésbe...

De hogy ne csak haszonnövényünk legyen, ültettünk még napraforgót is a meglévő piros muskátlik mellé. És mentát. Azt jó csak úgy jártunkban-keltünkben lecsipegetni és megenni.

És itt van Herr Hoefs, a kertitörpénk munka közben. Az eper is jó ránőtt és még valami (amiről már elfejtettük hogy mi), adott neki egész nyáron árnyékot (azért Herr Hoefs, mert nagyon hasonlít Borka egyik osztálytársának az apukájára, az igazi Herr Hoefs-re...):

Hát ennyi fért idén a kiskertünkbe és lassan majd elpakoljuk kiiürült cserepeket és mandarinos dobozokat.Visszahúzódunk a lakásba, (majd, még nem most) és felkészülünk lélekben is  a télre. Viszlát nyár!

10, AZAZ TÍZ

Borka meg közben 10 éves lett. Mivel neki általában a szünetre esik a születésnapja, róla nincs megemlékezés. Mármint itt, a blogon. Pedig 10 év az nagy idő! Nagy idő neki és nagy idő nekünk ebben a "szülőségben". Tetszik nekem így tízévesen: hogy nagy és izmos és bátor és önálló. Az a félénkség is, ami az előző években személyisége meghatározója volt, már múlni látszik. Már válaszol, ha kérdezik, már köszön, már mer, már véleménye és tervei vannak. Már partner, már lehet vele igazán beszélgetni. Már ő szeretne rajzra járni, még többet hegedülni, "barátságba", "ottalvós" buliba menni. És én ennek mind örülök, mert elindult az önállóság útján és élményeket, benyomásokat szerez a világról. Egyelőre még teljesen biztonságos keretek között, de elindult a nagybetűs Élet felé. Még hosszú az út (szerencsére), de látom már a pillanatot, amikor kirepül a fészekből. Nem baj. Végül is a gyereket nem maguknak neveljük, hanem az Életnek. Mi csak remélhetjük, hogy az, amit mi adunk neki, elég lesz, hogy megállja a helyét majd benne.

LASSAN

Ebben a képben nekem benne van az egész nyár: a napsütés, a meleg, az édes élet... vagyis mindaz amire jó lesz majd visszagondolni a sötét, hideg, "krumplihéj" színű napokon.

Múlt szerdán nálunk ugyanis már megkezdődött az iskola. Otthon, a Balaton partján üldögélve, sokkal fájdalmasabbnak képzeltem az aug. 11-i iskolakezdést, de igazából, mivel a mi tartományunkban mindenki most kezdett, nem is volt olyan rossz és nagyjából már bele is rázódtunk. A reggeli felkelés még nem zökkenőmentes (vagyis az esti lefekvés nem az és ezért a felkelés sem reggel), de majd ebbe is belejövünk 2016 július közepéig :). Most éppen azt a káoszt élem meg, amit nagyon nem szeretek: kinek meddig van iskola, szakkör, hegedű, zongora és ennek fényében mikor megyek értük (itt a napközit az ott töltött órák után kell fizetni, ezért nem mindegy hogy meddig vannak, pedig egyszerűbb lenne ha miden nap mondjuk 4-4.30ig). Nem szeretem, amíg nem látok tisztán. Nyilván nem megyek 2x, így az egyik mindig vár, míg a másiknak dolga van, de ezt kell összehangolni, aztán egy időpontot kérni a fő napközis tanártól, vele leegyeztetni és innentől lesz hivatalos a jelentkezésünk. Szerencsére a mi iskolánkban, másokkal ellentétben, mindenkinek jut hely. Hogy hogyan is oldják meg, vagyis inkább a másik iskolákban hogy nem, az rejtély számomra. Szerencsére egyelőre nem tanítok, így tudok mindenkihez alkalmazkodni...

Ma már megsütöttem Borka iskolai szülinapjára a rendes évindító muffinokat. Mind a 36-t (34 gyerek + 2 tanár). Ebben (is) már profi vagyok :): van egy háromszorosára felturbózott alapreceptem, ezzel megyek már a boltba. Kettő muffinformám van, azok párhuzamosan sülnek és még egyet kell csak ráhúznom. Egész hamar meg szoktam lenni vele.  Idén csokis volt a kívánság, így még kakaó került bele.

Aztán vettünk már egy E zongorát is Julinak (úgy, hogy egyikőnk sem tud zongorázni és nem is tudom, hogy mit is kell figyelni rajta egyáltalán:)). Először bérelni akartunk, mondván hogy 2 évre (amíg kötelező a zene az iskolában), aztán meglátjuk, mennyire tehetséges, szorgalmas, akarja-e egyáltalán még, de végül mégsem béreltünk, mert 2 évre is jobban megéri venni, aztán majd továbbadni ha mégsem kell (vagy jöhet egy Bösendorfer). Így használtan vettünk egyet, de egy hangszerbolton keresztül így van rá 3 év garancia és ki is szállítják. Még nincs itt. Még csak a hegedű jött meg, amit viszont Borkának béreltem :)) Az a jó hogy nem unatkozom egy percig sem :)) Nem, az ingatlanost még nem értem el :)) Csak Borkának a rajztanárt :)) Lassan kialakul minden...

CSIPKERÓZSIKA

Most meg ahelyett, hogy azon járna az eszem, hogy az itteni 12 fokból milyen ruhákat is csomagoljak be az ottani 30-ra és pakolnék, hogy holnapután el tudjunk indulni, inkább belekezdek ebbe a bejegyzésebe. Még nem tudom, mi sül ki belőle és még nem tudom, vissza tudom-e adni úgy, ahogy szeretném, de ma reggel fél kilenckor valamitól könnyek szöktek a szemembe. És mivel általában nem szoktam reggel fél kilenckor meghatódni és most mégis, hát megpróbálom elmesélni, hogy miért is.

Juli szólt kb. a múlt héten, hogy majd lesz egy előadás, amikor is ők, az első osztály, a Csipkerózsikát fogják bemutatni. Azt nem tudta megmondani hogy mikor, csak, hogy ő egy hírnök lesz, ami nagyon jó, mert az szeretett volna lenni, semmiképpen nem tündér vagy neadjisten maga a Csipkerózsika, hogy  rózsaszín ruhát kelljen felvennie. Aztán mondta minden nap, hogy vannak  a próbák és hogy a gyerekek már jobban tudják az egészet mint a tanárnéni maga, de egészen hétfőig nem derült ki, hogy mikor lesz az előadás. Aztán kaptunk meghívót is és látjuk ám, hogy ma reggel, az osztályteremben. És hogy ne mi legyünk az egyedüli közönség,  a testvérekhez külön bizottság indult tegnap és megkérették őket, hogy bizony jöjjenek ám ők is (sok harmadikosnak, az elsőben van testvére). Sőt ne csak ők, de az egész 3. osztály! Plusssz akkor már az egész második is.

A gyerekek csupa izgalom, látszik, hogy ez egy nagy dolog. Juli is már napok óta gondolkodott, hogy vajon milyen ruha lesz jó a fekete hírnök jelmez alá. Aztán eljött a nagy pillanat!  Bezsúfolódtunk, "felment a függöny". és mi megint csak ámultunk és bámultunk, hogy ilyen szépen, összeszedetten, fegyelmezetten játszottak. Mindenkin látszott, hogy nagyon figyel (pedig aztán itt s vannak "keménylegények"), koncentrál, hogy minden terv szerint haladjon. Pedig sokan vannak, éppen 32-n. És mind a harminckettőnek jutott szerep. Aki nem a Csipkerózsika, a király, a királyné, hírnök, szakács, kukta, galamb vagy éppen a gonosz tündér szerepét kapta, az mind jótündér volt. Egyszerű, de szép, kifejező jelmezekben, minimalista kellékekkel. .És mindannyian tudták a szövegeteket, az énekeket, hogy mikor hova áll, mikor honnan kanyarodik, mikor kinek a kezét fogja, mikor mi következik. És mindannyian fegyelmezetten tették a dolgukat, És azok a gyerekek is (pl. a mi Julink) akik az év elején zavarukban még hang nélkül, a szájukat alig-alig kinyitva motyogták a kis verseket vagy énekeket, most lelkesen kiabálták (énekelték) bele a világba hogy "Dornröschen war ein schönes Kind, schönes Kind, schönes Kind..."

A a dagadó mellű szülő meg csak könnyezett meg "vastapsolt", és nem győzött csodálkozni, hogy hogyan kezdődhet egy ilyen esős, hideg szerda reggel ennyi szépséggel...

5 ÉV

Tegnap volt 5 éve, hogy itt élünk ahol. Ha összegeznem kellene, lenne benne sok szépség, sok tanulás, sok tanulság és sok hegymenet és bizony egy-egy lejtmenet is. Mindez sok lenne, így csak azt írom le, amit -a kettő közül- az egyik német barátném mondott nemrégiben rólunk, hogy "ha ránk néz, neki is kedve támad elköltözni egy másik országa, belekóstolni egy másik életbe, egy másik kultúrába, mert mi olyan jól megálljuk a helyünket: megtanultuk a nyelvet, helyesek a gyerekek, dolgozunk... beágyazódtunk".

Igen, talán így van, de sok munkánk is van benne.

MULTIKULTI

Különben nem igaz, hogy 2 napig építettük a kerti WC-t, mert a legtöbben azért a kettőből csak egy napot voltak. Mi is. Éspedig azért, mert a munkálatok első napján jobb dolgunk akadt: a bonni Nemzetközi Iskolában, ahol tanítok, nemzetközi nap volt, amikor is bemutatkoznak az itt összegyűlt nemzetek: sütnek, főznek, műsorral készülnek. Voltak olaszok, amerikaiak, spanyolok, japánok, koreaiak, afrikai- és "volt szovjet" népek, kanadaiak, lengyelek, svédek ... és még sok-sok más. Standok, illatok, zene, zaj, forgatag. Kóstoltunk kanadai juharszirupos grillezett lazacot, olasz fagyit, francia palacsintát, japán izéket, orosz és kirgíz pirogot, koreai marhahúsos valamit és kék-fehér-piros muffint (nem, nem Rudi és nem én. Na, akkor ki? :) )

Amikor régesrégen Dániába vetett a Jósors és sok-sok nemzettel együtt éltük a mindennapokat, ott voltak ilyen események. Amikor pedig ide kiköltöztünk, titokban arra számítottam, hogy, majd olyan izgalmas lesz mint ott, azon a "legszebb nyáron". Aztán hamar rájöttem, hogy a németekkel bizony semmi nem lesz olyan mint akkor ott. Viszont mióta itt taníthatok ebben a multikulturális közegben és bejuthatok ilyen programokra mindig visszajönnek azok a 20 évvel ezelőtti érzések. És mondhatom, nagyon jó. Mert a lelke nem öregszik az embernek.... És nagyon jó érzés, hogy ismerőseim vannak, akik örömmel, kedvesen fogadtak és látszott rajtuk hogy örülnek, hogy egy számukra ilyen fontos eseményen láthatnak engem is. És ez is olyan jó!!!

A lengyel szomszédaink (b.) és a tanítványom (jobbról a 2.)

Reiko és Mayumi, a japán tanítványam

Eugenia, a spanyol szomszédasszonyom a gyönyörű virágdíszével

A "volt szovjet" stand

Az afrikai

Meejoh, a koreia tanítványom

Rudi, a frissen szerzett lengyel (telekomos) barátjával, amint azon törik a fejüket, mit is írjanak a nagy nemzetközi üzenőfalra

Végül ezt írták. Lengyelül és magyarul ugyanazt. Nem szép?